Benedicta nővér aggódik.

Úgy látszik, nem elég, hogy áldoztam, és a többiekkel együtt veszek részt minden hajnalban a laudesen. Nem szökdösöm fel a kórusra, ahogy szoktam. Nem, ez még nem nyugtatja meg a novíciamesternőt. Közeleg az örök fogadalmam ideje, figyelmeztet. Végleg Jézusnak szentelem magam. Itt lenne az ideje, hogy elmenjek lelkigyakorlatra, és végiggondoljam az életemet. Ő már ki is gondolta, hogy hová kéne mennem.

Csak bólogatok, de eszem ágában sincs egyetérteni. Nem lesz semmiféle örök fogadalom. Ez most, ebben a pillanatban világosodott meg számomra. Azt viszont nem tudom, hogy mi lesz. Az életemet elégszer végiggondoltam. És egyre kevésbé értem önmagamat. Mintha nem én hoztam volna bizonyos döntéseket. Hanem valaki más. Mondjuk, megváltozott tudatállapotban. Vagy most van megváltozva a tudatállapotom?

Ha szemlélődő rendben lennék, rég kiderült volna, hogy alkalmatlan vagyok. A mindennapok azonban viszik magukkal az embert. Mindig van feladat, van menekvés. Nem kell egyedül maradni Istennel. Nem kell ... Miközben egy szerzetes legnagyobb vágya elvileg ez. Hogy minél több időt tölthessen Istennel. Nekem nem ez a legnagyobb vágyam. Már régen nem.

De hát érdekel ez valakit? Kinek sikerül elérnie a legnagyobb vágyát? Kinek sikerül egyáltalán megfogalmaznia, hogy mi az? És ha elérné, nem csömörlene meg tőle?

Nem kérdeztem meg MC-től, hogy ő megtalálta-e a számítását odakint. Vagy csak egyik feladat jön a másik után. Ő pedig végrehajtja. Arra se mertem rákérdezni, hogy nős-e. Gyűrű nem volt az ujján. De a prof se viseli a sajátját. Apropó, prof: e-mail-eket váltunk. Szakmai jelleggel. Kedveseket és okosakat ír, persze. Olykor kihallom a hangját a mondataiból. Mintha simogatna. Az incidenst egyikünk sem említi. Nekem könnyebb így.

Még valami: mostantól heti négy alkalommal jelentkezem, hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken.