Hétköznapi dolgokról beszélgettünk a kocsiban. Tudtam, hogy majd rámszakad a szomorúság, ha belépek a kolostor kapuján, de addig tartottam magam. Utána az üresség. A prof megmondta, hogy most nem lesz elérhető. A nyaralójukban dolgozik majd, néhányszor biztos haza kell ugrania, akkor megpróbál hívni. Döntsek okosan. Ne hamarkodjak el semmit.
Én nem kereshetem. Az sms tabu. A telefonálás tabu. A nyaralóban pedig nincs e-mail hozzáférése.
Fityula és harisnya nélkül léptem be a szinte teljesen kihalt épületbe. A kapus nővér szunyókált a melegben. Lassan ballagtam fel a szobámba. Különös érzés fogott el. Nem tudtam elképzelni a holnapomat. A délutánomat. A nyarat.
A gimi lépcsőfordulójában ott állt a kis asztal a szokásos kiflikkel, zsemlékkel, iskolatejjel és kakaóval. Már az én diákkoromban is volt ilyen lépcsőforduló, becsületkasszával. Azóta annyi változott, hogy felállítottunk egy hűtőt. Elveszed a kiflit, a kakaót, és otthagyod az árát. Senki nem lopott abból a pénzből. Csak azt engedtem meg magamnak akkoriban, hogy az aprópénzemet nagyobbra váltsam. Az uzsonnaasztalért felelős nővér a haját tépte, amikor tíz- meg húszfilléresekből kellett összekaparnia a bevételt, mert a lyukas órában elvittem a forintokat. De fillérre pontosan otthagytam az ellenértéküket.
Ahogy meglátom a kissé szikkadt péksüteményt és az italos dobozokat, megrohan az éhség. Fizetés nélkül elveszek három kiflit, meg három doboz kétdecis kakaót. Még a lépcsőn felfelé enni kezdek. A cellámba érve felbontom az egyik kakaót. Emlékszem a régi dobozokra, akkor nem csomagoltak hozzájuk szívószálat. Most az is nylonzacskóban van. Kibontom, beledöföm a kis lyukba. Mohón szívni kezdem a sűrű barna italt.
Akkor jut eszembe a mobilom. Még a temetésre készülve kikapcsoltam. Automatikusan visszakapcsolom, noha senkitől nem várok hívást. Richárd keresett vagy tízszer.