Úgy döntöttem, hogy civilben megyek be az egyetemre. Ilyet még nem tettem eddig, egyébként is mindenhová rendi ruhában járok, csak, mert tetszik. Jól áll nekem a fekete.  Egy időben, még gyerekként kifejezetten azért akartam szerzetes lenni, mert annyira tetszett a habitus. Ez nagyon infantilis, tudom. Bár nem én vagyok az első, akinek ez eszébe jut. Bűnös vonzalom az egyenruhák iránt ...

Ma azonban nem akarok apácának látszani. Megint a proffal van konzultációm, persze. Az órái után fogad, már késő délután. Éjjel elég sokat dolgoztam a disszertációm aktuális fejezetén, hogy bőven legyen mit megvitatnunk. Keveset aludtam.

Agapé ragaszkodott hozzá, hogy egészalakos tükrünk legyen a szobában. A régi időkben, még a háború előtt teljesen meg voltak tiltva az egészalakos tükrök, sőt, egy időben a csak nyaktól felfelé tükrök is. Egy idős apácától tudom, hogy egymás külsejét ellenőrizték, de önmagukat sosem láthatták. Nehogy azon agyaljanak, hogy szépek-e vagy csúnyák. És ingben kellett mosakodni. Nehogy a saját testükhöz érjenek.

Mára minden sokkal lazább, szinte az összes nővérnek saját szobája van külön fürdővel, és Agapé kitalálta: a rend méltósága megkívánja, hogy mindig makulátlan külsővel induljunk neki a napnak. Azt meg másképp nem lehet, csak, ha indulás előtt megnézzük magunkat a tükörben.

Hát megnéztem magam. Hosszasan válogattam a kevés civil ruhám között. Rájöttem, hogy vennem kéne valami nőiesebbet. Valami színesebbet? Csupa fekete, sötétkék, barna. Fehérrel kombinálva. Végtelen unalmasnak tűnt. Igyekeztem nem agyalni azon, hogy miért kell nekem most nőiesnek látszanom. Mit akarok egyáltalán ezzel az egésszel. Kitűztem egy célt, és csak arra figyeltem. Jól akartam kinézni.

A gond az, hogy költőpénzünk szinte semmi nincs. Ha kérünk a közös kasszából meghatározott célra, akkor persze kaphatunk, ésszerű határokon belül. Ruhát is vehetünk, nincs megtiltva, persze. És ha elmegyünk valahová, egy kávéra, egy szendvicsre mindig van elég pénz nálunk. Agapénak bankkártyája is, de ő más. Ő a főnökasszony. Nekem csak valami kevés zsebpénzem van, mint egy kamasznak.

Kénytelen voltam lemenni a pénzügyre és kérni. Azt mondtam, könyvre kell, a disszertációmhoz. Elvileg el kell számolni mindennel, de azért annyira nem veszik komolyan. Párezer forint ide vagy oda nem számít. Egy sminkkészletet vettem, meg egy új topot. Egészen testhez simulót. Sose volt ilyenem. Szinte megijedtem a saját tükörképemtől. Hogy merek ebben elmenni a profhoz? Annyira nyilvánvaló lesz a számára, hogy mit akarok. Mit akarok?