Nem bántam, hogy egyedül vagyok, mikor felébredtem. Tudtam, hogy nem maradok egész nap egyedül. És ez nem magány. Nem az a fajta bántó magány, amely elszomorít. A magányt egyébként mindig jól viseltem. Talán, mert sosem volt teljes elhagyatottság. Sosem, a megtérésem óta.

Távolodom? Távolodom. Nem tudom, meddig és hová. Hogy addig jutok-e, mint ő. És mi marad nekem, ha addig jutok. A teljes bizonytalanság? A kétségbeesés? Valami mulandóba való kapaszkodás? Vajon a szerelembe kapaszkodom majd? Amibe sosem szabadna kapaszkodni? Főleg nem az ő esetében. De egyébként sem. Nem más ez, mint ingovány. Vagy futóhomok.

Pontosan tudom, mit kéne hinnem. De a kétségeimet akkor sem tudom elhessegetni. Nem megy. Az a bizonyos küszöb, amelyet egykor átugrottam, most megint a fejem fölött van. És nem tudom, át lehet-e ugrani még egyszer. Vagy, hogy át akarom-e ugrani. Ha elveszted a hitedet, imádkozz még többet, mondják. Nekem nem megy. Ott vagyok, próbálkozom. A szavak mindig készen állnak az elmémben. A lélek sokszor hiányzik.

Mintha valakinek örökké újabb és újabb leveleket írnék. De sose válaszolna.  És már nem is tudnám biztosan, hogy valaha ismertem-e. Vagy csak álmodtam, hogy létezik. Csak szerettem volna, ha szól hozzám.

Úgy terveztük, hogy 25-én kirándulunk, de az idő nem volt rá alkalmas. Így a lakásában ültünk, és lustálkodtunk. Nem érintettük a Ria-témát, és a vitánkat sem. Megnéztük a Ben Hurt.

- Látod, a hit és a szerelem - mondta. - Úgy tűnik, ott a megoldás. De ha belegondolsz, mi következett harmincvalahány évvel később ... Hol a kezdet? Minek a kezdete?

A szájára tettem az ujjam.