Nem hagytam abba a rendszeres tornázást. Csak most fizetek érte egy stúdióban.  (Még telik rá.) Tanárnő is van. A közönség meglepően szerény és szolid. Sok a kisgyerekes nő, gyereket is lehet hozni a tornára, azokra külön vigyáznak. A tanárnő huszonhét éves. A nyáron ment férjhez. És nagyon szeretne teherbe esni. De egyelőre nem sikerül neki. A többiek folyton nyugtatgatják. Van ideje. Nem kell elsietni. De hogy ő sok gyereket akar. Mi lesz így?

Én nem szólok semmit. Csak belegondoltam. Ha ő aggódik, akkor én? Vajon nekem is aggódnom kellene? Ő legalább tudja, hogy akar gyereket. Tudja, hogy kitől akarja. És a férje is akarja. Én meg semmit nem tudok minderről. Sőt, eddig szóba se mertem hozni Ricsinek. Talán most? Hogy valaki mással kapcsolatban beszélhetek róla? Vajon észreveszi, hogy burkoltan magamra gondolok? Jaj, persze, hogy észreveszi. Hát, vegye. Nem bánom. Nem tehetek örökké úgy, mintha nem létezne a jövő. Mintha végtelen sok időm lenne még. Mert nincs. Neki persze van. Ha egyáltalán valaha eszébe jut, hogy újra megnősüljön.

Egyházi házasságról persze szó se lehetne. Hiszen ő elvált. Bár azt nem tudom, hogy az első házassága egyházi volt-e. Érdekes, sose kérdeztem. Mert ha csak polgári ... Nem akarom tovább gondolni. Kerek-perec megmondta, hogy ő nem alkalmas a házasságra. Ria is megmondta. Meg ő is. Akkor mit áltatom magam? Majd miattam megváltozik? De miért tenné? Nem, nem fogja megtenni.