Visszamentem a szobába. A prof az erkélyen állt, nadrágban. Cigizett. Hirtelen elérhetetlennek és távolinak láttam. Szívem szerint odamentem volna hozzá, hogy átöleljem, de tudtam, hogy nem szabad. Így is csodáltam, hogy ki mer állni a lánya lakásának az erkélyére ebben a helyzetben.
Mivel még egy törölköző se volt a láthatáron, felvettem a ruhámat. Nem kellemes meztelenül maradni, ha a másik ruhában van. Különben se vagyok hozzászokva a saját pucér testemhez. Olyan idegen ez a helyzet, mégis olyan ismerős. Mintha nem telt volna el nyolc év.
A prof a lányairól beszélt, mosolygott, olykor nevetett. A nagyobbik már kész nő, udvarlója is van. Bár a prof nem veszi komolyan. A kisebbiket még nem érdeklik a fiúk. Nem igazán. Csak azért van valakije, hogy legyen. Mert fel kell tudni mutatni egy hódítást. Ha lehet, többet. Úgy mosolygott ezen, mint valami csínyen. Hódítani, megszerezni, felmutatni.
Engem is meghódított és megszerzett. Ha felmutatni nem is akar. Vagy mit tudom én ... Az ő hódítása talán erről az egy szeretkezésről szólt. Számomra viszont ugyanez a szeretkezés nem hódítás, hanem bukás. Vagy mégsem? Ez csak szó. Bukás. Miért lenne bukás? Nem éreztem annak. Megkönnyebbülés volt és szépség. Fájdalom volt, mert nem folytatódhat, de ebbe nem akartam belegondolni.
A hódítás egy nő számára a férfi szerelmének megszerzése. És pontosan tudom hogy ilyesmiről szó sincs köztünk. Biztos könnyebben bocsátaná meg a gyengeségemet bárki, ha szerelmes volnék. De hát nem vagyok. Nem, mintha nem tudnék az lenni, ha egy kicsit is szabadjára engedném magam. Az érzelmeimet azonban nem engedhetem úgy szabadon, mint a testemet. A testemet sem szabadott volna. Most már mindegy. Eldőlt.
Bűntudatot viszont egy szemernyit sem érzek. Ez őszintén meglep.