Korábban nem gondoltam volna, hogy ennyire bele lehet feledkezni a valóságba. Az illúzió, a képzelgés mindig izgalmasabbnak tűnt. Mert a valóság gyakorta bizonyult egyhangúnak, kilátástalannak, olyan érzetet keltett, hogy mindig várni kell valamire, ami tán sose következik be. Ezért legegyszerűbb eltávolodni a mindenkori jelentől, és olyan világokban élni, amelyek csak a múltban vagy a fantáziánkban léteznek.
Ha az ember, az olvasni szerető és gondolkodásra hajlamos ember így érez, akkor könnyen alakít magának olyan világot, amely csak az övé, amelyben biztonságban érzi magát, amelyben ő valaki. Fontos valaki, hiszen ő alakítja annak a világnak a szabályait és történéseit. Lehet persze, hogy csak passzívan magába szívja az alternatív és mesebeli valóság hangulatát, mondjuk, kizárólag francia regényeket olvas, amelyekben feltörekvő ifjak és romlott szépasszonyok szerepelnek. Mivel képtelennek érzi magát arra, hogy feltörekvő ifjú legyen, aki romlott szépasszonyok hatására maga is romlottá válik (mert őt ez vonzza mérhetetlenül, noha még csak pontos fogalmai sem lehetnek a romlottság mibenlétéről), beleássa magát a francia irodalom tanulmányozásába. Megszűnik számára a világ, a saját esetlen fizikai valósága, a képtelen unalom, amely a mindennapokban körülveszi, és igazán csak akkor fog élni, ha egy rég letűnt világ rég letűnt, ráadásul nem is valódi hőseinek társaságában időz.
Azt hiszem, sokáig éltem én is így. Persze, nekem nem a francia irodalom adott alternatív életet, hanem valami más. Mindannyian tudjátok, mi. A saját életem legtöbbször szürkének tűnt, de valami, ad maiorem Dei gloriam, ott lebegett célként. Miért is olyan színes a katolicizmus? Mostanában néztem meg a Borgiák című sorozat első évadját. Pusztán a képi világára gondolva: tele van színnel. Minden, csak nem szürke. Mert az Egyház mindig is tisztában volt vele, hogy a vallás egyik szerepe színt és izgalmat vinni a szürkeségbe. És ezt a szerepét mindig komolyan vette. (A protestánsok pont ezt vették el az emberektől, ki kisebb, ki nagyobb mértékben.)
Nos, amit ezzel mondani akarok: nem írtam, mert sokkal inkább a valóságban éltem, mint eddig valaha. Erre persze azt mondhatjátok, hogy éppen ez érdekelne benneteket. A valóság, ami velem történt. Sajnos annak jó részét nem írhatom le. De amit leírhatok, arra megpróbálok sort keríteni. És most megint rohanok. Ne haragudjatok rám.
Post scriptum: Köszönöm az olvasónak, aki magánlevélben írta meg, hogy mennyire szereti ezt a blogot.