Nem volt időm magyarázkodni. És nem is akartam. Úgy gondoltam, meg kell ezt beszélnem Richárddal. Csak annyit mondtam, hogy a látszat csal. Semmi többet. Aztán elrohantam.

Sikerült jóval korábban felérnem a hegyre, mint kellett volna. De ki akartam várni a kilenc órát. Sétáltam a hidegben. Mi mindent beszélhetett Judit és Angéla? És mit tervezhetnek? Hogy került szóba Ricsi? Hirtelen úgy éreztem, nagyon hiányzik. Szerettem volna, ha ott van. Ha átölel. És féltettem. Nehogy valami baja essék. Nem szabad meglátogatnia. Nehogy összefusson Angélával és Judittal egyszerre.

Aztán kilenc óra előtt öt perccel becsengettem a házba. Egy mesztic szobalány nyitott ajtót. Tudta, ki vagyok, miért jöttem. Szólt az asszonyának. Az bevezetett a kislány szobájába. Forró teát és házi süteményt hozatott a szobalánnyal. Megkérdezte, szükségünk van-e valamire. Csak szóljunk, ha igen.

Az első öt perc elég volt ahhoz, hogy lássam, nem lesznek gondok. A kislánnyal legalábbis nem. Okos, érdeklődő, ráadásul kedves. Ritkaság ebben a környezetben. A forró tea is jólesett. Mikor végeztünk, még ott akartak fogni ebédre. De nem fogadtam el. Talán máskor. A szakácsnőjük kitűnő. Hát persze. Abban egészen biztos vagyok.

Alighogy kiléptem a házból, sms-t írtam Ricsinek. Hívni nem akartam. Sose lehet tudni, nem a barátnője veszi-e fel. Vagy nem dolgozik-e valami fontos ügyön. Nem hívott vissza rögtön. Már leértem a városba, mire telefonált. Annyit mondtam neki, hogy találkoznunk kell. Nem telefontéma, amit kérdezni akarok. Este ér majd rá. Még nem tudja, hánykor végez. Majd szól.

Ahogy leszálltam a buszról, egy pillanatra láttam egy arcot. Megdöbbentett. Mintha anyámat látnám. Fiatalon. Csak anyám barna volt, ez a nő meg szőke. Tán az alteregója. Hosszan néztem utána. Elő kell vennem a régi fotókat. Vajon jól emlékszem még az arcára?