Szombaton a prof hívott. Nem szokása, de mivel a héten védek, gondoltam, azzal kapcsolatosan akar megbeszélni valamit. Hát nem. Illetve áttételesen igen. Nem tud ott lenni a védésen. Sajnálja, de muszáj befeküdnie a kórházba. Szívműtét. Már hosszú hónapok óta nyűglődik, de eddig nem jöttek rá, mi baja. Most végre felfedezték. Sürgősen lépni kell. Nem is próbálta elodázni.Túl akar lenni rajta. A felépülés is hosszadalmas lesz.

Először alig bírtam megszólalni. Mennyire veszélyes ez a műtét? Á, rutin. Persze nem egy könnyű dolog, de nem is nagyon különleges. Ne aggódjam, mert már úgyis mindenki aggódik. Judit, a lányok, Angéla ... Meg persze a szeretője - teszem hozzá gondolatban -. Ha még megvan. De tán akkor is, ha már nincs meg.

Nem vagyok képes nem aggódni. De igyekszem jól viselkedni. Lehet, hogy pont a védésem napján műtik. Nem fogok tudni a disszertációra és a bizottsága koncentrálni. Azon jár majd az agyam, hogy most tolják be a műtőbe. Most törik el a bordáit. Most állítják le  a szívét. Kapcsolják gépre. Nem, nem akarom elképzelni.

A prof szinte vidám. Nagyon optimista, nagyon bizakodó. Ha belegondolok, hogy nem is olyan régen belehalt volna egy ilyenbe. Ha nem ott tart az orvostudomány, ahol. Hogy pont ma élünk, és itt, és azok vagyunk, akik ... Gondviselés? Vakvéletlen? A profnak, aki nekem ennyire drága, nem kell ebbe feltétlen belehalnia. De sokan belehaltak korábban - ilyen és jelentéktelenebb betegségekbe. Akkor hol a gondviselés? Mégis imádkozni fogok. Ilyenkor még az is imádkozik, aki nem hisz semmiben. Hiszen mi mást tehetne?