Nem volt időm lezuhanyozni. Richárd valóban tíz percen belül megérkezett, és türelmetlenül telefonált rám. Mennünk kell. Már rég el kellett volna indulnunk. Ne kéressem magam, ez most fontos.

Épp kinyitnám az utolsó sms-t, amelyet Richárd küldött, mikor megszólal a mobil. Összerezzenek, úgy hasít bele a csöndbe az éles elektronikus dallam. A Diótörőből. Richárd az.

- Végre! Hová tűntél, Leti? Már a fél várost tűvé tettem érted! Egész délután próbállak hívni. A temetőben is kerestelek. Teljesen felszívódtál.

Hétköznapi dolgokról beszélgettünk a kocsiban. Tudtam, hogy majd rámszakad a szomorúság, ha belépek a kolostor kapuján, de addig tartottam magam. Utána az üresség. A prof megmondta, hogy most nem lesz elérhető. A nyaralójukban dolgozik majd, néhányszor biztos haza kell ugrania, akkor megpróbál hívni. Döntsek okosan. Ne hamarkodjak el semmit.

- Miért döntöttél úgy, hogy végül megteszed?
- Te döntöttél így.
- Én?
- Nem emlékszel?
- Te hoztál ide.
- Megkérdeztem, be akarsz-e jönni.
- De te hoztál ide.
- Felajánlottam egy lehetőséget. Te pedig éltél vele.
- Igazad van. Minden felelősség az enyém.

Az idő felfüggesztve. Valahol ott csügghet, mint a habitusom, az ajtóra szerelt kampón. Mindenesetre nem hiányzik senkinek.

Visszamentem a szobába. A prof az erkélyen állt, nadrágban. Cigizett. Hirtelen elérhetetlennek és távolinak láttam. Szívem szerint odamentem volna hozzá, hogy átöleljem, de tudtam, hogy nem szabad. Így is csodáltam, hogy ki mer állni a lánya lakásának az erkélyére ebben a helyzetben.

Azt hittem, képtelen leszek megmozdulni, talán el is alszom. Oldalamra fordultam, a prof pedig hátulról kezdett simogatni. A már ismert finom, alig érintős, félelmetesen hatásos simogatással. Végtelen türelemmel. Mint aki tudja, hogy nagyon messziről kell indulnia.

Nem tudom, hogy került oda a prof, és nem is kérdeztem meg tőle. Hagytam, hogy a kocsijához vezessen, kinyissa az ajtót. Beszálltam. A zokogás csöndes sírássá alakult. Azt hittem, azt akarja, hogy lecsillapodjam egy kicsit, aztán visszamegyünk. De beindította a motort.

Hosszú nap. Sokáig fogok róla írni. A naplószerűség feloldódik egy időre. Lehet, hogy közben eltűnök. Előre dátumozok, visszadátumozok, minden bizonytalan. Folyamatos jelenidőnek látszik, de nem az.

Mióta visszatértem a fórumra, többször is szó volt Néri Fülöp dolgáról. Hajlok rá, hogy ne tekintsem provokációnak. És nehezemre esik nem tenni semmit. Bár nem tudom, mit is tehetnék. Richárd szerint ne keveredjem bele. Ha Fülöp lépni akar, akkor lépjen. Van tanúvédelem is a világon. Még Magyarországon is.

Álmodom. Németországban vagyok, Juannal. A kollégiumi szobájában. Egész tágas szoba, kicsit lepusztult, ócska rongyszőnyeg a padlón, egyszemélyes ágy a fal mellett. Asztal, két székkel. Teát iszunk. Először vagyok nála. Szűk pulcsi van rajtam, még emlékszem a színére, ibolyakék.                                                                   

Kissé flegma ellenkezése ellenére Richárd azért beszerez pár információt Colos atyáról. Remélem, hogy Angéla nem csinál belőlünk újból hülyét, hiszen semmi bizonyítékunk mindarra, amit mond. Erősen megrendült a belé vetett bizalmam. Noha értem, hogy miért hazudott. De valakit így megvádolni nagyon nem szép. Mostantól nem hiszek neki el bármit.

A kerületi rendőrkapitányság egyik kihallgató szobájában ücsörgünk. Végre tényleg elhihetem, hogy Richárd zsaru. És még százados is ráadásul. A főnökével is beszéltem. Első pillantásra ijesztő volt. Mint egy szovjet tábornok vagy valami hasonló. Kövér, aprószemű. Disznófejű nagyúr? Bár a nagyúr túlzás lenne. Még az én jelenlétemben is elsütött pár káromkodást. Richárd később elnézést kért. De nem ez a lényeg. Ez az ember meglepett. Mintha a bunkóság csak valami külső máz lenne. Álca. Különben elképesztően okos. És ez hat rám, mint tudjuk.

Ebben a városban nehéz eltemetni valakit. Vagyis sokáig tart, amíg sorra kerül az ember. Ráadásul közelharcot folytattam Agapéval amiatt, hogy Emerenciát inkább hamvasszuk, mert tudom, hogy ő maga így szerette volna. Rettegett attól, hogy a föld alatt egy zárt koporsóban fekszik majd a teljes sötétségben. Leginkább a sötétségtől félt. Soha nem aludt villanyfény nélkül. Az ostrom alatt jött rá ez a rettegés, amikor éjszakák hosszú sorát kellett kibírniuk a zárda pincéjében.

Végre leültem Angélával, hogy Csabiról beszéljek vele. Már az anyaotthonban lakik, azonnal ki kellett költöznie a szűzgarázsból, mikor kiderült a terhessége. Ha nem szervezek meg mindent előre, szépen nézett volna ki. Egyébként a kitaszított nővér sorsa ilyenkor teljes damnatio memoriae. Nem szabad többé kiejteni a nevét. Elvileg nem is köszönhetünk neki. A látogatásom újabb kilengés. Ha kiderül, nyílt lázadásnak számít.

MC-Richárd állta a szavát, lenyomozta nekem a kis Csabit. Kicsinek egyébként nem nevezném, megvan 190 cm is. Kosarazik, elég tűrhetően tanul, és semmi gond nem volt vele eddig a suliban. MC még az ofőjével is beszélt, nem tudom, mit adott be neki. Tán, hogy valami profi csapatnál felfigyeltek a fiú dobótechnikájára. Persze ehhez az kell, hogy valóban jó legyen a dobótechnikája. Lehet, hogy az.

Még fel sem fogtam, hogy Emerencia elment. Lepedőben vitték ki, tiszta fehér hálóingben.  A halottkém magas, Ady-arcú férfi volt. Régimódias kalapot forgatott a kezében. Azt mondta, sokan meghalnak ezekben a napokban. Belegondoltam, milyen munka lehet ez, egyik halottas házból a másikba. Szomorúnak látszani, ha nem vagy az. Nem lehetsz örökké szomorú. Hozzászoksz a halálhoz. Banálissá válik. De a gyászolókkal való találkozás nehéz. Az Ady-arcú értett hozzá. Kicsit beszélgetett. Tapintatos volt.

- Etessétek meg az Ördögöt - ezek voltak szegény Emerencia nővér utolsó szavai. A szíve vitte el. Nem szenvedett sokat, azt mondják.

Megetettem az Ördögöt. Elmeséltem neki, mi történt. Legszívesebben bevittem volna Emerenciához az utolsó napokban. Segített volna egy hűséges barát a búcsúzásnál. De ilyesmiről szó se lehet. Kutyát a szobába! Micsoda ötlet! Egy kis macija azért volt szegény néninek. Azzal aludt. Kellett az a darabka meleg szőrme. Gyerekes dolog? Az öregek sokszor gyerekesek. A macit magamhoz vettem.

Egy ideje nem hallottam MC felől, de ma kaptam tőle egy e-mail-t. Valahogy a fülébe jutott a tévés szereplésem híre. (Egyébként a megszerkesztett adásból egyszerűen kivágtak, mint annak idején a vérfeministát, de engem legalább kifejezett kérésemre.) MC azt kérdezi, hogy vagyok, és találkozhatnánk-e. Valami fontos ügyben. Nem tudom, mi lehet az a fontos ügy. A legutóbb képtelen voltam eldönteni, hogy megbízható ember-e ez a pasi. De mégiscsak tetszik. Kedves a mosolya.

Ismét találkoztam a proffal. Nem volt sok időnk, az egyetem menzáján ebédeltünk, mindenki szeme láttára. Nem, mintha ebben bármi kivetnivaló lenne. De történni persze semmi nem történt. Múltkor is csak a hajamat simogatta, hiába szerettem volna sokkal többet. Kérni nem mertem, hála Istennek, erre még nem vagyok képes. Nota bene: még.

Angéla helyzete tarthatatlan, mielőbb el kell helyeznem Dolores nővér anyaotthonában. Már beszéltem a mexikói főnökasszonnyal, elképesztő, mennyit haladt a magyarral, mióta nem találkoztunk. Szinte hibátlanul adja elő a mondókáját, csak az alanyi meg a tárgyas ragozás nem megy neki (ezt nem csodálom). És megőrizte jópofa akcentusát, de ettől csak kedvesebben hangzik, amit mond. Ötvenen túl van, de valahogy kortalan, az a fajta nő, aki akkor van elemében, ha tevékenykedhet.

Pénteki történet.

Angélát nem oszthatom be a kórházból hazaengedett Emerencia mellé, mert hányingere van. (Benedicta lelkigyakorlatra ment, ezért az én feladatom a novíciák ellenőrzése.) Nem folyamatosan, szerencsére, de attól a kissé már penetráns gyógyszer és vizeletszagtól, amely a szellőztetés ellenére megüli az idős nővér szobáját, öklendeznie kell. Én tudom, miért, de másnak nem mondhatom el. Kénytelen vagyok Klárát megbízni a következő turnussal. Persze, hogy emlékszem, Agapé arra kért, ne tegyem. De nincs más választásom.

Angéla ügye sürgős. Jártunk már a nőgyógyásznál, elkísértem, de nem mentem be vele a rendelőbe. Utána megmutatta a magzatról készített ultrahangot. A gyerekkel minden rendben. A doktornő kicsit megszidta a lányt, hogy ilyen későn jelentkezett. Angéla majdnem elsírta magát. Nagyon feszült. Kérdeztem, milyen volt a vizsgálat. Fájt-e. Nem, szerencsére nem fájt. El kell mennie vérvételre is, kapott egy listát a teendőkről, ezt nem lehet sokáig észrevétlenül csinálni.

A prof ismét behívott konzultációra. E-mail-ben, baráti hangnemben. Most sem tett utalást az incidensre. A kórházból megyek, Emerencia nénit beutalta az orvos pár napra. De úgy tűnik, hamarosan kiengedik. Nincs értelme bent tartani. Mivel el tudjuk látni otthon is, pihenjen csak a saját környezetében. Talán valami hallgatólagos megegyezés mégiscsak lehetséges. Nem sokat mondanak az állapotáról. Gyenge a szíve. Szinte bármikor elmehet.

Katának lehet valami hatodik érzéke, hogy pont a haldoklást, a halálhoz való hozzáállásunkat hozta fel témaként ebben az adásban.  De leginkább az eutanáziára csúcsosodott ki a dolog. (Persze tudom, hogy Kata és a főszerlesztője jó előre kiválasztja a témákat. Velünk is közli. Mégis megdöbbentett az egybeesés.) Nyilván mindenki azt várta, hogy majd ledarálom az Egyház hivatalos álláspontját. Szerencsére nem egyenes adásban. De a beszélgetés felvételén most közönség is volt. Ez egyfajta koncepcióváltás, a közönség még pár kérdést is feltehet.