Most nem tudom. Nem tudom, hogy azért vitt-e oda, mert mindent tud. Vagy, mert nem tud semmit. Nem lehet, hogy a férje ne beszélt volna rólam. Vagy ő ne beszélt volna rólam a férjének. Csak, ha nem beszélnek egymással. De ennyire? Ugyan, ezek ne beszélnének egymással? Abszurd.

Annyi biztos: én nem beszéltem neki a profról. Richárdról igen. De a profról nem. Talán, mert tartottam tőle, hogy erkölcsileg elítél. Most áldom az eszemet. Vagy az ösztöneimet. Mást viszont nem nagyon tudok áldani.

Judit túl okos ahhoz, hogy ne tudjon a férje üzelmeiről. De lehet, hogy túl okos ahhoz is, hogy szóvá tegye. Ha nem is tudja konkrétan, sejteni sejti. Kizárt, hogy ne sejtené. Nem, mintha valaki súgna neki. Az emberek nagyon diszkrétek az ilyesmiben. Éreznie kell. Vagy csak én vagyok olyan naiv, tapasztalatlan, hogy azt hiszem, ezt érzi egy nő?

Lehet, hogy sejti, de nem tudja. És nem is akarja igazán tudni. Lehet, hogy tudja. Az is lehet, hogy pontosan tudja. Sőt, névvel, címmel. Ez az, ami nyugtalanít. Elsőre. Ha Judit mindvégig tudta, mi folyik köztem és a férje között. És most képes odavinni a lakásba. És felajánlani, hogy beköltözhetek.

Lehet, hogy tesztel. Játszik velem, mint macska az egérrel. Lehet, hogy azt hiszi, én is tudtam. Pontosan tudtam, hogy ő kicsoda, és mégis megtettem. Csak látni akarja, meddig megyek el. Hogy utána lecsapjon.

Hogy fogok ebből kimászni?