Nem volt időm magyarázkodni. És nem is akartam. Úgy gondoltam, meg kell ezt beszélnem Richárddal. Csak annyit mondtam, hogy a látszat csal. Semmi többet. Aztán elrohantam.

Sikerült jóval korábban felérnem a hegyre, mint kellett volna. De ki akartam várni a kilenc órát. Sétáltam a hidegben. Mi mindent beszélhetett Judit és Angéla? És mit tervezhetnek? Hogy került szóba Ricsi? Hirtelen úgy éreztem, nagyon hiányzik. Szerettem volna, ha ott van. Ha átölel. És féltettem. Nehogy valami baja essék. Nem szabad meglátogatnia. Nehogy összefusson Angélával és Judittal egyszerre.

Aztán kilenc óra előtt öt perccel becsengettem a házba. Egy mesztic szobalány nyitott ajtót. Tudta, ki vagyok, miért jöttem. Szólt az asszonyának. Az bevezetett a kislány szobájába. Forró teát és házi süteményt hozatott a szobalánnyal. Megkérdezte, szükségünk van-e valamire. Csak szóljunk, ha igen.

Az első öt perc elég volt ahhoz, hogy lássam, nem lesznek gondok. A kislánnyal legalábbis nem. Okos, érdeklődő, ráadásul kedves. Ritkaság ebben a környezetben. A forró tea is jólesett. Mikor végeztünk, még ott akartak fogni ebédre. De nem fogadtam el. Talán máskor. A szakácsnőjük kitűnő. Hát persze. Abban egészen biztos vagyok.

Alighogy kiléptem a házból, sms-t írtam Ricsinek. Hívni nem akartam. Sose lehet tudni, nem a barátnője veszi-e fel. Vagy nem dolgozik-e valami fontos ügyön. Nem hívott vissza rögtön. Már leértem a városba, mire telefonált. Annyit mondtam neki, hogy találkoznunk kell. Nem telefontéma, amit kérdezni akarok. Este ér majd rá. Még nem tudja, hánykor végez. Majd szól.

Ahogy leszálltam a buszról, egy pillanatra láttam egy arcot. Megdöbbentett. Mintha anyámat látnám. Fiatalon. Csak anyám barna volt, ez a nő meg szőke. Tán az alteregója. Hosszan néztem utána. Elő kell vennem a régi fotókat. Vajon jól emlékszem még az arcára?

Angéla nem ébred fel a vekkerre. Nem tudom, mikor fekhetett le. Judit elment. Most mi lesz? Nekem nemsokára indulnom kell. Angéla maradjon itt egyedül? Az se túl jó ötlet. Ha beindul a szülés hirtelen, akkor jobb, ha van valaki elérhető közelségben. 7 óra. Kit lehet ilyenkor felhívni? 9h-re kell mennem. Judit az éjszakázás után biztos alszik. Persze, ha nincs épp órája valamelyik tanszéken.

Dolores meg nem is tudja, hol maradt Angéla. Felhívom. Ő már talpon van, természetesen, órák óta. El is érem, de nem tudom neki megmondani, mi lesz Angélával. Felkelteni nem akarom. Itthagyni nem szép dolog. Legjobb lenne taxiba ültetni, és elküldeni az anyaotthonba. Ott tudnak rá vigyázni.

Nincs más hátra, fel kell keltenem. Még mobilja sincs. Hogy hívjon segítséget, ha muszáj? Mikor rászánom magam, hogy felkeltsem, hallom, hogy kattan a zár. Hirtelen az jut eszembe, hogy esetleg a prof az. Nem tudom, miért. De ez az első gondolatom. Persze tévedek.

- Csak lementem reggeliért - közli Judit. Nem is látszik nagyon álmosnak. - Alszik? - bök a háló irányába.
- Igen. Nekem viszont mennem kell.
- Hová? Ja, ma kezded a tanítást. Menjél csak, persze.
- Azt hittem, te is elmentél. Dolgozni.
- Ma délelőtt nincs órám.
- Akkor jó. Szóltam Doloresnek, hogy Angéla itt van.
- Köszönöm. Jól tetted.
- Ha felébred, visszaviszed?
- Az anyaotthonba?

Bólintok. Közben felveszem a kabátom. Nem akarok elkésni. Először teszem meg az utat. És fontos, hogy ma pontos legyek.

- Még nem tudom.
- De itt nem maradhat. Egyedül ...
- Nem, egyedül semmiképp.
- Én nem tudok vigyázni rá.
- Nem is várja el senki, hogy vigyázz rá.
- Ha nem lenne a munka ...
- Leti. Ne aggódj. Angéla nem fog ittmaradni. Nem kell gondoskodnod róla.

Biztos önzőnek tűnök. Kicsit szégyellem magam. Mit tehetnék?

- Nem hiszed, hogy ebben a pillanatban az anyaotthonban a legjobb neki?
- Nem.
- Akkor mégis, hol?
- Még nem döntöttük el.
- Még nem ...

Még nem döntötték el kivel? Angélával? Vagy a proffal? Mi folyik itt? Ha nem sietnék ennyire ...

- Leti. Egy dolog nem hagy nyugodni. Ne haragudj miatta. De Angéla emlegetett egy Richárd atyát. És a személyleírása a te Richárdodra illik. Sose mondtad, hogy pap. Egy papnak nyíltan barátnője van? Aki nála lakik? És közben veled próbálkozik? Sokmindent hallottam már. De az meglep, hogy téged nem zavar. Mármint, hogy pap.

Mégse az anyaotthonba mentünk. Angéla szinte könyörgött, hogy ne vigyük vissza. Nem akkor este. Képtelen lenne aludni. És a szobatársait csak idegesíti, ha forgolódik. Nehéz abban a kis helyiségben. Judit azonnal megértette. Akkor hozzám. Mármint az ő lakásukba, ahol én vagyok a nemfizető albérlő. Kézenfekvő volt. Érthető. Logikus. Elnyomtam magamban a tiltakozást. Az a lakás nem az enyém. Judit azt visz oda, akit akar. És akkor tesz ki onnan, amikor akar. Valójában továbbra is függő helyzetben vagyok.

Gyarló emberi gyengeség, hogy egyáltalán eszembe jut. Hogy én mit szeretnék. Egyedül lenni. Aludni. Másnap korán kelek. Végre elkezdem a tanítást a dél-amerikai kislánynál. Angéla igényei fontosabbak. Belátom. Keresem magamban az együttérzést. Nem akarok keményszívű lenni. Nem szabad.

Judit rendelkezik. Ha ott van a lakásban, ő az úrnő. Ez nyilvánvaló. Angélának kell az ágy. Ebben persze igaza van. Csak akkor én hol alszom? A földön, hát persze. Az ágy ugyan elég nagy kettőnknek, de jobb, ha ő kedvére kinyújtózhat. A padlószőnyegen lehet aludni. Megágyazok magamnak odalent. Angéla tiszta ágyneműt kap. Álmélkodik. Örül. Judit teát főz. Kiülnek a konyhába. Beszélgetnek. Várok egy ideig. Aztán levetkőzöm. Fogat mosok. Elköszönök tőlük. Nekem tényleg aludnom kéne. Rendben. Mosolyognak, ők nem fáradtak. Még beszélgetnek.

Kemény a padló. De majd megszokom. Nézek a sötétbe. Hallgatom a kintről jövő duruzsolást. Nem értek egy szót sem. Nem is számít. A másnapi órára gondolok. Remélem, jól fog sikerülni. A héten még a profhoz is hivatalos vagyok.  Ennek előre örülök. Elég, ha láthatom. Ha készülhetek arra, hogy láthatom.

Lassan elalszom. Arra ébredek, hogy szomjas vagyok. Felkelek. Angéla még mindig nincs az ágyban. Hajnali 3 óra. Kimegyek inni. Ott ülnek, és beszélgetnek. Mintha ezer éve ismernék egymást. Judit Angéla kezét simogatja. Nem megyek be a konyhába. Nem akarom őket megzavarni. Valami fontos történik.

Ismét lefekszem. Nézek a sötétbe.

Megint egyedül maradunk a folyosón. Aztán egy házaspár jön. Fiatal nő hatalmas hassal, meg a férje. Kicsit nehéz lehet kilenc hónaposan három emeletet gyalogolni felfelé. A nő mobilon szól a szülésznőjének. Fogadott szülésznő. Ezt később a férj meséli. Mondja az árakat is. A nő bemegy az üvegajtón. A férfi hosszú várakozásra készül. Ő már tudja, hogy a vajúdóba nem mehet be. Judit kérdezgeti erről-arról. A férfi észre sem veszi, hogyan oldódik a szorongása. Jó, hogy nem kell egyedül lennie. Más kérdés, hogy a felesége mennyire van egyedül odabent.

Judit szerint a nő úgysincs teljesen magánál, ha beindultak a fájások. Másképp telik az idő ilyenkor. A baj az, hogy a sok adminisztrációval leállítják, lassítják a folyamatot. Nem szabadna ilyenkor adatokat kérni senkitől. Mégis azt teszik.

Egyszer csak megjelenik Angéla. Jó ideje nem láttam, megváltozott. Nem sokat hízott, de mégis másképp néz ki. Nem tudom megmondani, szebb-e. De kevésbé angyalarcú gyerek. Nagyon örül nekem. És annak is, hogy még nincs itt a szülés ideje.

Bemutatom Juditot, elkezdenek beszélgetni. Először olyan témákról, amelyeket csak azok ismerhetnek, akik voltak már várandósok. Szavak, kifejezések, élménybeszámolók. A férfi is bele-beleszól. Neki is több fogalma van róla, mint nekem. Illene utánanéznem, ha Angéla szülésénél tényleg én leszek ott. Eddig nem nagyon foglalkoztam az üggyel. Pedig kellene. Csak olyan messze áll tőlem az egész.

Juditot még jövetelünkkor figyelmeztettem, hogy az apáról ne tegyen fel kérdéseket. Nem lenne szerencsés. De ha valaki nem tudja, az szükségképpen kérdezne. Judit is megtenné, persze. Most tapintatosan elkerüli a témát. Még a profról se beszél. De látom Angélán, hogy rajta felejti a szemét a felesége miatt várakozó férfin. Biztos fáj neki, hogy az ő esete annyira más.

Judit felajánlja, hogy hazaviszi Angélát az anyaotthonba. Aztán engem is. Időközben elég későre jár már. Visszük Angéla csomagjait. Elképesztő mennyiség. Állítólag ez mind kell a kórházba. Biztos így van, csak csodálkozom.

Telefon. Dolores az. Angélának fájásai vannak. Bevitték a kórházba. Valószínűleg csak úgynevezett jóslófájás, de annyira szenvedett a lány, hogy nem akartak kockáztatni. Angéla kéri, hogy menjek én is. Hátha most van itt az ideje.

Judit vállalja, hogy bevisz kocsival. Főleg, mert látja rajtam, mennyire ideges vagyok. Tán idegesebb, mint Angéla. Reméltem, talál magának valaki mást a szüléshez. Sose bírtam jól, ha más szenvedett. Sebeket látni. Valami furcsa érzés sajog bennem is, ha sebet látok. Nagyon rossz. Egy szülés drámai élmény lehet. Csak ne ma, nem vagyok erre felkészülve.

Judit is bejön, megkeressük a szülőszobát. A folyosón senki. Az üvegajtóra ki van írva, hogy ne csengessünk. Akkor mit lehet tenni? Várunk. Judit felidézi a saját első szülését. Sokkal gyorsabban ment minden, mint ahogy az orvos gondolta. Nem akarták elhinni, hogy  ő tényleg azt érzi, amit. Az orvosok, a szülésznők, azok mindent jobban tudnak. Egyszer csak ott volt a baba, majdnem a mosdóban szülte meg Judit.

A prof teljesen bambán járt egy hétig, meséli tovább. Mint aki nem bírja felfogni, hogy mi történt. Judit félt, hogy balesete lesz. Annyira nem a valóságban élt.

Végre nyílik az üvegajtó, kijön egy fehérköpenyes. Judit azonnal leszólítja. A nő megvonja a vállát. Nem is tudja, itt van-e az a kismama. Majd megnézi. Most más dolga van. Judit nem tágít. Látszik, hogy van ebben gyakorlata. A nővér megadja magát. Nemsokára ismét kijön, tájékoztat.

Angéla a vajúdóban van, megfigyelésen. CTG. Gyerek szívhang vizsgálat, tolmácsol Judit. Valószínűleg hazaengedik. Nem lesz itt ma szülés. Egyébként kik vagyunk? Angéla rokonai? Judit azonnal rávágja, hogy igen. Ő  a nagynénje. Én meg az unokatestvére. Bemehetek-e a vajúdóba, kérdi Judit. El se tudok képzelni egy vajúdót. Elég ijesztően hangzik. Mit csináljak én ott?

Nem, a vajúdóba senki nem mehet be. Judit bosszankodik. Miért kell egyedül hagyni valakit egy ismeretlen helyzetben, amikor fájdalmai vannak? Micsoda hülyeség? Állítólag ez egy bababarát kórház. Vagy mamabarát. Biztos olyan is van, ami a babával ellenséges. Az ápolónő vagy szülésznő megvonja a vállát. A szabály az szabály. Nem mehet be senki a vajúdóba. Az nem egyszemélyes, zavarná a többi kismamát, ha ki-be járkálnának idegenek. Például férfiak. 

Én nem vagyok férfi, de ez most mindegy. A szülőszobára majd bemehetek. De ma erre nem fog sor kerülni. Várjunk szépen.

És megmondaná neki, hogy Letícia idekint várja, kérdi Judit? Hívják fel mobilon, hangzik a válasz. Angélának nincs mobilja. Jaj, de bonyolult népek maguk. Jól van, megmondom, de most már hagyjanak békén.

Először látom Juditot, mióta elbúcsúztunk a nyaralás előtt. Két teli zsákkal érkezik. Nem tudom, miket hozott. Csak betessékelem. Kicsit elfogódottan. Megkínálom egy teával. Jól jön ebben a hűvösben.

- Ugye nem haragszol meg, Leti, de hoztam néhány ruhát. Rám már nem jönnek fel, de neked jók lehetnek. Persze, ha nem akarod, felejtsük el. Van, aki irtózik a használt ruhától. Én megértem.
- Nem, dehogy, én nem irtózom. Hogy jut ez eszedbe? Nagyon köszönöm. Tényleg kedves tőled.
- Tudod, volt már olyan, hogy a gyerekek kinőtt ruháit megpróbáltam odaadni  egy szegényebb családnak. Fel voltak háborodva. Persze, leadhatom valamilyen jótékonysági intézménynél is. De hátha jó neked valami. És tetszik. Egyforma magasak lehetünk.
- Biztos lesz olyan, ami tetszik. Mindig tetszett a stílusod. Ahogy öltözöl.
- Jé, tényleg? De jó!

Aztán persze eszembe jut, hogy milyen lesz a profnak, ha a felesége régi ruháiban lát. Majd vigyázok, hogy ne ilyeneket vegyek fel, ha vele találkozom.

- Gyere, nézzük át. Ami nem tetszik, azt mindjárt vissza is viszem, hogy ne foglalja a helyet.

Pakolgatunk, Judit ragaszkodik hozzá, hogy mindent próbáljak fel. Elvonulok, átöltözöm, visszajövök. Véleményt mond. Ez jól áll. Az nem annyira. A színeink mások. De a legtöbb ruha nem kerül vissza a zsákba. Kérdez a munkáról, még semmi új. Jártam az amerikai iskolában, alaposan megvárakoztattak. Azt hittem, már megfeledkeztek rólam. Aztán mégsem. Az angol irodalom tanára se nagyon tudja, mit kéne csinálnom. Dolgozzak ki valami tantervet. Keressek tananyagokat a neten. Meg hasonlók. Csupa homály. A kislányt még mindig nem láttam. Olykor úgy érzem, nem lesz ebből semmi. Pedig hogy örülnék neki.

- Még a tanév elején járunk. Tudod, hogy van ez. Lassan rázódnak bele az emberek. És az a srác? Hogy is hívják? Richárd? Mi van vele? Találkoztok?

Mit mesélhetnék Juditnak Ricsiről? Még azt sem tudom, a foglalkozását megmondatom-e. Ezt meg kell kérdeznem tőle. Nem akarom veszélybe sodorni.

- Csak barátok vagyunk - válaszolom.
- Ezt ő mondta? Vagy te feltételezed?
- Most ebben egyeztünk meg.
- Mert próbálkozott?

Mit mondjak el? Mit nem szabad? Olyan jó lenne megbeszélni, hogy miket gondolhat egy Ricsi-féle férfi. De pont Judittal?

- Félig-meddig visszautasítottam. Nem teljesen. De megsértődött. Elrohant. Aztán bocsánatot kért. Hogy egyáltalán megpróbálta.
- Szerinted mit akar?
- Nem tudom. Állítólag megkívánt.
- Ennyi? Nem hiszem, hogy csupán erről van szó. Ahogy rádnézett múltkor. Á, nem.
- Hogy nézett rám?
- Nem veszed észre, ha valaki el van olvadva tőled, Leti?
- Elolvadva, Ricsi? Á, ő nem képes ilyesmire. Sokkal keményebb.
- Attól még szerethet valakit. Egyébként nem látszott keménynek.
- Biztos tud szeretni. Valakit. Azt nem tudom, hogy kit. A barátnőjét elvileg már nem.
- Szóval, van barátnője.
- Egyelőre igen.
- Egyelőre?
- Azt mondta, szakított vele. De még együtt élnek.
- Ez azért furcsa.
- A lány lakását felújítják. Aztán hazaköltözik.
- Te nem hiszed, hogy szakítottak? Ezért utasítottad vissza?
- Nem. Nem tudom.
- Túl korainak tartod, hogy barátod legyen?
- Nem, vagyis nem tudom.
- Nagyon határozott vagy ám.

Ezen nevetünk. Kicsit túl sok a nem tudom. Tudom.

Odahaza csönd van. A szomszédból áthallatszik a tévé, de csak tompán. Nem értem a szöveget. Nincs rádióm se. Legalább azt kellene vennem. Most, hogy már nem kötelező számomra a csönd.

Még mindig hajnalban ébredek. Még mindig zsolozsmázom. Magamban. De nem járok naponta misére. Csak vasárnap. A legközelebbi templomban csalódtam. Az első prédikáció, amit hallottam, bántott. A második is. Többet nem mentem. Messzebb találtam egy kápolnát. Viszont nem áldozok. Idegen vagyok ebben a közösségben, így nem tűnik fel senkinek. Leghátsó pad. Mise után még ott maradok. Jó itt gondolkodni.

Ricsi azt mondta, "békén hagy". Nem tudom, ez mit jelent pontosan. Vajon végképp kiábrándult belőlem? Vajon egyáltalán voltak illúziói? Vagy várni akar? Nem hiszem, hogy várna. Mire?

Jelent az valamit, hogy szakított a barátnőjével? És ez vajon végleges? Hiszen a lány továbbra is nála lakik. Egyelőre. Lehet, hogy azt gondolja, engem ez zavar? Zavar ez engem? Semmilyen jogom nincs rá, hogy zavarjon. De legalább magamnak bevallhatom, hogy igen. Kíváncsi vagyok a lányra. Miért választotta őt Ricsi? És most miért szakít vele? Mennyire könnyen ad túl a nőkön? Akaratlanul is összehasonlítom a proffal. Talán nem különböznek olyan nagyon. Nem nyugszanak meg soha. Csak Ricsi nem alapított családot.

Nem tudtam mit mondani a profnak Ricsiről. Magamnak se vallottam be soha, hogy akarok valamit tőle. Még most sem tudom. A Férfi a prof volt számomra. Nem Ricsi. De ezt nem mondhattam meg neki. Mint ahogy ő se mondott semmit. Arról, hogy miért nem ér hozzám. Hogy vajon csak most nem. Vagy soha többé.

Visszamentem a városba. Beszéltem Judittal a munkáról. Aztán felhívtam a konzult. Berendeltek a követségre. Gondolom, tesztelni akarták a nyelvtudásom. A konzul feleségével tárgyaltam. Kicsit zavaros volt, amit mondott. Még el kell mennem az amerikai iskolába. Hogy ott egyeztessek az irodalomtanárral. Nem tudom, mikor kezdhetek végre. Ha lesz az egészből valami. Kicsit húzzák az időt. Bizonytalankodnak.

Hazafelé bementem egy könyvesboltba. Nem vásárolni. Csak nézelődni. Mégiscsak ott a disszertáció. Érdemes megnézni, van-e valami új kiadvány a témában. Bár lehet, hogy csak könyvek között akartam lenni. Hiányoznak. Üres az a lakás. Spártaibb, mint a zárdabeli szobám. És most hűvös is.

Sétálgattam a polcok között, mikor sms-t kaptam. Azonnal nem is néztem meg. Aztán mégis. Ricsi írt.

"Felhívhatlak?"

Gyorsan válaszoltam. Olyan megkönnyebbülés volt, hogy végre megszólal. Röviden beszéltünk. Kérdezte, ráérek-e. Most azonnal. Ráértem. Leültem a könyvesbolt kávézójában egy albummal. Szórakozottan nézegettem a fotókat. Éreztem, mikor megérkezett. Nem láttam, mert nem néztem fel. De éreztem. Leült az asztalomhoz.

Ha arra gondolok, milyen öltözékben láttam legutóbb. És mire készültünk. A száját nézem. A kezét. Egy ideig nem szólunk egymáshoz. Kéri a kezem.

- Hülye voltam, Leti. Ne haragudj. Adta magát az alkalom. Nem bírtam ellenállni. Megkívántalak. Ittam is előtte. Hiszen tudod. Nem kellett volna. Nem így. Te még nem vagy kész erre.
- Én is sajnálom, hogy hagytalak úgy elmenni. Féltem, hogy valami bajod esik. Ha autóba szállsz.
- Á, csak a kempingig mentem. Aztán kialudtam magam.
- Örülök, hogy jelentkeztél. Mi van a barátnőddel? A lakásával?
- Alakul. Már majdnem kész.
- Akkor visszaköltözik majd?
- Vissza. Muszáj lesz neki. Szakítottunk.
 

Az autóban visszafelé a jövőmről beszélgetünk. Megírom-e a disszertációmat. Vagy mi lesz? Bizonytalankodom. Nem hiszem, hogy lenne bármi értelme. Munka után kellene néznem. Persze, az a legfontosabb. De a doktorit most már fejezzem be. A prof tud szigorú tanárbácsit is alakítani. Megegyezünk egy időpontban, amikor majd bemegyek hozzá az egyetemre. Nem tudom, valóban a dolgozat miatt-e. De beszélnünk mindenképp kell. Még sokmindenről, amiről most nem lehet.

Cseng a prof mobilja. Ki van hangosítva. Judit az. Visszatartom a lélegzetem.  Mintha meghallhatná a szuszogásom. Kicsit idegen a hangja. Megkérdi, mikor ér vissza a prof. Mi a helyzet a kocsival. Aztán lelkendezve beszámol róla, hogy van egy nagyszerű lehetőség számomra - igen, számomra. Csak az a baj, hogy nem tud elérni.

- Mégis, miről van szó? - kérdi a férje.
- Az egyik dél-amerikai követség konzuljának a lányáról. Spanyol irodalmat kellene tanítani neki. Itt amerikai iskolába jár. De egy év múlva haza fognak költözni. Valami különbözeti vizsgát kell tennie. Állítólag nem fizetnek rosszul. Ideális lenne Letinek. Nem gondolod?
- Valóban annak tűnik.
- Ugye? Nagyon megörültem neki. Csak gyorsan kéne lépnie. Nehogy valaki mást találjanak.
- Írj neki egy sms-t. Biztos jelentkezik majd.
- Már írtam.
- Akkor rendben. Lányok?
- Lementek a strandra. Én meg kertészkedem.

Azt hiszem, már letette. Hirtelen megszólalok. De abban a pillanatban Judit is megszólal. Félek, hogy meghallotta. A profra nézek, de rajta nem látszik semmi. Mikor leteszik, elnézést kérek tőle. Kiderül, hogy észre se vette a dolgot. Még szerencse. Akkor biztos Judit se érzékelte.

- Látod, már munkád is lesz. Ha eleget keresel vele, nyugodtan befejezheted a disszertációt is.
- Az nagyon jó lenne. Szeretek tanítani.
- Akkor miért nem tanítottál a gimiben?
- Agapé döntése volt. Másra akart használni. Tudod, amit az elöljáró akar, az van. Zokszó nélkül.
- Most nem is beszélsz Agapéval? Összevesztetek?
- Igen, elég csúnyán.
- Sajnálom. Talán ki tudtok békülni, ha lenyugszanak a kedélyek. De a ház kulcsát mégiscsak ő küldte.
- Ő állhat mögötte.
- Akkor nem akar hadakozást szerintem. Csalódott, hogy kiléptél, de fontos vagy neki. Csak nehezére esik bevallani.
- Nem tudom. Nagyon kemény dolgokat mondott.
- Haragjában. Bárkivel megesik. Próbáld megérteni.
- Ha Irénke néni beszámol Benedictának Ricsi jelenetéről, abból megint botrány lesz.
- Igaz is, Ricsi. Azt mondod, te nem tudod, ő mit akar. De te? Te akarsz valamit tőle?

A beszélgetésünk derűs. De a prof egyetlen mozdulattal sem utal arra, hogy legutóbb hogyan váltunk el. Csókról szó sincs. Nem kérdem, miért. Így akarja valami miatt. Számítottam is erre, meg nem is. Bizonyos szempontból csalódás. Viszont alig van időnk. És tényleg sok mindent meg kellene beszélnünk.

A szerviz nem tudja vállalni az autót, elindulunk visszafelé. Megállunk egy kávéra. Aztán a prof észreveszi, hogy szinte szédelgek az éhségtől. A kávézás előtt meg is ebédelünk. Halkan beszélgetünk, bár az étteremben éppen akkora az alapzaj, hogy senki nem hallhatna bennünket.

- Mit tettél volna, ha elszólom magam? - kérdezem. - Ha elmesélem az egész dolgot Juditnak?
- Nem tudom. Álltam volna, mint a hülye. De eszembe se jutott. Bíztam benned. Most is bízom.
- Nem ártanék tudatosan se neked, se neki. Ez természetes. De véletlenül. Tudatlanságból elárulhattalak volna.
- Így utólag tényleg nem kellemes gondolat. Hála Istennek nem történt meg. Egyébként nem zárom ki, hogy Juca akkor is hallgatott volna. Botrányt nem csap. Az nem az ő stílusa.
- És, hogy elhagyjon?

A prof megcsóválja a fejét.

- Ha akart volna, elhagyott volna már.
- Sosem akart?
- Nekem sose mondta. Ami nem jelenti, hogy nem is gondolt rá.
- És te? Gondoltál rá, hogy elhagyod?
- Nem szokásom cserbenhagyni azokat, akiket szeretek.
- De akkor miért csalod meg?
- A kettőnek semmi köze egymáshoz, Leti.
- Hogyne lenne köze.
- Számomra nincs. Szeretem a feleségem. Szeretem a lányaimat. Ez megingathatatlan tény.
- Akkor mégis, miért kellenek más nők? Nem kívánod már Juditot?
- Ritkán. És azt hiszem, ezzel ő is így van.
- De nem vagy benne biztos.
- Nem vagyok benne teljesen biztos. Jelét mindenesetre ritkán adja.
- Ne haragudj, nem szabadna így faggatóznom. Ez a magánügyetek.
- Mesélj inkább erről a Richárdról. Juca szerint nagyon rendes fiúnak tűnik. Mit csinál?

Ricsi … Remélem, nem pont most próbál visszahívni. Kikapcsoltam a telefont.

- Most épp gyűlöl – válaszolom.
- Nem túl erős kifejezés ez? Miért gyűlölne?

Röviden elmesélem. A prof elgondolkozva fújja a füstöt. Már a kávénál tartunk. Nagyon jólesik elmondani neki, ami történt. Pedig meglehetősen különös. Miatta sértettem meg Ricsit. Most mégis úgy tűnik, atyai jóbarátként próbál tanácsot adni.

- Ha van egy kis esze, lehiggad, és hamarosan felhív.
- Nem tudom. Olyan engesztelhetetlennek tűnt.
- Lehet, hogy azóta magához tért, és kínos neki, amit csinált. Azért nem jelentkezik.
- Gondolod? Nem hiszem.
- Ha komolyan akar tőled valamit, jelentkezni fog.
- Mit akarhatna tőlem?
- Nem mondta?
- Konkrétan nem. De együtt él valakivel.
- Hm. Lehet, hogy ő se tudja, mit akar.
- Lehet.
- Leti, ne vegyél mindent annyira komolyan. Ha Ricsi jelentkezik, jó. Ha nem, akad majd más.

Akad más? És ő? A prof? Ezentúl nincsenek szándékai velem? Átnyúlok az asztalon, hogy megfogjam a kezét. Simogatja egy kicsit a kezem. De nem izgat fel. Nem akar felizgatni.
 

Nem jutok el a közértig. A telefon végre megszólal. Nem is tudom, mire vágyom inkább. Legyen a prof? Legyen Ricsi? Csak valaki harmadik ne legyen.

A prof az. Röviden egyeztetünk, hol tud felvenni. Persze, nem vagyok valami csinosan öltözve. Pedig számíthattam volna rá. Felvehettem volna egy másik pólót. Most már mindegy. Majdnem egyszerre érünk oda. Mikor beszállok a kocsiba, zavarban vagyok. Nem hajol hozzám, hogy megcsókoljon. Talán majd később. Itt most nem is lenne olyan jó ötlet.

Először csak kicsinységekről beszélgetünk. Hogy töltötte a nyarat, velem mi van. Címszavakban. Jól lesült. És ez a lezser öltözék is szokatlan. Nem, mintha öltönyben járna egyébként. De rövidnadrágban sose láttam. A szerviz a legközelebbi városban van. Oda negyven perc, ott valamit bütykölnek az autón. Ha sikerül megjavítani. Lehet, hogy nem is vállalják. Otthagyni nem hajlandó, nem akar kocsi nélkül maradni. Nem az a buszozós, vonatozós fajta.

Mikor kiérünk a főútra, végre lényeges dolgokról kezdünk beszélni.

- Azt mondtad, nem tudtad, hogy Juca a feleségem. Ezt nem is értem.
- De hát honnan tudtam volna? Egyikőtök se említette a másikat.
- És a születésnapom? A tanszéki buli? Hisz azon ott volt. És te is.
- Én nem emlékszem rá. Sokan voltak. Nem vagyok jó megfigyelő. De azt nem értem, hogy a sok beszélgetés alatt nem említetted soha. Mármint azt a tényt, hogy azonos azzal, akivel egy tévéműsorban szerepelek.
- Azt hittem, nem akarsz beszélni róla.
- És ő vajon miért nem említett? Hogy nem került szóba, hogy a férje a témavezetőm?
- Talán ő is azt hitte, hogy nem akarsz beszélni rólam.
- Ezek szerint tud valamit?
- Kettőnkről? Fogalmam sincs. Lehet, hogy csak óvatos. Mert nem is akar semmit tudni.
- Ezt hogy érted?
- Néha azt hiszem, átlát rajtam. De úgy tesz, mintha minden rendben lenne.
- Sose volt féltékeny?
- De. Valamikor régen.
- És?
- Aztán abbamaradt. Nem tudom, mi lehet a fejében. Sose fogom megtudni.
- Én ezt nem értem. Hogy bírtok így élni?
- Valahogy csak sikerül. Egész jól.

Nézek ki az ablakon. Próbálom összerakni magamban a képet. Judit nem akar semmit tudni. Ezért óvatos. Ez persze a prof verziója. Aki valójában nem tudja, mit gondol a felesége. Lehet, hogy Judit gyanakszik rám. De az is lehet, hogy a férje minden nőismerősére gyanakszik. És ahelyett, hogy bizonyosságot szerezne, a tudatlanságot választja. Nem, ezt nem tudom elhinni. A másik változat, hogy mindent tud. És hallgat. De miért?

- Beszéltetek valaha rólam? - kérdezem szorongva.
- Nem sokat.
- De tudtátok egymásról, hogy mindketten ismertek.
- Persze.
- És mit beszéltetek?
- Nem emlékszem már. Hogy kedves lány vagy, és kár érted.
- Miért lenne kár értem?
- Az apácaság miatt.
- És mikor kiléptem?
- Juca röviden említette. Azt is, hogy kölcsönadja a lakást. Mondtam, hogy rendben.
- Nem zavart?
- Furcsa volt. De mit mondhattam volna? Egyébként is örültem, hogy segítünk rajtad.
- Nagyon meglepett, mikor felajánlotta, hogy ott lakhatok. Nem is tudom, mihez kezdtem volna egyébként. Igaz, azt sem tudom, most mihez kezdek. Biztosan ki akarjátok adni.
- Ne aggódj emiatt. Nem ettől függ a megélhetésünk.
- Mégis túlzás. Nem szabadna elfogadnom ennyi szívességet.

A prof mosolyog.

- Nyugodtan fogadd el. Jucának különben se lehet ellenállni, ha egyszer a fejébe veszi, hogy megment valakit.
- Meg akar menteni? Engem?
- Valami hasonló. Megszeretett és szükséged volt szállásra. Neki meg van egy üres lakása. Kézenfekvő, hogy felajánlotta. Számára ez a természetes.

Nincs más hátra, mint elfogadnom.

Azért jöttem, mert kíváncsi voltam. Mert át akartam gondolni valamit? Vagy nem akartam átgondolni? Mindenesetre nem azt terveztem, hogy a telefont fixálva töltöm a napot. Rossz volt az éjszaka. Sírtam is. Nagyon bánt, hogy Ricsi így ment el. Lehet, hogy jobban bánt, mint őt. Azt hiszem, csak a büszkesége sérült. Nekem meg úgy fáj, mintha engem löktek volna el.

Eltelt a délelőtt. A prof nem hívott. Ricsi nem hívott. Nem válaszolt az sms-re sem. Teljes a csönd. Ücsörögtem a kápolnában. Mindig szerettem az ilyen pici kápolnákat. Kerestem azt a nyugalmat, azt a sugárzó csendet. Korábban könnyű volt megtalálnom. De mindig volt valami ajzottság bennem. Mint zsolozsmázás közben. Mindig vártam valamire, ami sose jött el. Azt hiszem, belefáradtam.

Ennem kéne valamit. A reggelit kihagytam. A pihenőház konyhája üres. Mikor elindulok, látom, hogy Irénke néni takarít a kerítés túloldalán. Otthonkában, fejkendőben. Ahogy kell. Persze, a vihar. A mi kertünket is alaposan megtépázta.

- Pannika, mondhatok valamit? - hallom a túloldalról. Kelletlenül megyek oda a kerítéshez. Az ilyen kérdés után soha nem következik semmi kellemes. És sejtem, mit akar mondani.
- Jó napot, Irénke néni. Csak tessék.
- Pannikám, én ezt nem értem. Agapé anya megkérte, hogy vigyázzak a házra. Én takarítok, Feri bácsi gondozza a kertet. Nem hagyhatom szó nélkül, ami itt tegnap történt. Pannikám. Az a fiatalember, akivel jöttél, csak nem erőszakoskodott veled? Miért nem kiabáltál?
- Nem volt erőszakos.
- Neeem?
- Ne tessék aggódni. Minden rendben.
- Pannikám, ne haragudj, de ez így nincs jól. Te kedvesnővér vagy. Mit szól a falu, ha megtudja? A plébános úr? Én nem akarok neked ártani, pendelyes korod óta ismerlek. De ez mégsem járja.

Vajon meghallja, amit mondok? Mondjam meg neki?

- Irénke néni, kérem. Nyugodjék meg. Nem vagyok már nővér. Kiléptem.

Ezt meghallja. Hirtelen nem tudja, mit mondjon. De hamar folytatja.

- Kiléptél? De hát miért? Nem volt ott jó életed? Az Isten szerelmére, Pannika, meggondoltad te ezt? Tudod, hogy a házat már nem fogják visszaadni neked. Pedig hányszor mondtam boldogult nagyanyádnak, hogy örülhet, mert nem kell aggódnia érted. Nem lesz sose gondod a megélhetéssel. Ilyen időkben csak így kilépni! Nagy könnyelműség, kislányom. És ha azt hiszed, hogy férjes asszonynak lenni könnyebb, ajaj. Ne is kérdezd! Egy rossz szót nem szólhatok az uramról, a világ legjobb embere. De azért nem könnyű, no.

Nagy nehezen otthagyom a nénit. Elindulok a közért felé. Megint előveszem a telefont. Ricsi. Hátha most felveszi. Megpróbálom még utoljára. Ha most nem veszi fel, békén hagyom.

Egy szál fürdőköpenyben futok utána. Mezítláb. Szép látványt nyújthatok. Nem találom sehol. Biztos közel parkolt, és elhajtott. Pedig nem szabadna vezetnie. Direkt ezért nem akart messzire menni vacsorázni.

Érzem, hogy nagyon megbántottam. Pedig nem akartam. Mit tehettem volna? Ha nem veszem fel, most szeretkeznénk? Elönt a forróság. Igen, biztosan szeretkeznénk. De most gyűlöl.

Visszafutok a házba. Látom, hogy Irénke néni ott ül az ablakban. Még csak nem is leplezi. A telefon. Richárd számát keresem. Először véletlen mást kezdek hívni. Észreveszem a tévedést. Kinyomom, újra rákeresek a nevére. Nem veszi fel. Hosszan hagyom kicsöngni. Semmi.

Írjak sms-t? Miért nem veszi fel? Nem akar velem beszélni. Ezt nagyon elrontottam. Megint hívom. Gondolatban veszekszem vele. Ricsi, vedd már fel. Hadd magyarázzam meg. Nem akartalak megbántani, értsd meg. Egyébként is, ott a barátnőd. Mit akarsz tőlem? Milyen alapon sértődsz meg? Ki vagyok én neked? Egy ideális Annipanni, akinek az ölében meg lehet melegedni? Nyilván azt hiszed, hogy nekem már mindegy. Már úgyis elbuktam. 

Sms-t írok. "Ne haragudj, kérlek. Szeretnék beszélni veled. Hívj, ha hajlandó vagy meghallgatni. Sajnálom, hogy így alakult."

Persze, nem válaszol. Lehet, hogy soha többé nem látom. Ez most nagyon fáj. Nem is értem, miért.

- Ne vedd fel.
- Muszáj felvennem - mormogom. Már, ahogy csókolózás közben lehet beszélni.
- Ne vedd fel, Leti.

A nyakam csókolja, és simogat. Miért pont most? Ha nem várnék olyan hosszú ideje erre a hívásra. Ha nem lenne annyira fontos, hogy beszéljek a proffal ... Nem szabadna felvennem. De muszáj.

- Ne haragudj. Kérlek.

Finoman eltolom magamtól Richárdot, a törölközőt még mindig fogom. Nem könnyű előkotornom a  mobilt a táskámból. Úgy, hogy közben le ne essen a törölköző. Hasra fekszem az ágyon.

- Igen.
- Szia, Leti, hogy vagy?

Ez a hang. Jaj, de hiányzott.

- Köszönöm. Megvagyok.

Nem is merek Richárdra nézni. Feszélyez, hogy ott van. És biztos dühös rám.  Érzem a neheztelését.

- Most csak röviden tudunk beszélni. Eljöttem a kocsiért, hogy ne ázzunk meg mindannyian. Értem úgyse kár - nevet a prof. - A lányok az étteremben maradtak, most megyek értük. Holnap ráérsz?
- Persze.
- Szervizbe viszem az autót. Ha senki nem akar velem jönni, felveszlek valahol. Akkor útközben mindent megbeszélhetünk.
- Rendben.
- Hívlak, ha tudlak.

Közben érzékelem, hogy Richárd kinyitja a bejárati ajtót. Egy szál alsógatyában, persze. A kezében a cuccai. Visszanéz. Az eső még mindig ömlik. Megáll egy pillanatra. Tán, ha most letenném.

- Akkor szia - próbálom befejezni. De a prof másképp gondolja.
- Leti, hogy kerültél az étterembe?
- Itt nőttem fel, a faluban. A nagyanyám volt házában vagyok. Ami most a rendé.
- De kiléptél, úgy tudom.

Richárd bevágja az ajtót. Összerezzenek. Utána kellene mennem. Felkelek az ágyról, a törölköző leesik. Az ablakból nézem, ahogy elindul. Fogadok, hogy Irénke néni is látja.

- Nem teljesen hivatalos - válaszolok a profnak. - De igen.
- Juca sokmindent mesélt.

Még elérhetném Richárdot, ha most letenném. De ez a téma hetek óta nem hagy nyugodni.

- Te tudtad? - kérdezem.
- Mit?
- Hogy a feleségeddel barátkozom.
- Persze.
- De én nem tudtam, hogy a feleséged.
- Nézd, Leti, le kell tennem. Itt ácsorognak a lányok, az  étterem előtt. Holnap hívlak. Vigyázz magadra.

Leteszi. Csend. Csak az eső kopogását hallom.

Nézem, de nem látom. A profot látom ott, a mosdó mellett. Vajon megtalálta a cetlit? Vajon tud hívni? Mikor hív? Muszáj beszélnem vele.

- Leti, neked is le kellene vetkőznöd.
- Hogyan?
- Csuromvíz vagy, nem maradhatsz így.

Egy szál alsógatyában áll ott. Nincs benne szégyenérzet. Láthatólag teljesen természetesnek veszi a helyzetet.

- Átmegyek a másik szobába.
- Miért mennél? Ne menj.
- Át kell mennem. Hozok törölközőt. Neked is.
- Leti. Hadd segítsek.
- Ugyan, miben?

Miért tettetem a hülyét? Vágyom rá, hogy hozzám érjen. De nem tennék egy mozdulatot sem. És még mindig a prof jár a fejemben. Ha most hív? Lehet, hogy most fog hívni. Fel kell tudnom venni a telefont. Hátha találkozhatunk. Nem ma este, az kizárt. De holnap?

Átmegyek a másik szobába. Még ki se pakoltam rendesen. Keresgélnem kell a bőröndben. Egy törölközőt hoztam? Vagy kettőt? Kölcsön törölközők, Judittól.

Richárd nem hagyja magát lerázni. Utánam jön. Ahogy lehajolok a bőröndhöz, mögém lép. Megfogja a szoknyám cipzárját. Elkezdi lehúzni. Azonnal kéne reagálnom. Meg kellene tiltanom neki. De úgy teszek, mintha nem venném észre. Néhány pillanatig. Aztán felegyenesedem.

- Tessék, itt egy törölköző.

Richárd nem szól semmit. Elveszi a törölközőt, aztán ledobja az ágyra.

- Nekem nincs rá szükségem.

Tényleg le kellene vennem a szoknyámat, kellemetlen, ahogy rámtapad. És a blúzom is. De elképzelhetetlen, hogy Richárd előtt vetkőzzem le. Nem, ez nem lenne helyes.

- Akkor majd használom én - mondom látszólag közömbösen. - Kimegyek a fürdőszobába átöltözni.

Lehajolok a törölközőért. De nem veszem le a szemem Richárdról. Kétségtelen, hogy szép a teste. És látom, hogy kíván. Efelől semmi kétség. Mégse lenne helyes. Nem itt. És nem most. A nagyanyám régi háza nem feszélyezett volna ennyire. De ezek a szentképek. A kápolna. Vagy a prof miatt nem akarom? Hátha hív. Tudom, hogy ha a prof állna itt, nem aggályoskodnék.

Richárd nem mozdul. Nem tart vissza.

- Rendben. Ha ilyen szégyellős vagy, addig várok.

Csak akkor jut eszembe, hogy nem hoztam váltóruhát, mikor már pucéron állok a fürdőszoba közepén. A bugyim is vizes, a melltartóm is. És a törölköző se valami nagy. Épp, hogy magamra tudom tekerni. Óvatosan nyitom ki az ajtót. Félek tőle vagy inkább kívánom? Ha egy kicsit erőszakosabb lenne, nem tudnék neki ellenállni. Azt hiszem. De nem mer erőszakosabb lenni.

- Ruhát meg nem vittem be magammal - nevetek kényszeredetten.
- Minek ide ruha, Leti?
- Te tényleg azt akarod?

Richárd magához húz. Átfogja a derekamat. Görcsösen szorítom a törölközőt, nehogy leessen. Így nem tud átölelni.

- Akármennyire kislány vagy, Leti, ezt azért tudod. Pontosan tudod, hogy mit akarok. És szerintem azt is, hogy te mit akarsz.
- Én nem ...

Mégiscsak van mersze erőszakosabbnak lenni. Észre se veszem, hogy csinálja. Azt se értem, miért csókolom vissza. Nem így terveztem. A törölközőt azért még továbbra is görcsösen szorítom.

És megszólal a telefon.

Ha kényelmesen sétálunk, fél óra gyalog. Tempósabban akár húsz perc alatt megtehető. Ha tudtam volna, hogy élő zene van, lehet, hogy más éttermet javasolok. Bár a környéken ez a legjobb. Amíg az ételre várunk, még tudunk beszélgetni. Ugratjuk egymást. Aztán régi slágereket kezd játszani egy énekes. Richárd visszajön a mosdóból, nevetve említi, hogy kisgyerekek táncolnak a szintetizátor körül. Nézzem meg. Ugyan már, minek. De csak nézzem meg. Húz magával. Tényleg aranyosak. Elkezdünk nevetni. Richárd meg akar forgatni, de hárítom. 

Aztán a dohányzó részlegnél megpillantom őket. Mind a négyüket. Judit és Sára nekem háttal, a prof meg a másik lány velem szemben. A prof meglát. Felhúzza a szemöldökét, de mosolyog. Remeg a kezem. Nem tudom, mit lépjek. Jó lenne beszélni vele. De úgy, hogy a többiek ne lássák. Richárd sem.

- Ja, igaz is, ott a profod - mondja Richárd. - Oda akarsz menni hozzájuk? Judit biztos örülne neked.
- Menjünk innen - határozom el hirtelen.
- Miért ez a sietség?
- Mintha nem értenéd.
- Még nem is ettünk desszertet.
- Nem baj.
- Ja, egyébként zuhog.
- Az se baj.
- Leti, odakint tombol a vihar. Két perc alatt bőrig ázunk.
- Akkor is el akarok menni. Ha téged zavar az eső, akkor maradj.
- A francba, Leti, teljesen megőrjítesz. Csak fizetek, és mehetünk. Ha ennyire sürgős.

A prof közben feláll és elindul a mosdó felé. Képtelen vagyok megmozdulni. Biztos ő is beszélni akar velem. De Richárd miatt nem mehetek oda. Csak Judit ne nézzen most hátra. Csak ide ne jöjjön a kisgyerekek táncát nézni. Amilyen gyerekbolond ... A prof megáll a mosdó bejáratánál. Alig észrevehetően megrázom a fejem.  A füléhez emeli a kezét, mintha telefonálna, aztán kérdőn megvonja a vállát. Szóval próbált hívni a régi számomon. Előkotrok egy cetlit és egy tollat a táskámból. Felírom rá az új számom. Egy üres asztalhoz lépek. A cetlit a hamutálca alá csúsztatom. Egyszerűbb lenne sms-t küldeni neki. De azt nem merek. Hisz megtiltotta.

Richárd visszajön. Még egyszer megkérdi, hogy menni akarok-e. Ömlik az eső. Igen, mennem kell. Most nem vagyok felkészülve arra, hogy Judittal találkozzam. Amíg a proffal nem beszéltem. Az idefelé kényelmes sétaút kínszenvedéssé válik. Richárd gyorsabban haladhatna, mint én, de mindig bevár. Csak feltartom. Különben is hülyét csináltam szegényből. Szorongatom a mobilt. Vajon mikor hív a prof? Csak nehogy azelőtt, hogy hazaérnék. Most nem tudnám felvenni.

Az útról látni a Balatont. Kedvem lenne megállni, és csak nézni, de a szemembe vág az eső. Richárd siettet. Biztatom, hogy menjen csak. De nem akar otthagyni. Végre megérkezünk. Csuronvizesen állunk az előtérben. Le kellene vetkőznünk. A szoknyám a combomra tapad. Alig bírtam lépni benne. Richárd leveszi a pólóját, és nekiáll kikötni a cipőfűzőjét. Érdekes, hogy zárt cipőt vett. És hosszú nadrágot. Csak nézem, ahogy vetkőzik.

Úgy képzeltem, hogy nyugalom lesz. Csend. Emlékek, összehasonlítások De Irénke néni nem hagy. Először is házi sütivel traktál. Aztán körbehordoz a faluban, mint valami véres kardot. Nem visz rá  a lélek, hogy megmagyarázzam, hogy már nem az vagyok, akinek hisz. Hogy nem érdemlem meg a falu egyetlen valaha volt apácája címet. Legfeljebb az egyetlen kiugrott apáca titulust.

A plébániára is be kell néznünk. A régi plébánost már áthelyezték. Az új kenetteljessége még nekem is sok. Hosszan magyaráz. Főleg az általa véghezvitt változtatásokról. Minden tisztelet az előző atyáé, persze. De kissé túl modern és túl liberális volt. A fiatalok úgy jártak be a paplakba, mintha az lenne a közösségi ház. És nem az? - kérdezem. A plébános kissé zavarba jön. Aztán csak dícséri az elődjét. Ügyes. Bár velem úgyse megy semmire.

Ami inkább bosszant, hogy a kedvenc Szent Margit képem előtt se hagy imádkozni. Ha nincs az a Szent Margit kép … Tán az életem se úgy alakul, ahogy. Ideálok és példaképek. Ha már Richárd szóba hozta. Margiton kívül Sienai Szent Katalin és Edith Stein. Nem csoda, hogy az lett belőlem, aki. Most kereshetek más mintákat. Harminc évesen? Kissé nevetséges.

A plébános gazdasszonya már azon van, hogy erőszakkal ott tartson vacsorázni a paplakban. Vagyis a kertjében. Mindig szerettem azt a kertet. Szerelmet vallottam ott egy fiúnak. Nagyon régen. Egy örökkévalósággal ezelőtt. Az utolsó nyári szünetben, amelyet odahaza töltöttem. Pár napig együtt is jártunk. Vagyis olykor megfogtuk egymás kezét. Aztán vége lett a nyárnak. És a szerelemnek.

Csak egy teát fogadok el a paplak kertjében. Aztán hazaindulok. Alkonyat. Próbálgatom a szedret az út szélén. De alig találok érettet. Igaz, itt sokan járnak, hamar lelegelik. Még emlékszem a jó szeder-lelőhelyekre. Elmosolyodom: ahogy Annipanni is tudja, hol lehet finom szamócát szedni. Egy szederbokor mögött szilvafa, kis, érett szilvákkal. A fáról szedett gyümölcs mindig jobban ízlik, mint a bolti. És én szeretem a kissé elvadult szilvát is. Benyúlok a szúrós bokron át. A blúzom beakad az egyik tüskébe. Óvatosan próbálom kiszabadítani magam. Valaki mögém lép, és segít.

-    Azt hittem, dolgod van.
-    Volt. Most már ráérek. És pont jókor érkeztem.
-    Pont jókor. Mint valami James Bond. Csak a világ helyett mindössze egy blúzt mentettél meg.
-    Meg a bajbajutott lánykát, aki a torkosság bűnébe esett.
-    Finom szilva.
-    Ha éhes vagy, meghívlak vacsorázni. De te mondd meg, hová menjünk. Te ismered a terepet.
-    Rossz lehet neked.
-    Miért?
-    Hogy rámszorulsz.
-    Túlélem.

Ebben a stílusban folytatjuk. Richárd kifejti, hogy inni is akar, javasoljak olyan helyet, amely gyalog is kényelmesen elérhető. Utána majd hazakísér. Vagyis a pihenőházba, javítja ki magát. Gyalogolni részegen is tud. Mikor meglátja, milyen ijedt képet vágok, felnevet. Nem, nem akar berúgni. Csak egy kicsit.

A vasútállomástól nem messze. Álmomban is odatalálnék. Sokszor járok is itt álmomban. A ház valóban felismerhetetlen. A kert is. Agapé nem sajnálta a pénzt. És a jelek szerint a munkások se verték át. A kulcs a kertkaput és a bejárati ajtót egyaránt nyitja. Richárd is bejön velem.

Próbálom felidézni, hogy nézett ki egy-egy sarok a nagyanyám idejében. De még a falak is másutt állnak. Németes ízléssel berendezett előszoba, modern faszentek, kis virágos vázák. Jámbor feliratok, szelíd tájképek. Fenyőfabútorok, szép terítők. Agapé nyilván gondnokot vagy takarítónőt is felfogadott. Friss virág van a vázákban, és makulátlan tisztaság mindenütt.

Építettek egy pici kápolnát is. Egyébként összesen négy szobát alakítottak ki. Plusz teakonyha, mellékhelyiségek. A kert is gyönyörű lett. Meghagytak egy kevés szőlőt. Megmetszették a fákat. Az ősziket persze kivágták. Szép az egész telek. Személytelen, mégis úgy érzem, otthon vagyok. Otthon, de nem a nagyinál. Hanem valamelyik bajor kolostorban. Ahol talán mindig inkább otthon voltam, mint a nagyanyám puritán, örömtelen házában.

Mintha Richárd nem sietne sehová. Van egyáltalán dolga a környéken? Vagy csak kitalálta? Esetleg a barátnője elől menekül, aki megszállva tartja a lakását?

-    Tényleg itt akarsz maradni? – kérdezi.
-    Miért is ne?
-    A nagyanyád háza biztos nem így nézett ki. Nosztalgiázásra nem alkalmas. Elmélkedni szeretnél?
-    Nem hiszem. Épp eleget elmélkedtem már. Hát te? Nem kell menned?
-    Menjek el? Zavar, hogy itt vagyok?
-    Nem erről van szó.
-    Leti. Vagy Panni, vagy minek nevezzelek. Egyszer az életben adnál egyenes választ.
-    Nem zavar, hogy itt vagy.

Remeg a gyomrom. Miért csinálja ezt? Mit akar tőlem? Ott a barátnője, meg a titokzatos munkája. Ott az élete, amelyhez semmi közöm.

-    És ez zavar?
Könnyeden megsimogatja az arcom. Egy kicsit hátrahúzódom.

-    Nem – mondom mégis.
-    Segíthetek valamiben?

A régi szomszédasszonyunk, Irénke néni óvatoskodik be az ajtón. Szétrebbenünk, pedig nem is álltunk túl közel egymáshoz.

-    Pannika! A kis Panni! Mikor is láttalak legutóbb?

Irénke néni úgy tesz, mintha kikérdezne, de nem hallgatja meg a válaszaimat. Richárd egy ideig téblábol, aztán elköszön. Megy a dolgára, akár van neki, akár nincs. Miért is húzódom vissza, ha közeledik? Mire várok? Fájó felismerés: a profnak tartogatom magam. A falba tudnám verni a fejem. De így igaz.
 

Boribon és Annipanni egészen más hangulatot teremtett körülöttünk. Nevetgéltünk. Megosztottuk egymással a felfedezést, hogy vannak új részek. Egyébként kije is Annipanni Boribonnak? A gazdája? A barátnője? Az anyukája? Annipanni vajon hány éves? És Boribon milyen nemű? Mindkettőnk szerint fiúmackó. Annipanni meg kislány és anyafigura egyszerre. Egy kislány, aki anyát játszik, meg egy játékmackó, aki igazi gyerek szeretne lenni.

Nőideál … Hogy lehetett Richárdnak pont Annipanni a nőideálja? Voltak persze mások is, de azokról most inkább nem beszélne. El tudom képzelni. Na, és a férfiideálok? A példaképek? Hát természetesen Winnettou. Meg Boka. Meg kicsit Nemecsek. Colombo. Ezen jót mosolygok. Colombo hadnagy nem jutna eszembe, mint férfiideál.

Winnettou kapcsán eszembe jut, mit olvastam Karl Mayról. Úgy prezentálta a regényeit, mint színtiszta igazságot. Mintha járt volna a Távol-keleten. Meg Amerikában, az indiánok között. Merő kitaláció. De May nagy büszkén hadonászott a medveölő puskájával. És pózolt mindenféle felszerelésben. Már öregebb korában egy újságíró rászállt, hogy leleplezze. Karl May meg tulajdonképpen tönkrement bele. Mert valahogy ő maga is elhitte, hogy mindez igaz. Annyira azonosult saját ideális alteregóival. Öregkorára szembesülnie kellett a valósággal. Aztán tessék, még a mai férfiak is belőle merítenek. Egy sosemvolt világ sosemvolt férfieszményéből rakják össze magukat. Richárd megvonja a vállát.

-    Számít ez? Hogy csak kitaláció?
-    Dehogy – nyugtatom meg. - Legalább Annipannitól senki nem várja el, hogy igazi legyen. Vagy mégis?
-    Annipanni igazi – feleli kópés mosollyal Richárd -, itt ül mellettem.

Ha valakit, Richárdot értesítenem kellett, hogy elutazom. Sms-t küldtem neki, azonnal felhívott.

Ez most mit akar jelenteni, Leti, akarta tudni azonnal. Csak nem hátraarc? Csak nem hagyod magad meggyőzni az anyócák által? Mert beengednek a saját házadba pár napra?

Megnyugtatom, hogy szó sincs róla. De látnom kell a házat. A falut. Le kell zárnom egy szakaszt az életemben. Hogy valami újat kezdhessek. És Pesten úgyse nagyon csinálok semmit.

Richárd elnézést kér. Szabadkozik. Hisz valójában semmi köze hozzá. Nem akart rámtámadni. De lenne egy javaslata. Úgyis a környéken lesz dolga. Levinne kocsival. Nekem is kényelmesebb, ő se utazik egyedül. Nincs ellene kifogásom?

Nincs kifogásom. Bár így minden más lesz. A vonatozás jobban felkészített volna lelkileg. De autóval tényleg kényelmesebb. És most már nem kell folyton lelkiismeret-furdalást éreznem, ha kényelmes vagyok.

Kora reggel indulunk. Mindketten jóval a megbeszélt idő előtt ott vagyunk már a parkolóban. Ezt a kocsit még nem ismerem, múltkor másikkal jött. Mintha kicsit ideges lenne. Borostás, és kialvatlan benyomást tesz. Különös.

-    Veszekedtem a barátnőmmel – közli, miután megkér, hogy kössem be magam. Tehát van barátnője. Sejtettem. És mégis, egy egész kicsit csalódott vagyok.
-    Sajnálom.
-    Nem először fordul elő. Nem megy nekem az együttélés.
-    Együtt is éltek?
-    Hülyeség volt összeköltözni. Illetve ő költözött hozzám. De csak átmenetileg. Amíg
felújítják a lakását. Most meg sose lesz kész a felújítás.
-    Kellemetlen.

Richárd szitkozódik, aztán elnézést kér. A rendőrségen így beszélnek, magyarázkodik. Először ő is megütközött rajta. De ha finomkodna, kilógna a sorból. Épp elég, hogy inni nem akar, vagy csak módjával. Na jó, olykor hajlandó többet is inni. De akkor inkább nem kerülne a szemem elé. Vajon milyen, ha berúg? Nem tudom elképzelni.

Aztán megkérdi, nem bánom-e, ha továbbra is Letinek szólít. Egyébként vissza akarok térni az Annára? Vagy mi lesz? Hogy mutatkozom be eztán? Megvonom a vállam. Nem is tudom. Most épp egyiknek se érzem magam. Se Letinek, se Panninak. 

-    Panni – ismételgeti Richárd. – Aranyos. Ha egy kicsit megnöveszted a hajad, és lófarokba kötöd, úgy fogsz kinézni, mint Boribon kis barátnője.
-    Annipanni? – nevetek fel. Te is szeretted a Boribon-meséket?
-    Aha … Annipanni volt a nőideálom. És tudod, mi a furcsa?
-    Hm?
-    Hogy már korábban is eszembe jutott, hogy hasonlítasz rá.
 

Én leszek az első nővér ... Nem. Én nem vagyok nővér többé. De ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki. Megköszöntem Doloresnek az üzenetet és a kulcsot. Benéztem még Angélához, de nem találtam. Szüléselőkészítő tornára ment. Megvárhattam volna, de hirtelen nem volt hozzá türelmem.

A nagyi háza. Hát persze, hogy átalakították. Agapé nem az a fajta, aki egy ingatlant rothadni hagy. Megszerzi a pénzt, és építkezik. Talán rá sem lehet ismerni a régi házikóra. Nem, mintha bármi szép lett volna benne. Egyenház volt, négyzet alakú. Ronda. A nagyanyámnak pedig nem volt tehetsége hozzá, hogy ezt a rondaságot szépséggé varázsolja. Vagy eszébe se jutott. Lehet, hogy egyenest az volt a szándéka, hogy ne legyenek illúziói. Ő tudta, miért.

Érdekes, hogy Agapével sose beszéltünk a házról. Talán, mert egy kicsit kellemetlen, hogy az enyém volt. És meg se kérdezte a véleményemet, mit kezdjen vele. Bár alig hiszem, hogy mást mondtam volna. Pihenőház. Kilátás ugyan nincs, de a part meglehetősen közel.
Kíváncsi vagyok, alig várom, hogy megnézhessem a menetrendet. Régen kívülről tudtam.
Régen, amikor még Panni voltam. Sose hívtak odahaza Annának. Az Annára nem is hallgatnék. Csak a személyimben szerepel így.

Panni tehát újra testet ölt.

Angélát továbbra is rendszeresen látogatom. Bár szinte semmiről nem merek vele nyíltan beszélgetni. Az ő ügyeiről azért, mert nem akarja. Az enyéimről meg nem igazán beszélhetek. Mégmindig nem tudom, jó ötlet-e, hogy én legyek vele a szüléskor. Persze, ha mást nem talál, vállalom. De megmondtam neki, hogy nem sértődöm meg, ha visszamondja a felkérést. Csendesen néz rám, szinte rezzenéstelen arccal.

-    Örökbe akarom adni a gyereket – jelenti be.
-    Megértem.
-    Nem, biztosan nem érted – állapítja meg, és végre tegez. Ennek örülhetnék is, de talán épp annak a jele ez, hogy már nem néz fel rám. Persze nem is kell, hogy felnézzen –. Csak az értheti, aki megélte azt, amit én. Te nem.
-    A megértésnek több szintje lehet.
-    Te biztos megtartanád.
-    Semmi sem biztos.
-    De. Te erős vagy. Mindent megoldasz. Én meg mindig lógok valaki nyakán.
-    Ezért nem akarod magadnál tartani? Félsz, hogy nem tudsz róla gondoskodni?
-    Ez az egyik oka.
-    Ha biztonságban tudnád anyagilag, magad mellett tartanád?
-    Miért kérdezed ezt?
-    Mert érdekel. Tudni szeretném, hogy van-e esély rá, hogy megtartsd.
-    Nem ez az egyetlen okom, hogy örökbe adjam, nem csak a megélhetés miatt teszem.
-    Nem érzed a sajátodnak?
-    Tényleg nem érzem annak.
-    De lehet, hogy ez idővel megváltozik, nem gondolod, Angéla?
-    Úgy érted, mikor megszületik?
-    Esetleg akkor. Vagy kicsit később.
-    Lehet, hogy megváltozik, majd kibírom. Tudom, hogy nincs energiám felnevelni. Még
egymagam is nehezen fogok boldogulni. De egy gyerekkel, nem, erre nem lennék képes.
-    Nem leszel egyedül.
-    Miért, ki lesz velem? Csak nem azt akarod mondani, hogy a Jóisten sose hagy cserben? Épp elégszer cserbenhagyott már. Nincs okom rá, hogy bízzam benne. Hidd el.

A beszélgetésünket Dolores nővér szakítja meg. Nem örülök neki. Angéla végre hajlandó a gyerekről és önmagáról nyilatkozni. De Dolores szerint fontos, hogy váltsunk pár szót. Az irodájába vezet, a fiókjából egy kulcsot vesz elő. Benedicta nővér küldi, magyarázza. Tőle tudja, hogy a rendből való kilépésen gondolkodom. Szóval Benedicta nem mesélte el a valódi történetet. Mivel nem tudnak elérni (hát, persze, vajon miért is?), őt kérték meg, hogy adja át a nagyanyám volt házának kulcsát. Nemrég fejezték be a felújítását. Pihenőháznak rendezték be.

Én leszek az első nővér, aki odalátogat. Ha akarom.

Richárd megint eljött. E-mail-en írtam meg neki, hogy nincs telefonom. Erre beállított. Nem maradhatok mobil nélkül. Ő úgyis cégeset használ, és van egy régi telefonja, amit rám hagyományoz. Kártyával együtt. A kártyán még maradt is némi pénz. Használjam egészséggel. Persze szabadkozom, nem fogadhatok el ennyi mindent. Leállít. Fogadjam el, és kész.

Egyébként már próbált keresni, mert szerzett valami kis tolmácsmunkát. Egy ügyvédnek van szüksége spanyolosra, a letartóztatott családja fizeti. Nem a kolumbiai üggyel kapcsolatos, abban nem tolmácsolhatnék, mert benne voltam valamennyire. A tolmácsnak teljesen függetlennek kell lennie.

A múltkori háztartási keksz-csapvíz párosításon okulva Richárd hozott egy üveg bort, és egy kis pogácsát. Két vizespoharam van összesen. Illúzióromboló, de azért megteszi. A szőnyegre ülünk megint, annyira megszoktam a rendházban a földön ücsörgést, hogy számomra ez a természetes. A bor elég gyorsan a fejembe száll. De nem bánom. Jókat nevetünk.

Richárd próbálja feltérképezni a képességeimet, miféle munkák jöhetnek szóba a számomra. Gyorsan kellene találnom valamit, de nyáron nem sok esélyem van. És lakásról is kellene gondoskodnom szeptembertől. Persze valószínűleg önálló lakásra nem lesz pénzem, csak szobát bérelhetek.

Kimegyek a mosdóba, és mikor visszajövök, Richárd az erkélyen áll. Pont ott, ahol a prof cigizett azon a délutánon. Odalépek mellé, rátámaszkodunk a korlátra. Nézzük a belső udvart. Egy magányos kisfiú labdázik a lakópark játszóterén. Szomorú látvány. Teljesen egyedül van.

- Te is olyan vagy, mint az a gyerek - mondja Richárd.
- Egy kicsit.

Hallgatunk.

- Haza kell mennem - szólal meg ismét.
- Menjél.

De nem mozdul. Csak nézi a kisfiút, aki makacsul kergeti a labdát, mintha egy láthatatlan ellenféllel focizna. Richárd talán azt várja, hogy megkérdezzem, van-e oka hazasietni. Talán azt, hogy marasztaljam. Talán nem vár semmit. Csak letaglózza a magány, amely a kisfiúból árad. Azt hiszem, ha egy megmozdulnék, és meztelen könyököm az övéhez érne, megcsókolna. Akkor nem lenne megállás. De ezt nem akarom. Bármennyire jólesne. Nem szabad.

Mint kiderült, Benedictával kell egyezkednem. Ő veszi át a munkáltatói szerepkört. Most először mentem vissza a Szűzgarázsba. Ördög nagyon örült nekem. Persze, hogy gondoltam rá, magammal kellene vinnem. De nem tehetem. Juditék lakásába nem vihetek kutyát. Fogalmam sincs, hogy állnának a dologhoz, de jobb nem túlzásba vinni a szívesség-kérést. Sajnálom Ördögöt. És fáj a szívem érte. De nem lehet. Talán később, valamikor.

Benedicta hűvösen fogad. Visszakéri a mobilt. Legalább a számomat megtarthatom? Különben elérhetetlenné válok. Nem, erre nincs mód. A SIM kártya a rendé. Szerezzek magamnak új számot, új mobilt, amit csak akarok. Próbáljam felfogni, hogy szakítottam velük. Én döntöttem így. Vagy tán meggondoltam magam? Nem gondoltam meg magam. Lehet, hogy még azt a szerény blúzt és nadrágot is sajnálja tőlem, amit viselek. Meg a csodálatos fehérneműmet. Úgy kellene, pucéron elvonulnom, mint Szent Ferenc tette a Zefirelli-filmben?

De nem provokálom Benedictát. Szerencsére volt annyi eszem, hogy minden üzenetet és beplántált számot kitöröljek a mobilból. És a számomra fontosakat felírjam. Mégis nagyon kellemetlenül érint, hogy még a kártyát sem tarthatom meg. Hiába szerzek másik telefont, nem lesz könnyű mindenkit értesíteni, hogy ne keressen többet a régi számon. A prof például elérhetetlen. Ez nyugtalanít leginkább. Ha valakinek odaadják ezt a SIM kártyát, és sms-t kap a proftól. Ha az sms egy kicsit is árulkodó. Nem csak nekem lehet kellemetlen. Neki is. Agapé biztosan nem kürtölte világgá, hogy tud a proffal folytatott kapcsolatomról. Ha az kapcsolat ...

Alig vagyok képes odafigyelni arra, amit Benedicta mond. Elém tol egy rakás papírt, hogy írjam alá. Már fognám is a tollat, hogy aláírjam. De mégsem teszem. Inkább átolvasom a papírokat, mondom neki. Van egy közöttük, amelyben arról nyilatkozom, hogy nincsenek további követeléseim a renddel szemben. Ezt még nem írhatom alá. Hazaviszem, és átolvasom.

Benedicta bosszús. Szeretne pontot tenni a dolgok végére. Csalódás vagyok neki, ahogy Angéla is az volt. Egyébként meg se kérdezi, mi van vele. Nem akarja tudni. Dühös ránk. De engem még kénytelen lesz viszontlátni.

Judit bemutatott a nagyobbik lányának, Saroltának. Mióta tudom, hogy Judit a prof felesége, persze rákerestem a gyerekekre is az iwiw-en. A prof nincs regisztrálva, és nem említette a gyerekei nevét. Tehát csak azután tudtam őket megnézni, hogy rájöttem, Judit a felesége. És, hogy elárulta a keresztnevüket. Judit nem vette fel a prof vezetéknevét, ezért nem is gyanakodhattam rá, hogy férj és feleség lennének.

Sarolta magas, vékony lány. Azon a néhány fotón, amit láttam, nem igazán látszott az arca. Most megdöbbentett, mennyire hasonlít az apjára. Vagy mennyire emlékeztet rá. Főleg a tekintete. A mosolya. Nem kifejezetten szép, de helyes. Kedves. És nagyon magabiztos. Első látásra megkedveltem. Mégis kellemetlenül érintett, hogy kénytelen vagyok megismerni. Egyre rosszabb a helyzet. Lassan a prof egész családját ismerem. És ez egyre lehetetlenebbé teszi, hogy bármi legyen köztünk. Minél közelebb kerülök, annál távolabb kell lépnem. Kellene.

Sára kíváncsi volt rám. Indiszkrét kérdéseket tett fel a legnagyobb természetességgel. Judit kicsit megrótta, elnézésemet kérte. Persze nem válaszoltam mindenre. De nem is sértődtem meg. Szinte elbűvölt ez az ártatlan nyíltság. Ha más a helyzet, ha nem ebben a csapdában vergődöm, amelyet ő családnak hív, talán őszintén válaszolok neki. Így nem tehettem.

Ráadásul még mindig nem szóltam egy szót sem arról, hogy a prof tanítványa vagyok. Judit nem említette a férjét teljes nevén. Tehát hivatalosan nem tudhattam, hogy a proffal azonos. Ha ő tényleg nincs tisztában ezzel a ténnyel, akkor nem én fogom felvilágosítani. Most reszkettem attól, hogy a prof beszélt rólam a lányának. És ezúttal fog kipattanni az egész titok. De a jelek szerint Sára sem tudott arról, hogy az apjának apáca doktorandája lenne. Vagy tudott, és úgy döntött, hogy hallgat. Az ilyen apák lányai hamar megtanulnak hallgatni.