Azzal ellentétben, amit sokan gondolnak rólam, nem vagyok teljesen tapasztalatlan. Vagyis nem vagyok szűz. 17 évesen kértem először a rendbe való felvételemet, de akkor elutasítottak. Érettségi után kimentem Németországba, ott léptem be. Még a novíciátusig se jutottam, csak jelölt voltam, mikor szerelmes lettem egy diáktársamba az egyetemen. Otthagytam a rendet. A tartományfőnök ragaszkodott hozzá, hogy kipróbáljam az úgynevezett civil életet. A pasikat. Legalább is egyet.

Tudtam, hogy Agapé nem hagyja, hogy kibújjak a tévés dolog alól, pedig rühelltem még a gondolatát is. Épp elég dolgom van, nem mellesleg a doktorimat próbálom megírni, azon túl, hogy a rendház millió ügyét is én intézem, mint valami házvezetőnő. Agapé reprezentál, sürög-forog, csábít mindenkit (pénzszerzésben és lobbizásban nagyon profi), de a mindennapi, csöppet sem izgalmas feladatokat már novícia kora óta mindig másra hárítja. Hogy csinálja, nem tudom. Azt se értettem soha, hogy egy olyan nő, aki dívaként tud viselkedni, miért lett apáca. Vagyis szerzetesnő.

Egy fiatal és szép apácát akarnak, magyarázta Agapé nővér, az elöljáróm. A szerkesztő úgy fogalmazott egyébként, hogy egy dögös apácát. Olyan Whoopy Goldberg-félét, de fehérben. 30-ast, csinosat, karrieristát, tudjon könyvelni vagy legyen informatikazseni, és ha beszélni kell, akkor vágja a sódert. Egyenes adásban akár.

A Szűzgarázsban, ahogy  a neve is mutatja, szüzek parkolnak. Dekkolnak. Kibekkelnek. Meg hasonlók. Vannak közöttük, akik már nem szüzek, de valahogy nem sikerült a "kinti" életük. Vannak, akik szüzek, de csak azért, mert nem volt esélyük más foglalkozás után nézni. És vannak meggyőződésesek is. Arányokat, százalékokat nem említünk. Merthogy ez mindenkinek a magánügye.