Tudom, hogy legszívesebben elodázná ezt a beszélgetést. Lehet, hogy én is. Kicsit tartok mindattól, amit mondani találok. De nem tehetünk úgy, mintha. Mikor belépek az ajtón, csak megpusziljuk egymást. Udvarias érdeklődés, ki hogy van egészségileg. Vacsora. Ricsi készült. Nagyon finomat főzött ezúttal. Ritkán jut eszébe, és ritkán van rá ideje. Lehet persze, hogy nem is ő főzte, mert nem volt ideje. A takarítónő olykor főz is valamit. Ricsi nem kifejezetten kéri meg rá. De a nőt megrohanják az anyai ösztönök. Mert olyan sovány az a fiú. Mert nem eszik rendesen. A szokásos szöveg. Nem firtatom, ki főzött, csak élvezem az ételt.

- Hol akarsz beszélgetni? - kérdezi. - A konyhában? Vagy a kanapén?

Jó kérdés. Veszekedni a konyhában sokkal jobban lehet. Ha leülünk egymással szemben, megfelelő távolságra. Bár előbb-utóbb úgyis felállok. Ha veszekedünk, általában állva tesszük. Aztán járkálni kezdek, egyik helyiségből a másikba. De nem veszekedni akarok, hanem beszélgetni. A kanapé viszont azt jelenti, hogy közelebb vagyunk egymáshoz. Tudom, hogy akkor vágyni fogok rá, hogy megérintsen. És ez elterelheti az egészet más irányba.

- A kanapén.

Bemegyünk a nappaliba. Felhúzott lábbal ülök a kanapéra. Ricsi mellém, de úgy, hogy nem ér hozzám. Kicsit komikus az egész helyzet. Zavarban vagyok, lehet, hogy ő is.

- Nos? Kezdheted. Miről akarsz beszélni?
- Szeretném megérteni, miért viselkedtél olyan ...
- Bunkó módon?
- Nem ezt akartam mondani.
- Hát?
- Nem is tudom. Pedig sokszor megfogalmaztam magamnak. Egész beszédeket fogalmaztam.
- Valami csak maradt belőlük. Ne kímélj.
- Több kérdésről is szó van. Colost most hagyjuk.
- Rendben. Bár róla még akarok veled beszélni. De ráér.
- Ami ezt az egész feltételezett terhesség-dolgot illeti.
- Igen.
- Úgy érzem, méltatlanul bántál velem. És ez fáj. Egyrészt, hogy egyáltalán eszedbe jut, szándékosan teherbe esnék, a te akaratod ellenére.
- Ilyet nem mondtam.
- Nem mondtad ki. De gondoltad.
- Nem is gondoltam. Hülyén reagáltam, ez igaz. Bocsánatot is kérek érte. Remélem, meg tudsz bocsájtani.
- Várj még. Nem olyan egyszerű ez az egész.
- Hallgatlak.
- Nem nyugszom azóta. Mi lett volna, ha tényleg terhes vagyok?
- De nem vagy az.
- Nem vagyok az, már mondtam.
- Rendben.
- Mi lett volna? Ezt tudnom kell. Ettől függ minden.
- Nem tudom. Erre képtelen vagyok válaszolni.
- Lehetetlen, hogy ne játszottad volna végig magadban. Biztos vagyok benne, hogy minden eshetőség eszedbe jutott. Attól kezdve, hogy megpróbálj rábeszélni az abortuszra.
- Tudom, hogy úgysem sikerülne.
- De azért megpróbálnád.
- Talán.
- Legalább beismered. Képes lennél megölni a saját gyerekedet.
- Panni, légy szíves, ne. Ne lovald most bele magad.
- Voltál már ilyen helyzetben?

Hallgatás. Érdekes, ez eddig eszembe se jutott. Lehet, hogy nem ez az első alkalom. Lehet, hogy már valakit rábeszélt az abortuszra.

- Voltam.
- Mi történt?
- Spontán elvetélt.
- Szóval magától megoldódott.
- Igen.
- És a lány? Őt hogy érintette a dolog?
- Azt hiszem, ő se nagyon akart még gyereket. Ennek ellenére megviselte. Azt gondolta, azért vetélt el, mert a magzat megérezte, hogy ő nem akarja. Ami ostobaság.
- Nem biztos, hogy ostobaság.
- Szerintem az. De ezen most ne vitázzunk.
- Rendben. Megpróbáltad rábeszélni az abortuszra akkor?
- Bevallom, igen. Tudom, hogy egy utolsó trógernek tartasz emiatt. De így volt.

Hallgatok.

- Nem akarok elvi vitát nyitni - folytatom.
- Rendben.
- Inkább azt mondd meg, mi lett volna, ha én nem vetélek el spontán. Az abortusz meg nyilvánvalóan kizárt. Mit tettél volna? Elhagysz? Kíváncsi lettél volna a gyerekedre egyáltalán?
- Ha úgy alakult volna, hogy megszületik, természetesen. Mindent megkapott volna tőlem. Nem bújtam volna ki a felelősség alól, Panni. Nem vagyok szörnyeteg. Remélem, ezt még te sem feltételezed rólam. Bár most haragszol.
- Velem szakítottál volna?

Újabb csend.

- Olyanokat kérdezel ... Amiket nem tudhatok. Mi lett volna, ha ...
- Miért ne tudhatnád? Hozzá vagy szokva, hogy megtervezd minden lépésedet. Hogy előre lásd, miből mi következik.
- A melóban. De az más.
- Hogy lenne más? Ugyanaz az ember, hasonló szituáció.
- Nem. Az egyiknek semmi köze a másikhoz. A meló az meló. A magánélet meg magánélet. Nem keverem.
- Nem is azt mondom, hogy keverd. De ugyanaz a logika érvényesül mindkettőben. Tudatosan cselekszel, és előre látod, mi minden történhet. Uramisten, most elméleteket gyártok, mikor csak egy egyszerű kérdésre szeretnék választ kapni. Olyan nehéz ez?
- Nem akarlak elveszíteni.

Megremegek. Ez nem válasz. De képtelen vagyok elengedni a fülem mellett.

- Attól félsz, hogy elveszítesz?
- Nagyon úgy néz ki, hogy van rá esély.
- Miért gondolod? Szerinted én szakítani akarok?
- Nem tudom, mit akarsz. Illetve, sejtem. Biztonságot akarsz, és előbb-utóbb családot. Amit értek, persze. Nincs ebben semmi szokatlan. És a részedről logikus is. Csak ...
- Csak?
- Muszáj mindent kimondani, Panni?

Kinyújtja a kezét, és egy tincset kisimít az arcomból. Az egész testem reagál. Olyan hevesen, hogy titkolni se tudnám.

- Arról volt szó, hogy megbeszéljük.
- Tudom. Tudom, hogy arról volt szó.
- És most megpróbálsz kibújni alóla.
- Egy csomó dologra nincs válaszom. Nem tudom, mi lenne, ha. Nem tudom, mi lesz, ha. Csak azt tudom, hogy hiányoztál. És nem akarlak elveszíteni.
- Én sem akarlak elveszíteni.

Képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet.

- Akkor ne kínozzuk egymást, jó?
- Én nem kínozni akarlak, csak tisztán látni.
- Mit akarsz hallani? Ha azt mondom, hogy feleségül vettelek volna, az jó?
- Miért, feleségül vettél volna?
- Fogalmam sincs. De ezt akarod hallani?
- Nem az a lényeg, én mit akarok hallani. Hanem az, hogy te mit tennél. Mit teszel, ha ilyen helyzetbe kerülünk. Mert ez bármikor bekövetkezhet.
- Már mondtam, hogy nem tudom. Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy ne kerüljünk ilyen helyzetbe.
- Hát, ez tényleg nagyszerű.
- Panni, légy szíves. Olyan kevés ideje vagyunk együtt.
- Csak ez a gond? Hogy még nem telt el elég idő? Nem arról van szó, hogy eszed ágában sincs családot alapítani? Se velem, se mással? Soha az életben? Ha így van, mondd ki. Legalább tisztázzuk.
- Panni, miért csinálod ezt? Valóban nem tervezem a családalapítást. De ez nem jelenti azt, hogy egy nap ne változhatna meg a helyzet.
- Mitől fog megváltozni?
- Nem tudom. Egyszer csak megszáll a Szentlélek.
- Ne beszélj így. Ne viccelj ezzel.
- Elnézést. Nem akartalak megbántani.

Végigsimít az arcomon. Megfogja a kezemet. Simogatja. Ezt nem szabadna. Olyan nagyon kívánom, olyan nagyon. Annyira szeretnék megbocsátani neki.

- Nem tudom, mit mondjak. Eszem ágában sincs téged bármire kényszeríteni. Nem akarlak zsarolni, nem játszmázom. És arról sincs szó, hogy feltétlenül gyereket szeretnék. Még arról sem, hogy hozzád akarnék menni. Nem ez a kérdés.
- Hát mi?
- Hogy bízhatom-e benned. Hogy biztos lehetek-e benne, ha úgy adódik, nem hagysz cserben.
- Nem foglak cserben hagyni. Ebben biztos lehetsz. Gyere ide.

Magához húz. Most vége a beszélgetésnek? Ennél többre nem jutunk? De hát annyi kérdésem lenne még. Nem hagyhatom.

Vágyunk egymásra. Türelmetlenül. Talán, mert felmerült mindkettőnkben, hogy nem lesz több alkalom. Arról viszont nem volt szó, hogyan védekezzünk ezután.  Pedig nem akarok kockáztatni. Újra kellene gondolnunk. De nincs több beszéd. Csak összegabalyodás van. Az a félelmetesen jó érzés. Miért ennyire jó? Miért borítja el az agyunkat ennyire?

- Várj, várj még. Hoztam ...
- Mit hoztál?
- Gondoltam, biztosabb így.
- Óvszert hoztál?
- Hát ... igen.
- Utálom az óvszert. Agyonvágja az egész élvezetet. Hagyjuk a fenébe.
- De ...

Agyonvágja az élvezetet? De hát akkor mitől leszünk biztonságban?  Megéri az a kis gyönyör a kockázatot? Neki megéri? Őrültség, én magam is őrült vagyok. Az  a  kis gyönyör? Kicsi? Dehogyis. Hihetetlen.