Szeretem a testét. Úgy, mint templomot. És úgy, mint annak teljes ellentétét. Mint szentet és mint profánt. Ha szentélynek látom, nem tudom kívánni. Ahhoz más kell. Szégyentelenség, gátlástalanság. Amit csak most tanulok.

Az ítélkezés hangja. A keménység hangja. Halálos bűn. Így szeretni, kötelék nélkül. Institúció és áldás nélkül. Csak emberi szinten. Csak? Emberi szinten? Nem tudom bűnösnek érezni magam az egyik pillanatban, és boldognak a másikban. Egyre kevésbé nyomaszt a bűntudat. És egyre könnyebben magyarázom meg önmagamnak, hogy miért. Hogy miért nem érzek bűntudatot.

Szeretem a testét. És rajta keresztül a sajátomat. A tagadásból az igenlésbe. Ki tudja, meddig adatik meg, hogy ennyire test legyek. Nem szamártestvér, nem fájó hús. Nem legyőzni-való. Nem megfékezni-való. Csak test, a test akaratából. Vagy a lélek akaratából. Ami most egyre megy.