Végül nem volt szükség tesztre. A kérdés magától megoldódott. Két nap alatt jobban lettem. Közben több tanítvány is jelentkezett spanyolra. Legalább a pénzügyeim kezdtek kimozdulni a holtpontról. Ricsi viszont mindeddig nem hívott. Pedig nyilvánvaló, hogy tűkön ül. Talán azt várja, hogy én tájékoztassam. De túlságosan meg vagyok bántva. Lehet, hogy oktalanul.

Hiszen ő semmit nem ígért nekem. Nem kérhetem számon rajta azt, amit nem vállalt. Ez logikusnak tűnik. De ha szeretkezünk, akkor annak következményei is lehetnek. És ezzel ő is tisztában van. Tehát nem tehet úgy, mintha én lennék a felelős mindenért. Nem kényszerítettem soha, hogy szeressen. Így vagy úgy. Szeressen. Persze nem is szeret. Csak szeretkezett velem. Sokszor. De ez nem szerelem. Nem is szeretet. Ha abban a pillanatban, amint neki kényelmetlenné válik, így reagál, akkor nem szeret.

Üresség. Tátongó üresség. Szinte fizikai érzés. Noha féltem attól, hogy a gyanú bebizonyosodik, és megkönnyebbültem, mikor megjött, van ebben valami lehangoló is. Üres vagyok. Vagy mondhatnám úgy: terméketlen. Őrültség, de titokban azt kívánom, bárcsak ne lenne így. Pedig akarni nem akarom, az eszemmel nem. Valami más kívánja bennem. Amiben szinte semmi racionalitás nincs. Azt hittem, ez a vágy nem is létezik. Vagy akkor keletkezik, ha a környezetünk sugallja. De az én helyzetemben?

Lilire gondolok. Elképzelem magam azokban a szerepekben, amelyekben Angélát láttam. Angélát, aki nem saját akaratából lett anya. És aki sokáig nem akarta elfogadni ezt az állapotot. De valahogy mégis megtette. Nem, nincsenek szirupos elképzeléseim. Tisztában vagyok a nehézségekkel. És eszem ágában sincs magányosan belevágni az egészbe. Tehát sehogy sem fogok belevágni. Főleg most, hogy Ricsi talán már szakított is velem. Csak még nem mondta ki.