Egyelőre maradok. Bőven van min gondolkodnom. Noha szerencsére van munkám is elég, éjszakánként sokat töröm a fejem a történteken. Rosszak voltak ezek az éjszakák. A szégyentől a megbánáson keresztül a bűntudatig mindenféle kavargott bennem. Mit tennék, ha újra ott lennék? Tudnék másképp reagálni? Abban az egyben vagyok biztos, hogy szeretném, ha újra ott lehetnék. Ami nagyon nem jó jel.
A profra egyébként nem haragszom, igaza volt. Valóban nem tudtam, mit akarok. Még most sem tudom. Aligha tekinthet felnőtt nőnek. Az én mércéim szerint minden egyes csók és simogatás bűn. Ha tehát odamegyek, és felkínálkozom, akkor az az én bűnöm. Felkínálkozom, szörnyű. Ide jutottam. Mit vártam tőle? A baj az, hogy elképzelésem sem volt. Csak követtem az ösztöneimet. Pedig mindig azt vallottam, hogy a valódi szabadság nem a test vágyainak szabadon engedése. Hanem az ezeken való uralkodás. Miért nem érzem ezt a szabadságot egyáltalán? Mit rontottam el? Az elv is téves? Vagy csak én vagyok selejt?
Juditnak a profról konkrétan nem beszéltem. Csak egy férfiről, aki vonz. Eddig ennyi, és nem több. Nem vagyok szerelmes. Nem lehetek az.
Gondolom, MC se szól hozzám többet. Ha egyáltalán még eszébe jut, hogy létezem. Teljes adásszünet. Pedig elég gyakran benézek a fórumra. Lelki szükségletté vált. Azon is elég sokat gondolkodtam, mi lett volna, ha megismerem MC-t. Furdalja az oldalamat. Megpróbálom elképzelni. Nem megy. És felesleges is. De mi más marad, mint a képzelődés?
