A bűn az bűn. A csókolózás bűn. Az én esetemben. Bár ez még nem szex. Vagy az? Annak az előszobája. Lehetett volna belőle szinte akármi, ha csak a testünkre hallgatunk. A test nagyon tud parancsolni. De nem hallgattunk rá. A prof nem hallgatott rá. Nem tudtam, hogy ekkora önuralma van. Nekem nem lett volna talán. Nem tudom. Rábíztam magam. Mintha egyszerűen elengedtem volna a mindig szorongatott kiskést a kezemből. A védekezés és a dac kiskését.

Véletlen volt az egész. Állok az útkereszteződésnél, elmerülök a gondolataimban, egyszer csak megáll egy kocsi előttem, és kiszól a sofőr:

- Letícia!

Kezdek rászokni a fórumozásra. Eleinte csak olvasok, óvatosan megfogalmazok pár gondolatot. A nicknevem Cippora. Mindenki valami bibliai vagy szent nevet választ, esetleg egy-egy fogalmat. Cippora Mózes felesége volt, ő "találta ki", hogy Mózes metélje körül magát. Nem tudom, miért, mindig érdekelt ez a Cippora. Nehéz lehetett neki, mikor Mózesre rászakadt a prófétaság.

Még egy nap a rekollekcióból. Szigorú böjtre fogtam magam. Azt gondoltam, ettől tisztábban fogok látni mindent. Megregulázom a testem. Néha szinte dühös vagyok rá. Pedig nem ő áll az utamba. Nem a testem gyenge csupán. Nem oszthatom részekre magam.

Az elején nehezen telik az idő. Mardos az éhség, pedig még nem is vagyok éhes. Inkább a tudat mardos, hogy mennyi van még hátra. Aztán kezdek belesüppedni. Átadom magam a hatalmának. És figyelni kezdek. Végre arra, amire kéne.

Agapé beadta a derekát. Nem kell kanosszát járnom Albertina kedvéért. Fogalmam sincs, hogyan engesztelte ki, milyen szívességet tett neki, de kijelentette, hogy most az egyszer elnézi nekem a kihágást, mert tudja, mennyire kedvelem Emerenciát, ő is kedveli, és neki sincs ínyére Albertina viselkedése. Úgyhogy szent a béke, és most már ne kavarjak, hanem koncentráljak a rendház ügyeire, a tévé-műsorra, meg az ő kampányára. A disszertációmról szót sem ejtett, mert azt magánügynek tekinti. Átfutott az agyamon, hogy valahonnan megtudta, milyen fórumot nézegetek. És tán emiatt engedett. Gyanús.

Találtam egy különös fórumot a neten. Még jó, hogy van laptopom saját használatra, mert az irodai gépen erre nem mernék belépni. Pedig a fórumon állítólag csak volt és jelenlegi egyházi személyek beszélgetnek. Nagyrészt fiatalok. A regisztráció elég macerás, épp azért, hogy kizárják a kamuzást, mert nem akarják, hogy illetéktelenek is bejuthassanak.

Kata a jelek szerint nem tudott egyelőre semmit kitalálni a vérfeministával kapcsolatban, mert a mai próbaadáson ő is ott volt. Szerintem mindenkinek herótja van tőle. Kezdte azzal, hogy ő nem hagyja magát kisminkelni. Mindenkit kifestenek, ha adásba kerül, még a férfiakat is. De vérfeministának derogál. Ha ő hülyén akar kinézni ... Én élveztem, hogy sminkelnek. Egy meleg kozmetikus csinálta, nagyon kedvesen és hozzáértéssel. Közben cseverésztünk. Tetszett neki a habitusom, már a rendi ruhámra gondolok, és megkérdezte, lehet-e ilyet jelmezkölcsönzőből is szerezni. Mert ő fel szokott lépni transzvesztitaként valami klubban. Szörnyülködnöm kéne? Jókat nevettem.

Tudom, hogy mindenkit ez izgat legjobban. Hogy lehet kibírni, és egyáltalán. Sokmindent ki lehet bírni. És sokkal többen kibírják, mint gondolnánk. A tudatot tán nehezebb kibírni, mint a tényt, napról napra. Mindaddig, amíg nem korbácsolja fel valami a kívánást, egészen egyszerű.

Kata, a szerkesztő asszony hívott. A tévés. Hogy beugorhat-e a kolostorba beszélgetni egy kicsit. A tanácsomat szeretné kérni. Meg úgyis szeretné megnézni egy kicsit, milyen egy zárda belülről. Zárdának egyébként régen hívták, a háború előtt. Jópofa szó, a bezárásra helyezi a hangsúlyt. A tulajdonképpeni zárda csak a klauzúra, ahová férfi nem teheti be a lábát, a papokat meg szükség esetén az orvost kivéve.

Nagyböjt van. Ideje magamba szállnom, valóban. Eleresztenem a haragot, bármilyen kellemesen melenget is olykor. És ideje átgondolnom a szerzetesi fogadalmamat.

Albertina alaposan befűthetett Agapének, mert nem hagy békén a kutyás incidens óta. A gyónás és a kiszabott penitencia beváltása után jelentkeztem nála. Kaptam egy alapos fejmosást még egyszer, amelynek a végén Agapé megkérdezte, hogy értettem-e, mit akar, és van-e kedvem tovább lázadozni. Alig észrevehetően megvontam a vállam.  Mégiscsak észrevette. Felcsattant.

Elmentem gyónni, ahogy Agapé parancsolta. Tudtam, hogy számonkéri majd, úgyhogy inkább megtettem. Kutattam magamban a bűnbánat érzése után. A baj az, hogy hozzászoktattak bennünket, hogy mindenért bűntudatunk legyen. Ha mindenért bűntudatot érzünk, elbizonytalanodunk, mikor vétkezünk igazán. Tudva és akarva Isten  parancsai ellen cselekedni bűn. Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással egyaránt. Ebben tán a gondolatot a legnehezebb megfogni. Nem uralkodunk a gondolatainkon, ahogy az álmainkon sem. És nincs esélyünk nem vétkezni.

Különös ez a vándordíj. Bár legalább az az előnye megvan, hogy nem mellékelnek fenyegetést hozzá, ha nem adod tovább, hét évig üldöz a balszerencse, és egyébként is, micsoda ember vagy ... Mivel nem szoktam díjakat kapni, ez kellemes meglepetésként ért. Köszönöm Zoltán atyának, akinek a kalandjait figyelemmel kísérem. Különös, hogy pont rám gondolt, nem is tudtam, hogy olvassa a blogomat. Sose kommentelt. Például megróhatott volna, hogy milyen indulatos vagyok. És nem állok olyan határozottan ellent a kísértéseknek, mint ő. De túl elfoglalt, ezt ráhagyja Anzelm atyára, meg más, jóakaratú olvasóimra.

A prof távolságtartó volt. Kedves. Nem ért hozzám egész idő alatt, még véletlenül sem. Mosolygott azzal a sejtelmes, kópés mosolygással. Kávézott és sütizett, szinte mohón falta be azt a süteményt. Megkívántam, amit eszik. De nem rendeltem belőle. Kissé cserepes ajkait néztem. Magyarázott. Megnevettetett. Mindig jókat nevetek vele. Nőkről is beszélt. Hihetetlen sztorikat. Szerintem ő találta ki az összeset. De az is lehet, hogy valóban megtörténtek. Mintha anekdoták sorozata lenne az élete. Ahogy mesél, látom magam előtt a szereplőket. Rólam is így fog mesélni valakinek. Ismertem egyszer egy apácát ... Szeretném majd hallani, miket mond. Szeretném az ő szemével látni magam.

Kata, a tökéletes újságírónő és superwoman mentette meg a helyzetet. Felhívott, hogy késő délután ráérek-e, mert összetrombitálná az ominózus tv-műsor meghívottait egy kis ismerkedésre. Már mindenki más igent mondott, és nagyon nehéz lenne új időpontot találni. Elfoglalt üzletasszony, kutatónő, miegymás, na, meg egy nagycsaládos csajszi, akinek négy gyerek elhelyezését kell ilyenkor megoldania. (Gondolom, ügyesen mindenkinek ezt adta be, hogy a többiek már igent mondtak.) Megnyugtattam: én természetesen ráérek. Egy apáca ne érne rá?

A tegnapi jelenetnek meglett a böjtje. Agapé persze tudomást szerzett az egészről. Mi több, felvételről nekem is visszajátszotta. Ugyanis pár éve bekameráztuk az egész iskolát, mert többször betörtek. Most a suli meg a kolostor kábé olyan, mint egy fogház vagy egy pláza. Nem lehet megmozdulni sem úgy, hogy fel ne venné valamelyik kamera. A klauzúrát kivéve, persze, az a mi magánszféránk.

Összerúgtam a port az iskola igazgatónőjével. Nem Agapéval, Agapé a rendház főnöke, Albertina meg az iskolát vezeti. Agapé ugyan a renden belül  persze Albertina elöljárója, de az iskola dolgaiba nem szól bele.

Nem megy ki a fejemből a kuncogó lány Agapé irodájában. Olyan különös volt. Laudesen megfigyeltem a novíciákat. Találgattam, melyik lehetett az. A kórusra mentem fel, ahogy a régi szép időkben. Laudest hallgatni onnan a legjobb. Más a perspektíva. Olykor, ha nagyon álmos vagyok, lefekszem a karvezető emelvényére, jó széles és hosszú, egyébként fel lehet hajtani, hogy az altok át tudjanak menni az orgona túloldalára. Az emelvényen heverve szeretek zsolozsmázni leginkább. Imakönyvre már nincs szükségem, régen tudom kívülről a programot.

Nem történt semmi egetrengető. A prof először egy szót se szólt arról, hogy vajon miért civilben jelentem meg. Nem kerülte el a figyelmét, ahhoz túl jó megfigyelő. De úgy viselkedett, mint máskor. Kedves volt, közvetlen, humoros. Mindig úgy érzem, hogy egy másik univerzumba kerülök, ha vele vagyok. Egészen elvarázsol. Minden percet élvezek, és persze mindig többet és többet szeretnék.

Utolsó pillantás a tükörbe. Most még vissza lehet fordulni. Mondjuk lemosni a kencét (alig látszik), levetni a civil ruhát ... De nem. Gyerünk kifelé. Adok egy esélyt Agapének, hogy eltántorítson. A kabátom a karomon, a világoskék top fölött sötétkék kardigán. Térdig érő sötétkék szoknya. Fekete, lapos sarkú csizma. Semmi különös. Láttam én már rendembéli nővért szűk farmerben és virágos pólóban osztálykiránduláson. Még flörtölt is a buszsofőrrel. Akkor egészen megbotránkoztam. Így változunk.

Úgy döntöttem, hogy civilben megyek be az egyetemre. Ilyet még nem tettem eddig, egyébként is mindenhová rendi ruhában járok, csak, mert tetszik. Jól áll nekem a fekete.  Egy időben, még gyerekként kifejezetten azért akartam szerzetes lenni, mert annyira tetszett a habitus. Ez nagyon infantilis, tudom. Bár nem én vagyok az első, akinek ez eszébe jut. Bűnös vonzalom az egyenruhák iránt ...

Találkoztam a szerkesztőnővel egy kávézóban. Meg akart nézni magának. Karcsú, agilis csaj, kicsit idősebb nálam. Rövid hajú, a bőre hibátlan, a sminkje is. A tévében láttam már párszor, noha keveset nézünk tévét. De szimpatikus. Látszólag konszolidált életet él, külföldi férjjel, egy 3 vagy 4 éves gyerekkel. Ha jól emlékszem, kislány.

Ma egész nap hülyeségeket intéztem. Elromlott egy zár, eldugult egy lefolyó, nem nyomtatott a nyomtató. Mindenhez engem hívtak. Néha a falra mászom attól, hogy mindenki ennyire tehetetlen. Döntésképtelen.

Ezt a kérdést előbb-utóbb úgyis felteszik. A műsorban mindenképp. Hogy nem hiányzik-e a szex. De. Persze nem felelhetek ilyesmit. Majd hazudnom kell valami fellengzőset a boldogságról, meg, hogy Jézus szeretetében fürdöm. Ami igazán hiányzik, az az érintés. Borzasztóan hiányzik.

Agapéről terjednek bizonyos pletykák. Sose tudtam, komolyan kéne-e vennem őket. Még nem említettem, de a rendház iskolájába jártam gimibe. Agapét is ismerem 14 éves korom óta. Majdnem pont annyi idős volt akkor, mint én most. De már díva. Mindenféle különleges jogokkal. Egyébként sose járt civilben. Az átkosban a legtöbb nővér nem mert habitusban, vagyis rendi ruhában kimenni az utcára. Főleg a fityula okozott mindig kellemetlen feltűnést. Agapé épp a rendszerváltás környékén vonult be, és kezdettől fogva ragaszkodott a habitushoz. Tudta, hogy mennyire jól áll neki a fekete ruha és fekete fátyol, fehér csíkkal. Csodás alakja volt. Most is az van.