Pillanat, amelyet szeretnék megtartani. Újra- és újraélni. Visszapörgetni, levetíteni. Pedig épp abban áll a varázsa, hogy lehetetlen elhúzni. Intenzív, időtlen. Mégis alig pár másodperc. Nem állom a tekintetét. Kicsit csúfondáros, vágyakozó, mosolygós. Vagy csak ezt látom bele. Az lesz, amit akarok. Csak akarnom kell.

Felállok. Hezitálok. Elpakolom a poharakat a mosogatóba. Várom. Tartok tőle. És várom. Mosogassak? Mosogatok. Érzékelem, ahogy hátratolja a székét. Mögém lép.

- Biztos, hogy most ezt akarod csinálni?

Hátulról átfogja a derekam. Megcsókolja a nyakam. Felgyorsul a szívverésem. Hát mégis megteszi. Mégis.

- Vagy hagyjalak mosogatni?
- Ne.
- Mit ne?
- Ne hagyj mosogatni.
- Miért is ne ... Így is tudlak simogatni. Dolgozz csak. Ne zavartasd magad.

Visszatartom a lélegzetem. Lassan kimosom a poharakat. Ő pedig tovább csókolja a nyakam. Simogat. Majdnem a mellemhez ér. De kikerüli. A keze a pólóm alatt.

Elzárom a csapot. Megfordít. Még a kezemet se tudom megtörölni. Végre megcsókol. Kevésbé követelőző, mint a múltkor. Lágyabb. Óvatosabb. És nem kezd vetkőztetni. Nagyon fáradt vagyok továbbra is. Megadnám magam. Minél hamarabb.

- Gyere.

Betessékel a hálóba.

- Feküdj le. Mindjárt jövök én is.

Lerogyok az ágyra. Leveszem a cipőmet. És bebújok a paplan alá.

Mikor felébredek, már pirkad. Ricsi mellettem alszik. Kimegyek a mosdóba. Ricsi a konyhaszékre készített nekem egy pólót. Mellé rakott egy cetlit. "Ha Csipkerózsika felébred, ezt felveheti. Nem fogom leszaggatni róla, nyugi." 

Elmosolyodom. Milyen kár, hogy elaludtam. Biztos csalódást okoztam, már megint.