A földön ültünk Richárddal, nevetgéltünk. Már nem is tudom, min. Aztán elkomolyodott. Közelebb hajolt. Megijedtem. Nem szabad, ő sem akarhatja. Épp elég a zűrzavar a proffal. Biztos neki is ez jutott eszébe. Pedig azt nem mondtam neki, hogy itt történt minden. Csak annyit árultam el, hogy barátoktól kaptam kölcsön a lakást. Mégsincs kizárva, hogy tudja, mi a helyzet. Ha nagyon akarja, bármit kideríthet. És tud hallgatni. A kolumbiai ügyben se mond el egy csomó mindent. Sőt, olykor az az érzésem, hogy csúsztat.

Zavarban volt. Ami nem jellemző rá. Elkezdett a főnökéről beszélni. Oda se figyeltem. Ugyan már, Richárdnak minden bizonnyal van valakije. Nem nős, de azt se mondta, hogy facér lenne. Nem faggattam. Az nyilvánvaló, hogy fél elköteleződni. Tán ő se tudja pontosan, miért. Azt se mondta el, mi volt a probléma a házasságával.

Richárddal egy fél órája búcsúzkodtunk, mikor beállított Judit. Azt hittem, már elutazott. Teljesen váratlanul ért, hogy még Pesten van. Nem tudhattam, zavarja-e, ha valaki meglátogat. Hogy az a valaki egy férfi. Akár azt is gondolhatja, hogy van köztünk valami. Lehet, hogy nem akarja, hogy férfiakat fogadjak. (Mindjárt többes számban ...) Bár ahhoz képest, hogy a férjével mit műveltem, egy idegen férfi csak jobb lehet. De tény, hogy nem beszéltük meg.

Judit persze nem lenne Judit, ha ebből problémát csinálna. Azonnal szimpatizált Richárddal. Megcsodálta a sátor-szekrényt, meg a computerasztalt. Kellemesen elbeszélgettek. Judit úgy kezelte Richárdot, mintha hozzám tartozna, a kedvesem lenne. Bár mi nem utaltunk ilyen természetű kapcsolatra. Barátok vagyunk. Barátok vagyunk? Mik vagyunk mi Richárddal valójában? Kedves ismerősök? Már arra sem emlékszem pontosan, mit meséltem Juditnak erről az emberről. De abból, amit meséltem, levonhatja azt a következtetést, hogy van köztünk valami. Főleg ezután.

Mikor Richárd elment, megkérdeztem Juditot, hogy nem zavarja-e, ha valaki feljön hozzám. Nem én hívtam, nem is tudtam, hogy el akar jönni. Meglepetés volt. De ha úgy gondolja, letiltom. Nem akarok kellemetlenséget okozni neki.

- Letícia, felnőtt nő vagy. Megbízom benned. Tudom, hogy nem fogod tönkretenni a lakást. Nem fog ideköltözni senki, és nem lesznek hatalmas ivászatok. Csak természetes, hogy fogadhatod a barátaidat. Főleg egy ennyire különleges barátot. Örülök neki, hogy van valakid. Nem, ne tiltakozz. Nem akarom tudni, hányadán álltok pontosan. Ez a ti dolgotok. De megnyugtat, hogy nem maradsz itt teljesen egyedül. Hogy van valaki, akire számíthatsz. Helyes fiú.

Igazán nem számítottam rá, de Richárd egyszercsak ott állt az ajtóban. Farmerben és pólóban. Hozott néhány dolgot. Hogy otthonosabbá tegye átmeneti szállásomat. Például egy összecsukható, akasztós szekrényt. Műanyag vázas, és fel kell verni, mint egy sátrat. Aranyos, színes, nagyon gyerekes.

Hozott egy computerasztalt és széket is. Mindent összeszerelt. Ott töltötte a délutánt. Kölcsönadta a régi laptopját. Legalább a szövegszerkesztőt tudom használni, ha netem nincs is. Kipróbáltuk, a lakásban nem működik a wifi. De van olyan kávézó a közelben, ahol igen. Így nem kell külön internetre költenem.

Azt se tudtam, hogyan köszönjem meg mindezt. Még egy teával sem tudtam megkínálni. Én nem szoktam inni, nem volt otthon. (Otthon? Ezt a fogalmat se lenne helyes használnom. De valamit mondani kell.) Csak csapvíz. És háztartási keksz.

Sose kérdeztem eddig Richárdtól, hogyan és hol él. Nős-e, van-e barátnője. Honnan származik. Most mesélt néhány dolgot. Az anyja egyedül nevelte fel. Nagyon antiklerikális volt. Richárdot részben a kamaszos lázadás vitte a szemináriumba.  Sok volt a konfliktusa az anyjával, aki minden erejével kapaszkodott belé. Aztán hirtelen, pár hét alatt elvitte a rák.

Az anyja papírjai között egy napló is volt. Richárd beleolvasott. Nem sokáig bírta. Érezte, hogy az anyja részben neki szánta, amit leírt. Sütött az egészből a keserűség. Főleg Richárd anyai nagyapjával kapcsolatban.  Merthogy az antiklerikális anya édesapja szerzetes volt. Paptanár egy neves gimnáziumban. Talán beleszeretett a nagymamába. Talán csak rövid életű fellángolás volt köztük. Mindenesetre meglett a viszony kézzel fogható eredménye. A paptanár gondolt a kilépésre, de közbejött a háború. A lányát sose ismerhette el hivatalosan. Bár igyekezett jelen lenni az életében. Olykor elvitte magához nyaralni, a vidéki plébániára, ahová helyezték. Richárd anyja irtózott ettől a helyzettől.

- Nem akartam többé pap lenni, mikor ezt elolvastam, Leti. És szöget ütött a fejembe, hogy én se bírnám örökké. A nagyanyám is szerencsétlen volt, az anyám is. Én nem akarok egyetlen nőt se tönkretenni. Se papként, se férjként.
- Voltál már nős?

Richárd fáradtan elmosolyodik.

- Egyszer próbáltam, de nem tartott sokáig. Azt hiszem, nem nekem való a házasság.

Csak hebegtem múltkor. Judit nem erőltette a témát. Persze, tán még végig se gondoltam, akarok-e gyereket. Meg előbb férjet kéne találnom. Vajon férjhez akarok menni? És lenne jelöltem?

Mélyen elpirultam. Megint átvillant az agyamon, hogy mindent tud. Miért tesz fel ilyen kérdéseket, ha nem tud semmit? Provokál? Képzelődöm?

Aztán mesélt. Felvetődött benne, hogy szeretne még egyszer kisgyereket. Neki már nem lehet. De örökbe fogadhatnának. És mit szól ehhez a prof, kérdeztem meg majdnem. Persze nem kérdeztem. Hagytam, hogy beszéljen. A férjem se ellenezné, vallotta be Judit. Nemrég volt róla szó. A lányoknak még nem említettük, de gondolkodunk rajta. Persze ez alapvetően felborítaná mindannyiunk életét. Talán csak ábránd.

A prof még szeretne gyereket? Szinte megijeszt a gondolat. Nem tudom visszafogni az álmodozást. A terméketlen, ostoba, értelmetlen, nevetséges álmodozást. Hogy én adhatnék neki egy gyereket. Ezt a gondolatot csírájában el kell fojtanom.

Odahaza nagy a csend. Odahaza. Vagyis átmeneti szállásomon, a prof és Judit lakásában. Találtam egy internet kávézót a közelben. Állást kell találnom. Bár még hivatalosan a kolostorban vagyok státusban, és felmondani nem áll szándékomban továbbra sem. De nyilvánvaló, hogy Agapé vagy az utódja el fog bocsátani. Egyelőre valami pénzkeresési lehetőség is megtenné. Richárd megígérte, hogy próbál tolmácsmunkát szerezni. Bár vannak bejáratott emberek. Sőt, ügynökségek. Hát persze. Nem hiszem, hogy ebből rendszeres jövedelmem származna.

A disszertációmat elfelejthetem. Aligha lesz módon befejezni és megvédeni. Ha a túlélésről van szó, ez igazán luxus. Sokkal földhözragadtabbnak kell lennem. A vallások összehasonlítása nem számít. Mi hasznát venné bárki is? Most bánhatom, hogy nem valami más tudományterületet választottam. Igaz, akkor a profot se ismertem volna meg. És ma nem tartanék itt.

Igyekszem nem sokat foglalkozni vele. A proffal. Igyekszem nem felidézni azt a délutánt. De abban a lakásban, abban a szobában ez lehetetlen. Néha olyan, mintha érezném az illatát. Nem tudom, honnan jön, egyszercsak ott van. Ha becsukom a szemem, el tudom képzelni, hogy mellettem áll. Vagy mögöttem. És mindjárt átölel. Mélyen beszívom az illatát. Gyerekes dolog. Szégyellem is. De nagyon jólesik.

Megtörtént. Kiköltöztem. Ingóságaim: némi ruhanemű és könyv. Füzetek, jegyzetek, papírhalmaz. Hivatalosan semmi nem dőlt még el, aláírni nem írtam semmit. Sőt,  megmondtam, hogy hajlandó vagyok továbbra is bejárni dolgozni, nem is akarok felmondani. Ha Agapé akar, rúgjon ki ő. Egyelőre nem döntött ezügyben, elküldött szabadságra. Egy havi járandóságomnak megfelelő összeget adott, mint zsebpénzt. Azt üzente, minden egyébről majd az utódjával tárgyaljak. A nagyjelenet után nem beszéltünk személyesen. Benedictát küldte maga helyett.

A mobilomat elhoztam ugyan, de az előfizetést biztos le fogják mondani. Ha észreveszik. Egy ideig lehet, hogy a nagy átszervezések miatt észre se veszik. Addig még elérhető vagyok legalább így.

Judit eljött értem. Spártaiak a körülmények, mondta. Hozott ágyneműt, törölközőt, néhány konyhai eszközt, fürdőszobai holmit. Nem tudom, hogyan köszönjem meg valaha is. Köszönet helyett a férje után ácsingózom. Ott fogok aludni, ugyanabban az ágyban. Lehet, hogy egyszer ők is kipróbálták. Lehet, hogy a régi franciaágyuk? Lehet, hogy ...

Nem szabad folyton erre gondolnom. A lakás más hangulatú így. Mintha nem is ugyanaz a hely lenne. Még látom a profot az erkélyen cigarettázni, de ez nem ugyanaz az erkély. Az a nap egy másik dimenzióban létezik.

- Holnap mi is lemegyünk a kicsivel a tanyára.
- Biztos jó lesz.
- Szeretek ott lenni. Még a kertészkedésre is rákaptam. Sose gondoltam volna.
- Nagy a kert?
- Nem túl nagy. Éppen elég.
- És szeptemberig lent lesztek?
- A lányok biztos nem bírják ki végig. Már nem akarnak folyton velünk lenni. Meghívhatják a barátaikat, ha akarják, de az mégse ugyanaz.  Egyre önállóbbak. Persze, ha úgy tartja kedvük. Tudod, néha visszakívánom azt az időt, mikor még kicsik voltak.

A prof is mondta már ezt. Lehet, hogy akkor boldogabb volt a házasságuk? Bár ki tudja, nem boldog-e most is.

- Nem lehetett könnyű - próbálok együttérző lenni. Nem tudom elképzelni, milyen két kisgyerekkel élni.

Judit mosolyog.

- Anyám sokat segített. Ők meg igazán jó kislányok voltak. Sose betegedtek meg, sose tettek tönkre semmit. Aránylag könnyű volt. Te nem szeretnél gyereket, Letícia?

Megállok a pakolásban. Mit mondhatnék erre?

- Ne haragudj, semmi közöm hozzá - szabadkozik Judit. - Felejtsd el.

De nem felejtem el. Csak nem tudom a választ. És mostantól már a Letícia név sem illik rám. Vissza kéne térnem a saját, polgári nevemre. Pedig ezer éve nem szólít úgy senki.

[Mától megint heti háromszor jelentkezem. Ahogy kezdetben.]

Erre nem számítottam. Biztosra vettem, hogy lemondtak rólam. Hogy már alig várják, hogy megszabaduljanak tőlem. Agapé nagyjelenete után nem voltak kétségeim. Már megint nem láttam át a szitán.

Képesek voltak magát Johanna nővért bevetni. A novíciamesternőmet. Különös egybeesés, hogy nemrég írtam róla. Vagy nem is olyan különös? Egyszercsak felhívott. A könyveimet pakolgattam. Mit vihetek, mit nem? Van valami, ami az enyém? Vagy mindent itt kell hagynom? Talán, amit ajándékba kaptam, azt vihetem. És ami a tanulmányaimhoz kellett. Senki más nem venné hasznukat.

Rég beszéltem németül. Kicsit akadozva válaszolgattam Johannának. Illetve hagytam, hogy ő beszéljen. A maga kissé kenetteljes, arisztokratikus módján. Láttam magam előtt az arcát, apró fintorait. Biztos megöregedett azóta. De mindig adott a külsejére. Nyilván most is ad. Apró fejmozdulatokkal kíséri a mondanivalóját. Mintha maga is állandó helyeslést igényelne önmagától. Ez így jó. Pontosan így.

Nem volt energiám ellentmondani neki. Vitatkozni vele. Sajnáltam, hogy csalódást okozok. De azt is sajnáltam, hogy Johanna nővér soha nem akart megismerni. Annyira határozott elképzelései voltak velem kapcsolatban. Vagy a világon bármivel kapcsolatban. Azokat megingatni csak valami katasztrófa árán lehetett volna. Szerinte engem megtévesztettek. Meg túl sok feladatot kaptam. Nem maradt időm elmélyülésre. Nem maradt időm az imára, az Úrral való beszélgetésre.

Azt javasolta, menjek ki hozzá Bajorországba két hétre. Oda, az alpesi pihenőházba. Ő is ott fog nyaralni. Ugye, milyen jókat sétáltunk a hegyekben? Emlékszem még? Lifttel felmegyünk a szokásos fennsíkra. Uzsonnázunk. Sétálunk. Lenézünk a völgybe. Tényleg csodálatos a kilátás. Mindent megbeszélhetünk. Hiszen azelőtt is mindent meg tudtunk beszélni. Csak akarnom kell.

Valami kitérő választ adtam. Hogy meggondolom. Az egészsége felől érdeklődtem, meg az ismerőseimről. Ki halt meg, kit helyeztek át, ki hol főnökasszony éppen. Megkönnyebbülve tettem le a telefont. És folytattam a pakolást.

Sejtettem, hogy ez lesz. Agapé szánakozik rajtam. Noha egy szóval sem említettem a profot, ő azonnal róla kezdett beszélni. Szerinte elhitettem magammal, hogy a "vén nőcsábász" majd elválik miattam. Persze nem mondom ki. Még magamnak se vallom be. De titokban a kis agyamban ez motoszkál. Képes vagyok miatta felrúgni az életemet. Otthagyni mindent. Hát nem látom, hogy ez mekkora ostobaság?

Mióta úgy döntöttem, hogy el innen, minél hamarabb, erről álmodom. A német novíciamesternőmről, illetve pont róla nem, mert ő nem jelenik meg az álmokban. Sokszor jártunk a hegyekbe kirándulni. Van egy kis ház a bajor Alpokban, egy pihenőház. Kívülről semmi nem utal rá, hogy szerzetesek lakják. Egy jámbor parasztgazda özvegye hagyta a kongregációra. Elég szép kis kaptatón kell felmenni a házhoz. Mindig kifulladtam, mire felértem.

Nem írtam róla, de a prof bizony hiányzik. És nagyon jó lenne az ő érdekében is, ha felhívna. Tudnia kellene a lakás-dologról. Ha nem tud róla máris. Judit biztos nem dönt egyedül az ilyesmiben. Akkor meg miért nem hív ez az ember? Én nem hívhatom, a kisebbik lánya vele van. Ő is szokta használni a mobilját. E-mail-t hiába küldtem, azt biztos nem olvasta.

Teljesen véletlenül derült ki, mi történt. Ha történt valami. Angéla  vélni látott valamit, de nem tudta, mit lát. Lehet, hogy én sem tudom, mit látott. Amit látott, talán nem is fontos egyáltalán.

Megint felmerült bennem, hogy Doloresnél kérjek menedéket. Kolostorból kolostorba? Van ennek bármi értelme? Valószínűleg nincs. Angéla esete más. Nekem azért van annyi eszem, hogy ne kockáztassak egy terhességet. Vagy szerencsém? A nőgyógyász fél éve rávett a fogamzásgátlóra, annyira rendszertelen volt a vérzésem. Külön engedélyt kértem Agapétól. Mert hogy néz az ki, ha egy szerzetes fogamzásgátlót szed? Még a többgyermekes anyáknak se szeretik megengedni. Csak a természetes módszert. Most meg kapóra jön, hogy így alakult.

Agapét megválasztották. Klára írta meg e-mail-ben. Életében először jár Spanyolországban, és élvezi. Bár elég meleg van. A rendház azonban kellemesen hűvös tud lenni.

Most nem tudom. Nem tudom, hogy azért vitt-e oda, mert mindent tud. Vagy, mert nem tud semmit. Nem lehet, hogy a férje ne beszélt volna rólam. Vagy ő ne beszélt volna rólam a férjének. Csak, ha nem beszélnek egymással. De ennyire? Ugyan, ezek ne beszélnének egymással? Abszurd.

Annyi biztos: én nem beszéltem neki a profról. Richárdról igen. De a profról nem. Talán, mert tartottam tőle, hogy erkölcsileg elítél. Most áldom az eszemet. Vagy az ösztöneimet. Mást viszont nem nagyon tudok áldani.

Judit, Judit. Természetesen megtartotta az ígéretét. Nem az a fajta, aki a levegőbe beszél. Szállás-ügyben tudna segíteni, mondta. Most akkor menjünk. Nézzük meg. Nézzük. Noha még azt se tudom, hogy fogok albérletet fizetni a semmiből. Emiatt ne aggódjak. Meg fogjuk oldani. Neki elhiszem. Bár épp most kezdenék felnőtté válni, jólesik, ha valakire rábízhatom magam. Legalább átmenetileg. Juditnak meg az esik jól, hogy egy kicsit gondoskodhat rólam. Ösztönösen osztottuk ki a szerepeket így.

Doloresnek nem volt ideje körbevinni a kolumbiai nővéreket Pesten. Richárd felajánlotta, hogy majd mi megtesszük. Ő vállalja a sofőr szerepét, én meg legyek idegenvezető. Még örültem is a programnak. Szeretek idegeneket kalauzolni, főleg, ha nem nekem kell eljuttatni őket a-ból b-be. A közlekedés része nem az erősségem.

A csodákhoz nem értek. Sosem láttam egyet sem. Kissé kényelmetlenül feszengek, ha ilyesmiről van szó. Doloresék szerint azonban ez most biztos. Csodálatos gyógyulás. Egy rákos asszony épült fel többszörös áttétek után. És daganatnak most nyoma sincs. Több orvos igazolta. Nincs rá magyarázatuk. Csak ez. Hogy az asszony a mártír nővérhez imádkozott.

A temetés óta nem beszéltem érdemben Agapével. Sem ő, sem más nem vont kérdőre, hogy hová tűntem a ravatalozóból. Ez különös. Mintha már nem számítanék. Megjelenek az imádságokon, de meg sem próbálok koncentrálni. Úgy érzem, magam, mint egy betolakodó. Aki már nem tartozik ide. És alig várják, hogy elmenjen.

Miért segítek még mindig Richárdnak? Képes volt felhívni. Nagyon jól jönne nekik, ha átadnék egy mobilt a generális anyának. Vagy, ha az van neki, elég a SIM kártya. Alapvetően a fiatalabb nővérnek szánják, de hogy néz az ki, ha neki adjuk? Richárd abból indul ki, hogy a generális anya úgyse maga intézi  a telefonjait. Ebben van némi ráció.

Ott volt a tükörben az a másik, még idegen nő. Kislány? Nő? Annyit tudott, hogy többet nem akar fityulát felvenni. Kócos volt. Kialvatlan. Magányos. Beszéltem hozzá. Szedd össze magad, Letícia. Ne álmodozz, és ne sóhajtozz. Talán imádkozhatnál. Talán eldönthetnéd, hogy mostantól mi vagy. Vasárnapi keresztény? Bár ez ráér. Most gyakorlatiasabbnak kell lenned. A napnak ugyanúgy el kell indulnia, mint máskor. Akkor is, ha már semmi nem ugyanolyan.

Képtelen voltam elaludni. Csak feküdtem a sötétben. Keresgéltem az emlékeim között. Szerettem volna visszatalálni a prof melletti hangulathoz. Kizárni a később történteket. A repteret, a kolumbiaiakat, Richárdot. És Judit tanácsait. Részleteket idéztem fel. Olyan izgató, szégyenletes részleteket, hogy még magam előtt is pirultam miattuk. Talán mégse kéne emlékeznem. Mert az emléktől szégyellem magam. Mégis sóvárgok. Szeretném újra átélni. De nem értem, hogy élhettem át.

És a napnak még mindig nem volt vége.

Nem a rendházba vitettem magam a taxissal, hanem a belvárosba. Sétálni akartam, de nem valami elhagyatott helyen. Emberek között. Át kellett gondolnom, mit akarok csinálni. Richárdban csalódtam. Egy kicsit a profban is. Feltűnik hirtelen, töltök vele néhány órát, életem talán legjobb óráit. És már ott is hagy. Persze mi mást tehetne? A felelősség akkor is az enyém, ha szívesen osztoznék rajta.

Richárd, miután hazafuvarozta Dolorest és a kolumbiai vendégeket, hívott nekem egy taxit. Úgy ítélte, hogy nincs már rám szükség.

- Most mit fogsz csinálni? - kérdeztem tőle, míg a taxira vártunk. Az anyaotthontól egy sarokra parkolt le, oda rendelte a kocsit.

Richárd a főnökasszonnyal beszél. Franciául. Szidják a légitársaságot, ki-ki a magáét, hogy elkavarta a csomagjukat. Együtt tettek bejelentést. A fiatalabb nővér a jelek szerint nem tud franciául. Mindkét nővér sötét tónusú, vékony és meglehetősen alacsony, egyébként semmi feltűnő nincs rajtuk. Hasonlítanak egymásra, vagy csak azért hiszem, mert tudom, hogy rokonok.

Gyorsan kell döntenünk. Richárd kiosztja a feladatokat. Én vegyüljek el a várakozók között, őt beviszik a reptéri rendőrök a csomagkiadó gépekhez, mintha most érkezett volna. Az apácák bőröndjei késnek, de nem csak az övéik, hogy ne legyen gyanús. A vámosoknak át kell vizsgálniuk őket.

Kicsit rosszul vagyok. Szeretnék kimenni a mosdóba, de nincs idő. Most nem lehet. A kakaó. A fenébe, nem kellett volna kakaót innom.

Richárd zárkózott. Mintha neheztelne rám a prof miatt. De most miért? Eddig mindig örült nekem. Igaz, eddig nem feküdtem le senkivel. Ez most nagyon más helyzet. Vagy csak az előtte álló feladatra akar koncentrálni.