Richárd a főnökasszonnyal beszél. Franciául. Szidják a légitársaságot, ki-ki a magáét, hogy elkavarta a csomagjukat. Együtt tettek bejelentést. A fiatalabb nővér a jelek szerint nem tud franciául. Mindkét nővér sötét tónusú, vékony és meglehetősen alacsony, egyébként semmi feltűnő nincs rajtuk. Hasonlítanak egymásra, vagy csak azért hiszem, mert tudom, hogy rokonok.

Richárd úgy köszönt, mintha rég nem láttuk volna egymást, magyarul elismétli, hogy mi a helyzet a csomagokkal, mérsékelten méltatlankodik. Bemutatom Dolores nővérnek, Dolores köszönti a kolumbiaiakat, a generális anyát már ismeri korábbról. Keresztül-kasul bemutatkozunk, mosolygás, a fiatalabb apáca nyelve elkezd peregni. Richárd most kimarad a társalgásból egy kicsit, de nagyon figyel, próbálja megérteni, mit beszélünk. Semmi lényeges.

Dolores megkérdi, mehetnek-e, a generális anya biztos fáradt. Elindulunk a parkoló felé. Nem messze parkolt. Tulajdonképp tilosban. Ez Dolores nővér specialitása, tilosban parkolni. Richárd hátramarad velem, hadd fedezzék fel egyedül, amit fel kell fedezniük. De először bepakolnak, szépen beülnek mind a hárman, el is indulnának ... Nem veszik észre, hogy a kerekek ki vannak lyukasztva. Tesznek pár métert így.

Richárd mosolyogva csóválja a fejét.

Dolores kiszáll, megnézi a bal első kereket. Aztán a bal hátsót. Először bosszankodik, csapkod, aztán kitör belőle a nevetés. A generális anya is kiszáll. Elég lazán veszi a dolgot, mint aki hozzá van szokva, hogy ilyesmi történik vele.

Richárd elérkezettnek látja az időt, hogy közbelépjen. Nem esik nehezére rábeszélni a generális anyát, hogy az ő kocsijával menjünk. Hálálkodás, mosolyok, helyezkedés. Kissé szűken vagyunk, nevetgélünk. A nagyfőnöknő ül előre, Richárd mellé. Franciául társalognak tovább. Én beszorulok Dolores és az unokahúg közé. Még szerencse, hogy egyikünk se valami testes.