Újabb veszteséget könyvelhetünk el. Nem halt meg senki, szerencsére, de a novícialétszámunk ismét kettőre csökken. Pedig olyan nehezen szedtük össze ezt a hármat, és annyira régen nem volt ilyen tömeg a novíciák traktusában. De a novícia mostanság fogyóeszköz.

Emerencia dolga nagyon megbolygat. Úgy érzem, hogy a kolostoron belül senki nem értené meg, mi a bajom. Csak belegondoltam, hogy milyen élet van szegény Emerencia mögött. És milyen haldoklás előtte, ha nem sikerül úgy elmennie, ahogy szeretne. Persze  önző módon magamra is gondolok. A magányra, amelyet ebben a közösségben mindannyian megtapasztalunk. Agapé megtalálta az ellenszerét. Én nem járhatom ugyanazt az utat.

Megint tévés nap volt. De most nem élő adás, szerencsére. Ahhoz idegek kellenek. Persze a felvételhez is, ha valami nagyon rosszul sül el, elismételtetik. A négygyermekes rossz passzban van. Különben se egy nagyon attraktív valaki, de ma igazán pocsékul nézett ki, amikor beült a sminkeshez. Az meg hiába próbálta felvidítani. Egyébként nekem elújságolta (persze a sminkes, nem az anya), hogy sikerült rendi ruhát kölcsönöznie, de nem olyan modernet, mint az enyém. Úgyis jobban tetszenek  neki a régi, nagy, nehéz göncök. Úgyhogy már elő is adott valami műsorszámot apácaként.

Emerencia néni ágynak esett. Egyre rosszabbul van, de a doktornő szerint leginkább az a baj, hogy nincs kedve tovább élni. Nem akar kivizsgálásokat, kórházat, hercehurcát.  Csak elmenni végre. A Szent Mihály lovát emlegeti. Kilencven éves, tényleg, mit akarunk tőle?

Benedicta nővér aggódik.

Úgy látszik, nem elég, hogy áldoztam, és a többiekkel együtt veszek részt minden hajnalban a laudesen. Nem szökdösöm fel a kórusra, ahogy szoktam. Nem, ez még nem nyugtatja meg a novíciamesternőt. Közeleg az örök fogadalmam ideje, figyelmeztet. Végleg Jézusnak szentelem magam. Itt lenne az ideje, hogy elmenjek lelkigyakorlatra, és végiggondoljam az életemet. Ő már ki is gondolta, hogy hová kéne mennem.

MC nem igazán győzött meg. Beültünk egy kis kávézóba, mindenkinek majd' kiesett a szeme a rendi ruhám láttán, volt, aki a kamerákat kereste, mert azt gondolta, filmet forgatnak. Nem mondom, hogy teljesen szokatlan apácákat látni Budapest utcáin, de általában nem kávézókban lebzselnek, némi jóindulattal egészen jóképűnek nevezhető férfiak társaságában.

A frász jön rám, mikor valaki megragadja a karomat az utcán. Teljesen zsigeri reakció, mindjárt konstatálom, hogy az illető nem akar megtámadni. Mégis visszahőkölök, és ráüvöltök, hogy hagyjon békén. Csak akkor nézem meg jobban, hogy kivel van dolgom. Egy kábé 180 centis, jóalakú, ráadásul egész helyes pasi áll előttem, és mosolyog. Nem tenyérbemászóan, hanem kedvesen. De hát ismernem kéne valahonnan? Mert úgy tesz, mintha régi haverok lennénk.

Végre ismét áldoztam. Az Anzelm atyával folytatott beszélgetős gyónás előtt nem tettem. De most sem azért kerítettem rá sort, mintha annyira vágytam volna rá. Az a felemelő érzés, amely elsőáldozáskor fogott el, már évek óta elkopott. Csak tudom, hogy ezzel megmutatom a többieknek: rendbejöttem. Ismét beálltam a sorba, és lehet rám számítani. Anzelm atya egy pillanatig mintha habozott volna, mikor a nyelvemre kellett tennie a szentostyát. Krisztus teste. Ha valóban komolyan vennénk, nem mernénk bevenni. Vagy nem tudom. Hagytam, hogy az ostya szétoszoljon a számban.

Feltűnt a fórumon egy Néri Fülöp nicknevű személy. Elméleti kérdéssel kezdi. Ha esetleg tudomást szerzel valami nagyon súlyos bűnről, amelyet a rendtársaid illetve elöljáróid követtek el, vagy követnek el a jelenben, kinek tartozol lojalitással? A rendnek? Vagy a kereszténység szellemének? Az egyházi vagy a világi törvények fontosabbak?

Egyelőre maradok. Bőven van min gondolkodnom. Noha szerencsére van munkám is elég, éjszakánként sokat töröm a fejem a történteken. Rosszak voltak ezek az éjszakák. A szégyentől a megbánáson keresztül a bűntudatig mindenféle kavargott bennem. Mit tennék, ha újra ott lennék? Tudnék másképp reagálni? Abban az egyben vagyok biztos, hogy szeretném, ha újra ott lehetnék. Ami nagyon nem jó jel.

Mindeddig nem akartam erről írni, sőt beszélni sem. Szombaton aztán rászántam magam, hogy elmondjam valakinek. Agapé persze tud róla. Talán más nem is. Még Anzelm atyával sem elemezgetjük a gyerekkoromat.

Azt hiszem, sokszor szerettem volna úgy nézni magamra, mint valami múlt nélküli lényre.  Gondolom, ez másokkal is megesik. Ráadásul több  hivatalos újjászületés is történt az életemben. Így könnyebb volt magammal is elhitetnem, hogy a múlt nem számít. Abban a pillanatban jöttem létre, amikor elsőáldozó lettem. Amikor gimibe kerültem. Amikor felvettek jelöltnek. Amikor letettem az első fogadalmat. Nem tudom, mikor. Melyik pillanatot választanám? A valóságos születésem helyett?

Rossz döntések? Rossz döntések.

Most csak pár sort írok. Nem tudok többet.

Szégyellem magam a prof előtt, és szégyellem magam MC miatt. Nem, azóta se jelentkezett. Különös. Ha tudja, ki vagyok, ő kereshetett volna. Ezek szerint mégse tudja. Vagy utál, amiért nem mentem el a találkozónkra.

De ennél sokkal lényegesebb kérdések is vannak.

Végre. Végre megint ott ültem a kopott zöld kanapén. A disszertációmról beszéltünk, a profnak tetszett a legutóbbi fejezet, bár szerinte én a státuszomnál fogva nem tárgyalhatnám így a vallásokat. Sőt, valójában az, aki egy vallás követője, nem is foglalkozhatna a vallások összehasonlításával, mert elfogult.

Na tessék, ilyen az én formám. Megbeszélem MC-vel a nagy találkozót, erre a prof felhív. Még sose hívott fel, összerándult a gyomrom, mikor megláttam a nevét (illetve annyit, hogy prof) a mobil kijelzőjén. Ráadásul éppen a refektóriumban ebédeltem. Elvileg ki kellene kapcsolnunk a mobilt ilyenkor, az étkezés szent dolog. Ima az elején, ima a végén, régen még a közepén is ima volt.

Nem feledkeztem meg Krisztus Katonájáról, de az ominózus csetelésünk óta nem voltunk soha egyidőben online. És e-mail címet nem cseréltünk még, bármilyen furcsa.

Végre online van. Várok. Nem akarom én megszólítani. Nehogy azt higgye, hogy annyira izgat, kicsoda, és honnan veszi, hogy össze tudnánk futni egy kávéra. Lehet, hogy csak úgy tűnik, mintha online lenne, de épp valami mást csinál, mert nem szól hozzá az éppen aktuális témához.

Agapé a frászt hozta rám a legutóbb, amikor épp a választ kezdtem volna bepötyögni MC-nek. Majdnem levertem a laptopot az asztalról, úgy megijesztett. Kopogás nélkül nyitott be, ami azért nem szokása.

Megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy semmi nem fog történni, sőt, nem is akarok semmit. De mindenre el voltam szánva, azt hiszem. Mielőtt elindultam, lerohantam a kápolnába. Adtam egy esélyt Jézusnak. Küldjön jelet, ha itt akar tartani. Ha kellek még neki valamire. Ha valaha kellettem neki. Tudom, hogy nem szeret jeleket küldeni. És ki vagyok én, hogy ilyesmit várjak? Miért nem hallom meg a halk hangot is? Infantilizmus. De akkor is ...

Agapé visszajött. A hangulatából ítélve a lehető legtöbb szavazatot sikerült begyűjtenie. Ill. csak az ígéreteket. De nagyon meg van elégedve a kampánnyal, minden a tervek szerint halad. Most már csak ki kell bírni botrány nélkül a választásig. A rendfőnök-választásig, hogy félreértés ne essék.

Ismét a tv-ben jártam. Ezúttal nem felvételről, hanem egyenesben ment az adás. A vérfeminista a konkurrenciánál nyomul, bár valami olyan beszélgetős műsorban kapott csak helyet, amelyet normális ember nem néz meg, vagy, ha megnézi, akkor is letagadja. Végül nem tettünk közös nyilatkozatot, a színésznő-költő, aki az első adáson meg se jelent (valahol külföldön filmezett) felhomályosított bennünket, hogy a vérfeministát úgyse veszi senki komolyan. Ő már régről ismeri, ne izgassuk magunkat miatta. Katát kicsit kioktatta, hogy lehetett ilyen béna, hogy pont ezt a némbert varázsolta elő, de Kata nem vette fel a kesztyűt. Szerintem elege van a konfliktusokból.

Anzelm atya nem hagyott kibúvót: ideje szembenéznem a valódi problémával. Nem csak a tisztasági fogadalmammal van itt gond, hanem az egész hivatástudatommal. Sőt, tovább megyek, a hitemmel. Azt hiszem, kezdem elveszteni a hitemet.  Vagy legalábbis meginogtam. Vannak napok, hogy arra ébredek: talán semmi sem igaz mindabból, amiben eddig hittem. Ha Isten létezik is, mert a létében eddig sosem kételkedtem, nem törődik velünk olyan személyesen, mint hinni szeretnénk. Nem olyan, mint amilyennek a saját egyházam lefesti.

A gyerekek hazamentek. Csoszogás, köhögés. Úgy nézem, Emerencia nincs jól. Mindig valami félmosoly bújkál egyébként az arcán. Inkább a szemében, mint a száján. Most nem. Ha nincs ott az a mosoly, észreveszem a ráncait. Mintha kezdenének szétesni a vonásai. A hangja azonban a régi. Ez egy kicsit megnyugtat. De látom, hogy szenved. Ha igazán hinnék a szenvedés felajánlásában, örülnöm kellene. Hogy szenvedhet. És, hogy képes felajánlani. Annak is örülnöm kellene, hogy én gyötrődhetek. De még Jézus se tudott örülni a keserű pohárnak.

Úgy gondoltam, nem térek vissza a témára. Elég hosszú időt hagytam, hogy aki csak akarja, kifejtse a véleményét. A kedvesek és a mostohák. Vagy a túl aggódósok? Túlbuzgók? Utóbbiak megvárták, míg döntök, hogy újra megszólaljanak. Felmerült, hogy le kéne tiltanom ezt vagy azt. Nem teszem. Eddig egy kommentelőt tiltottam le. De ő tényleg nem volt szalonképes.

Kedves és kedvetlen olvasóim,

itt gépelek egy órája, és folyton kitörlöm, amit írok. Gondoltam, reagálok a vádakra, a támadásokra. Cáfolok vagy beismerek. Magyarázkodom. Pontokba gyűjtök. Százalékot számítok. Úgyis nagy divat mostanság.

De nem. Inkább röviden intézem el.

Lehet, hogy ez az utolsó poszt.

 

Tudtam, hogy le fognak kapcsolni. A novíciamesternők olyanok, mint a katonai rendészek vagy a belső elhárítás. Főleg ez a Benedicta nővér, az áldott jó lélek. Olyan kimért és távolságtartó, mint az angol királynő személyesen. Végül is az a feladata, hogy elrettentse azokat az őrülteket, akik apácának akarnak állni. Kiképző őrmesterként is megállná a helyét.

Lement a tévében a műsorunk. Nem tudom, a vérfeministát értesítették-e róla, hogy nem lesz benne, de kötve hiszem. Tán abban reménykedtek, hogy megússzák? Hiú remény volt, természetesen látta a műsort, és perrel fenyegetőzik. Körlevelet küldött e-mail-en a többieknek, én is kaptam. Hogy legyünk vele szolidárisak, mert velünk is ugyanúgy elbánnak majd, mint vele. Ne szerepeljünk további beszélgetésekben, bojkottáljuk a csatornát.