A prof távolságtartó volt. Kedves. Nem ért hozzám egész idő alatt, még véletlenül sem. Mosolygott azzal a sejtelmes, kópés mosolygással. Kávézott és sütizett, szinte mohón falta be azt a süteményt. Megkívántam, amit eszik. De nem rendeltem belőle. Kissé cserepes ajkait néztem. Magyarázott. Megnevettetett. Mindig jókat nevetek vele. Nőkről is beszélt. Hihetetlen sztorikat. Szerintem ő találta ki az összeset. De az is lehet, hogy valóban megtörténtek. Mintha anekdoták sorozata lenne az élete. Ahogy mesél, látom magam előtt a szereplőket. Rólam is így fog mesélni valakinek. Ismertem egyszer egy apácát ... Szeretném majd hallani, miket mond. Szeretném az ő szemével látni magam.

Ma úgy éreztem, esze ágában sincs elcsábítani. Csak védtelennek látott legutóbb. Gyereknek, akit egy kicsit meg kell simogatni. De nem akar ennél tovább menni. Játszik egy kicsit velem, de nem annyira, hogy veszélyessé váljon. Kérdés, kit óv inkább, engem vagy önmagát? Mi erősebb benne, a hódítási ösztön, a felelősségérzet, a józan ész? Vagy nem is gondol minderre? Tabu vagyok számára, de mégiscsak nő? És ha nőt lát, férfiként kell fellépnie, mert nem tehet mást?

A kísértés messzebb került tőlem. Kicsit csalódtam is. Ha nem kísért, hogyan álljak ellen? A langyosak az Úrnak sem kellenek. Kiköpi őket. Langyosak vagyunk. Ez a langymeleg mindennapi élet nehezen elviselhető.

Ezen gondolkoztam, miután elbúcsúztam tőle, és átmentem pár utcával odébb, a lányokhoz. A tévés társasághoz. Megint az lesz a baj, hogy ítélkezem. Egyszerűen leírom, amit elsőre gondolok ezekről a nőkről. Később korrigálhatom. De per pillanat ilyeneknek látom őket.

Van egyszer a négygyermekes anya. Megkönnyebbülve üdvözölt, mintha természetes szövetségesek lennénk. Meggyőződéses katolikus,  tagja a helyi kisközösségnek, hittanoktató. Nagyon aktív, nem tudom, hogy csinálja négy gyerek mellett. Bár el tudom képzelni, hogy elege lehet az otthonülésből. Nem túl szimpatikus, nagydarab, csontos, harsány. Nincs benne semmi finomság, lehet, hogy az örökös fegyelmezés keményítette meg. Próbáltam elképzelni a férfit, aki pont őt választotta. Biztos a kisközösségből ismerték egymást. Vagy a templomi kórusból.

Egy vérfeminista is bekerült a csapatba. Ijesztő. Szinte férfias, szándékosan elhanyagolt külsővel. Mindent ideológiai szempontból mér fel és vizsgál. A feminizmus bizonyos aspektusaival szimpatizálok, de ennyire tenyérbemászó módon csinálni biztos nem célravezető. A csaj hivatásos mozgalmár és civil. Igen, lehet az ember lánya hivatásos civil, közel a húsosfazékhoz. Első pillanattól ellenségesen méregetett. Már a létem is kiveri nála a biztosítékot. Az ős-patriarchális katkó egyház egyik szolgálólányát látja bennem.  Nem bánom, lássa. Csak a stílusán javítana valamit ...

De utóbbira is van szakasszonyunk (Fachfrau), a stílustanácsadó vállalkozónő. Ez legalább szimpatikus. Tud viselkedni. Kedves. Persze, ebből is él, de látszik, hogy szívesen csinálja. Alaposan szemügyre vett, és megállapította, hogy ez az egyenruha igazán jól áll nekem. Noha nem ártana egy kis színt belevinni. Nem lehetne feldobni egy sállal? Nem tudom, komolyan gondolta-e, de elnevettem magam. Mire azt mondta, hogy mindig mosolyognom kéne. Tud valamit a nő, hízelegni azt biztosan. Kíváncsi lennék rá, mit javasolna, ha civil lennék. Milyen ruhák állnak jól? És használjak-e kalapot? Szeretem a fejfedőket.

A kedvencem azonban a kutatónő. Matematikus. És filozófia szakot is végzett. Nem, mintha érteném, mivel foglalkozik, de azt az első 5 percben levettem, hogy ő a legokosabb a társaságban. Zsebre vágta a többi csajt, főleg a vérfeministát, aki nagyon pampogott. De úgy vágta zsebre, hogy nem sértette meg, és nem alázta porig. Valamit nagyon tud.

A csapathoz még egy színésznő-költő is csatlakozik, de ő nem ért rá.