Nagyböjt van. Ideje magamba szállnom, valóban. Eleresztenem a haragot, bármilyen kellemesen melenget is olykor. És ideje átgondolnom a szerzetesi fogadalmamat.
Szegénység, tisztaság, engedelmesség. A legkönnyebb, legalábbis számomra, a szegénység. Ugyanis csak magánszemélyként kell szegénynek maradni. A rend lehet kőgazdag. Mint most Agapé jóvoltából a mi tartományunk. Tényleg mindenből a legjobbat tudjuk nyújtani a testvéreknek, az alkalmazottaknak, a diákoknak. Persze, ami az anyagiakat illeti. A német provincia alaposan kistafírozott bennünket. Ebben a folyamatban én is részt vettem, Agapé nem is tud németül, szóval sokat tolmácsoltam neki akkoriban. Persze nem volt még rendfőnök, csak az akkori provinciális anya jobbkeze. Én meg az ő jobbkeze. Úgy van ez, mint egy nagyvállalatnál. Ha felkapaszkodsz a megfelelő vonatra, előbb-utóbb van esélyed célbaérni. A kérdés most csak az, hogy én egyáltalán akarok-e célbaérni. És mi lehet a célom?
Amíg a rendben belül élek, mindenem megvan, és még csak a fejem sem kell törni hozzá. Talán nekem egy kicsit igen, mert eléggé benne vagyok a menedzsmentben, de a legtöbb testvérnek halványlila gőze sincs róla, hogy miből van pénz mindenre. Lemondtak a szabadságukról, az akaratukról, és nem mellesleg a testük feletti rendelkezés jogáról, cserébe kapják az életfogytiglan tartó anyagi biztonságot. (Ez az ötvenes években megszakadt ugyan, de mostanság aligha történhet bármi hasonló.)
Ami az engedelmességet illeti, szerintem az a legnehezebb. Nem a tisztaság (jó kis eufemisztikus elnevezés, mi?), hanem a kussolás. Ami mostanában történt a kutya-epizód kapcsán, elég jól példázza, hogy nem vagyok az engedelmesség mintapéldánya. Ráadásul mindig hajlottam a megátalkodásra. Csakazértsem engedek. Fafejű vagyok. Tudom, Anzelm atya már rojtosra koptatta a száját emiatt. Leányom, több alázat. Az elöljáróid jobban tudják, mi válik a javadra. Ha tévednek, az Úr majd kiegyenlíti. Akkor tekintsd szükséges megpróbáltatásnak, és viseld alázattal. Ne mindig neked legyen igazad. Ne a tiéd legyen az utolsó szó.
Hiába, azt hiszem, ebben képtelen vagyok megváltozni. Nem gyakran állok ellen, azért minden piszlicsáré dolog miatt nem teszem ezt, de ha nyomós okom van rá, akkor csökönyössé válok. A nyomós ok legtöbbször másokkal kapcsolatos. Ez most önfényezésnek tűnik, pedig igaz. Megdöbbentő lehet, de a proftól sokkal több önmérsékletet és toleranciát tanulok, mint idebent bárkitől. Emerencia megadása számomra nem járható út. De a prof által gyakorolt erények ... Talán. Lehet, hogy saját testünk igényeinek megtagadása tesz bennünket olyan fokon haragossá, hogy másutt robbanunk? Lehet, hogy ezt nem is szabad továbbgondolnom?
Néhány napja hallottam egy nővérrel készült interjút az egyik rádióadón. Néhány mondat megütött. Nem csak azért, mert úgy éreztem, hamisan csengenek. Azért is, mert a riporternő sem mert igazán belekérdezni. Úgy bánt az apácával, mint a hímes tojással. Tiszteletben tartva a tabukat.
A nővér nevetgélve kijelentette, hogy mikor meghívást kapott a Jóistentől (PC módon fogalmazott egész végig), az volt számára a legnagyobb dilemma, hogy miként fogja kibírni síelés nélkül. Erről volt a legnehezebb lemondania. Ezen kívül csak azt említette, hogy nem lehet saját autója. Kiragadom a kontextusból? Lehet. Mégis jelképes. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy valakinek a síelés hiányzik leginkább.
A riporternő még félénken megemlítette, hogy a nővér lemondott a családi életről is, de hozzáfűzte, hogy az is annyi lemondással jár ... Ami persze tény. Csak így szépen kikerülték a főbb kérdéseket. Az újrakezdés bátorsága maradt, és a csodálat. Meg az értetlenség. A díszes papírba csomagolt titok. Minden könnyű, minden köznapi, és semmi sem köznapi. A lényeg, hogy érthetetlen.
