Mióta úgy döntöttem, hogy el innen, minél hamarabb, erről álmodom. A német novíciamesternőmről, illetve pont róla nem, mert ő nem jelenik meg az álmokban. Sokszor jártunk a hegyekbe kirándulni. Van egy kis ház a bajor Alpokban, egy pihenőház. Kívülről semmi nem utal rá, hogy szerzetesek lakják. Egy jámbor parasztgazda özvegye hagyta a kongregációra. Elég szép kis kaptatón kell felmenni a házhoz. Mindig kifulladtam, mire felértem.

Álmomban csak mászom, csak mászom fölfelé. A ház másképp néz ki, mint a valóságban. Kicsit olyan, mint valami sematikus kolostorábrázolás. Mondjuk, egy iniciálé része. Idős apácaarcok az ablakokban. Valahogy sose érek fel. Vagy, ha felérek is, nem tudok bemenni a kapun. Azt mondják, a novíciamesternő elutazott. Nem engedhetnek be. Lehet, hogy nem is az vagyok, akinek mondom magam. Hiába magyarázkodom. Makacskodnak.

Pedig nagyon szeretnék bejutni. Újra és újra elindulok. A táj szívfájdítóan szép. Lehet, hogy ennyire számít, milyen táj vesz körül? Lehet, hogy az Alpokban élve nem estem volna kísértésbe? Nem lennék engedetlen? És nem kívánnék egyetlen férfit sem?

A kérdés persze gyermeki. Mégis elmerengek rajta.