Nem esett jól, hogy alig néhány perccel szeretkezés után Ria dossziéjával foglalkozik. Hogy egyáltalán eszébe jut a volt barátnője. Pedig még nekem is eszembe jutott. A hajgumi miatt. De, hogy neki miért? Persze ismerem az asszociációk futótűzhöz hasonlító láncolatát. Ha valaki fontos nekünk, szinte bármiről eszünkbe juthat. Akkor is, ha nem fontos.

Ricsi nem hozzám intézte a szavait. Inkább csak magában beszélt. De valamiért levette a dossziét a polcról. Én pedig nem akartam a tudomására hozni, hogy tudom, mi van benne. Bár még az is lehet: valamiből kitalálta, hogy hozzányúltam. Nem volt poros, a takarítónő nagyon lelkiismeretes munkát végez. A könyvespolcokon is. De lehet, hogy nem pont ugyanoda tettem vissza. Valami feltűnhetett neki. Ha most úgy teszek, mint aki nem tud a dossziéról, akkor esetleg rájön, hogy hazudok. De miért ne vallhatnám be, hogy megnéztem?

- Azt hittem, te sose felejtesz el semmit - mondtam végül, és leültem az ágy szélére.

Ricsi letette a dossziét az íróasztalára. Mellém telepedett, és szórakozottan simogatni kezdte a vállam.

- Az én memóriám is szelektív. Mint mindenkié. Nem vagyok superman.
- És hogyan szelektál a memóriád?
- Gondolom, mint mindenkié. Bár tény, hogy alapvetően jó az emlékezőtehetségem. De tudatosabban is figyelek mindenféle információra. Folyamatosan gyakorolni kell. 
- És ezt teszed? Folyamatosan gyakorolsz?
- Nem is tudom már kikapcsolni. Még akkor is így működik az agyam, ha a munkához semmi köze annak, amit csinálok.
- Nem tudom, irigyellek-e emiatt. A felejtés olykor áldás. Lehet, hogy a megbocsátás előfeltétele. Hogy ne emlékezzünk mindenre olyan nagyon pontosan. Mert akkor jobban fáj. Az is, ami szép volt, és elveszett. És az is, ami bántott.
- Lehet, hogy igazad van. De te biztos sokat gyakoroltad a megbocsátást. Annyit, mint én az emlékezést.
- Anyámra gondolsz?
- Nem csak rá.

Nem is tudom, miért kanyarodott ebbe az irányba a beszélgetés. Hiszen azt akartam megtudni, hogy miért jutott eszébe az a dosszié épp most.

- Hogy akarod neki visszaadni? - intek az íróasztal irányába. - Találkozol vele?

Nem ez volt a szándékom, mégis úgy hangzik, mintha féltékeny lennék.

- Talán a két ünnep között valamikor.
- Értem.
- Mi a baj, Panni?
- Semmi, nincs semmi baj.
- Nem örülsz neki, ha jól érzem.
- Semmi közöm hozzá. Nem is kellett volna megkérdeznem.
- Miért fogod így vissza magad?
- Ezt hogy érted?
- Rengeteg mindent nem mersz kimondani. Megmutatni. Mert úgy gondolod, nem ildomos. Például ez sem. Ha féltékeny vagy, miért színleled, hogy nem?
- Minden negatív és ostoba hangulatomat nem akarom rádborítani.
- De én kérlek, hogy borítsd rám. Azt szeretném, ha felszabadultan kimondanád, amit érzel. Akkor is, ha az nem valami szalonképes. Nem a szalonképes Pannira vagyok kíváncsi.

Felállok. Kicsit borzongok a törölközőben, a forró zuhany hatása kezd elmúlni.

- Hová mész?
- Felveszek valamit. Fázom.
- Akkor bújj be a takaró alá. Gyere. Ne menj most sehová.
- De ...

Visszahúz. Ha a nem szalonképes Pannit akarja, nem kellene most engedelmeskednem. Vagy éppen azért nem enged el, mert meztelenül még védtelenebb vagyok? Ha befekszem mellé, úgyis felizgat. Lehet, hogy akkor nem is kell folytatnunk ezt a különös beszélgetést.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezem még mindig állva.
- Sokmindent. Kezdjem sorolni?
- Ha hosszú a lista, mégiscsak felöltözöm.
- Akkor öltözz. Öltözz csak fel. Húzódj csak vissza a páncélod mögé.
- Miféle páncélról beszélsz?
- Vagy apácaruha. Mindegy, hogy hívjuk.
- Szerinted én még olyan vagyok, mint egy szerzetes? Ezt, ugye, nem gondolod komolyan?
- Igen is, meg nem is. Vannak pillanatok, hogy el mered engedni magad. A szexben például. Egyszer csak feladod a védekezést. És akkor, azokra a percekre meglátom, milyen szenvedélyes vagy. De aztán megint bezárkózol.
- Én zárkózom be? Kettőnk közül te sokkal zárkózottabb vagy.
- Úgy érzed?
- Úgy. Sokszor hozzád se lehet szólni. Annyira lefoglal valami. Aztán gombnyomásra legyek nyitott, és bújós. De csak, amíg neked olyan kedved van.
- Ilyennek látsz?
- Én nem akartam erre panaszkodni. De ha már a szememre veted, hogy zárkózott vagyok. Megvan rá az okom.
- Nem bízol bennem? Nem hiszed el, hogy komolyan gondolom?
- Mit? Mit gondolsz komolyan?
- Kettőnket.
- Mik vagyunk mi?

Szinte megijedek a saját kérdésemtől. De hát ő akarta, hogy ne legyen szalonképes. Hogy ne óvatoskodjam. Persze lehet, hogy egyáltalán nem erre gondolt.

- Mik vagyunk? Szerinted mik vagyunk, Panni?
- Ó, nem. Ne dobd vissza  kérdést!
- Rendben. Nem tudom. Őszintén szólva nem tudom, mik vagyunk. Még túl korai bármit mondani erre.