Azzal ellentétben, amit sokan gondolnak rólam, nem vagyok teljesen tapasztalatlan. Vagyis nem vagyok szűz. 17 évesen kértem először a rendbe való felvételemet, de akkor elutasítottak. Érettségi után kimentem Németországba, ott léptem be. Még a novíciátusig se jutottam, csak jelölt voltam, mikor szerelmes lettem egy diáktársamba az egyetemen. Otthagytam a rendet. A tartományfőnök ragaszkodott hozzá, hogy kipróbáljam az úgynevezett civil életet. A pasikat. Legalább is egyet.

Odaköltöztem a sráchoz, a kollégiumba. Nem német volt egyébként, hanem mexikói. Mérnöknek tanult. Nem volt semmije, ahogy nekem sem. Az ő ösztöndíjából éltünk, én nem folytathattam az egyetemet, mert nem volt miből. Elmentem dolgozni. Takarítás, betegápolás, nyelvtanítás. Nem tetszett a helyzetem, irigyeltem, hogy ő tovább tanulhat. Az ő büszkeségét meg sértette, hogy több pénzt vittem haza, mint amennyi ösztöndíja volt.

Teherbe estem. Nem akartam, egyikünk se akarta. Hülyék voltunk. De mielőtt még felfoghattuk volna, mi vár ránk, elvetéltem. Simán, fájdalom nélkül. Mintha csak a havi vérzésem jött volna meg. A németek azért bent tartottak egy hétig a kórházban. Nem volt rendes betegbiztosításom, egyébként se tartózkodtam legálisan az országban. (Amíg a rendházban laktam, addig igen, de közben lejárt a tartózkodásim.) Hatalmas számlát kellett kifizetnünk a kórháznak. A kapcsolatunk megromlott.

Rájöttünk, hogy sose szerettük egymást igazán. Nem volt hová mennem, visszakullogtam az apácákhoz. A főnökasszony befogadott. Kifizette a kórházi számlát, és elintézte, hogy kimenjek Spanyolországba, az anyaházba. A mexikóitól úgyis egész szépen megtanultam már spanyolul, Madrid mellett tökéletesíthettem a nyelvtudásomat. És ott végeztem el az egyetemet. Csak évek múlva jöttem vissza Magyarországra.