Tudtam, hogy bosszús lesz. De majd igyekszik uralkodni magán. És úgy tenni, mintha nem is csodálkozna. Minden eshetőségre fel kell készülni. És  rögtönzési tehetségét épp eleget fejlesztette. Ez is csak egy szerepjáték. Lehet, hogy egyenest kihívásnak tekinti. Bár állítólag nem keveri a magánéletet a szakmával. Dehogyisnem. A képességei akkor is működnek, ha nincs szolgálatban.

- Szervusztok. Nem számítottam rád, Ria. Pont ma.
- Szóval tudod, milyen nap van.
- Úgy teszel, mintha nem ismernél. Mindenre emlékszem. A dátumokra is. Tedd már le azt a dobozt.

Ria engedelmeskedik. Az arca egészen piros.

- Nem kellett volna idejönnöm.
- Nincs semmi gond.

Ricsi leteszi a kulcscsomóját a kisasztalra. Odalép hozzám, de nem csókol meg. Csak alig észrevehetően megsimogatja a kezemet.

- Ha beszélni akartok, lemegyek, megiszom egy kávét - ajánlom fel. Ez a titokzatos dátum nyilván fontos mindkettejüknek. Nem véletlen, hogy Ria pont ma bukkant fel. 
- Nem, nem. Nincs miről beszélnünk - jelenti ki Ria. De a hangja remeg. És nyilván pontosan az ellenkezőjét gondolja.
- Ugyan már, Panni. Ha társalogni akarunk, találunk rá módot.
- Tényleg? - csattan föl Ria. - Jó, hogy mondod.

Lehet, hogy Ricsi nem akar beszélni. De úgy érzem, Riának szüksége van rá. És ebben a pillanatban jobban érdekel, ő mit szeretne. Mert túlságosan is bele tudom élni magam a helyzetébe. A történetük nem zárult le egyértelműen. A lány számára nem. Jobb, ha most lezárják. Ahogy tudják.

- Hazamegyek - jelentem ki. - Csak összeszedem a dolgaimat. Egy pillanat.
- Nem, ezt nem fogadhatom el! - Ria megint felemeli a dobozt. A táskája azonban lecsúszik a válláról. Ricsi odalép és visszateszi. A lány enyhén megremeg az érintésétől.
- Lekísérlek a kocsidig. Add már ide azt a dobozt. Panni, kérlek, maradj. Mindjárt visszajövök.
- Köszönöm a teát - mondja Ria. - És ne haragudj a zavarásért. Nagyon sajnálom.

Odasietek az ajtóhoz, kinyitom. Ricsi előre engedi a lányt. Ria a rács felé indul.

- Ugye, nem mész sehová? - súgja oda nekem. - Kérlek.
- Itt várlak - felelem. Becsukom az ajtót mögötte.

Legszívesebben a nyomukba erednék. Láthatatlanul. Ria a sírás szélén állt. Alig hiszem, hogy tartani tudja magát. Még mindig szerelmes. Szemrehányásokat fog tenni. De az is lehet, hogy nem. Gondolom, az volt a terve, hogy meghatja Ricsit valamivel. A mai évfordulóval, talán. Vagy nem volt semmi terve. Pontosan tudja, hogy nem tehet többé semmit. Csak meg akarja érteni, miért? Csak az gyötri, hogy erre képtelen rájönni? Nem csodálnám.

Eltelik néhány perc. Kinyitom a nappali ablakát. Jéghideg a levegő. Kihajolok, hátha látom őket. De Ria mondta, hogy messze parkol. Ismét becsukom az ablakot. Fel-alá járkálok. Leülök a géphez. Átolvasom, amit délután írtam. Bele-belejavítok. De alig tudok figyelni. Ricsi sokáig marad. Ezek szerint mégiscsak beszélgetnek.

Majdnem egy óra múlva jön csak vissza. Nincs valami jó hangulatban. De igyekszik leplezni.

- Nagyon sajnálom, Panni. Az én hibám. Meg kellett volna várnom, míg Ria visszaadja a kulcsot. Ez a találkozás nem hiányzott senkinek.
- Miattam ne aggódj. Beszéltetek? Tisztáztatok mindent?
- Nem tudom, Ria mit akart még tisztázni. Befejeztük és kész. Épp eleget kínoztuk egymást úgyis. Nem értem, neki miért esik nehezére pontot tenni a végére.
- Mert még szerelmes beléd. Azt hiszem.
- Ugyan már - legyint. - De ha mégis, majd kiszeret belőlem. Nem az vagyok, akinek képzelt. Sajnálom, nem tehetek semmit.
- Miért, minek képzelt?
- Nem tudom. Talán azt hitte, én vagyok az igazi. Bár váltig állította, hogy nem hisz az ilyesmiben. Mindegy, Panni, engem te érdekelsz. Hagyjuk Riát, jó? Nincs kedvem beszélni róla.
- És a mai dátum? Miért volt fontos számotokra?
- Ma három éve, hogy összejöttünk.
- Értem. Szegény, nagyon sajnálom.
- Légy egy kicsit önzőbb, Panni. Csak tőled telik ki ilyesmi, hogy sajnáld a barátod volt nőjét. Ne aggódj érte, biztos vagyok benne, hogy már felszedett valakit.
- Most miért mondasz ilyet?
- Mert ismerem. Elég sokan állnak nála sorba. Nem az a fajta, aki egy sötét sarokban sírdogál.
- Nekem igenis érzékenynek tűnt. És szomorúnak.
- Persze, hogy érzékeny. De talpraesett is. Tényleg ne aggódj miatta. Remélem, hogy megtalálja végre, akit keres.
- Ugye szereted még? Mint barátot?
- Barátok már sosem leszünk. De azért persze szeretem. A magam módján. És minden jót kívánok neki. Őszintén. Nos, megnyugodtál? És, ha már itt tartunk, még meg se csókoltalak rendesen.

Ria hamar összeszedi magát. Elnézést kér azért a néhány rosszízű megjegyzéséért. De nem volt erre felkészülve. És napok óta rossz a kedve. Nem szabadott volna eljönnie. Pont aznap főleg nem. Csak véget akart már vetni a történetnek. És amíg van ürügye felmenni Ricsihez, addig nem teszi ki a pontot. Most már nem lesz ürügye. Lezárhatja magában.

Aztán mégsem siet annyira. Elkezdünk beszélgetni. Elmeséli, hogy tolmács, és sokat dolgozik a rendőrségnek. Így ismerte meg Ricsit. Korábban más nyomozó barátja is volt. Szereti azt a közeget. Bírósági tárgyalások, kihallgatások, börtönlátogatás. Rengeteget lehet tanulni az emberekről. És jó érzés, hogy segíthet. Egy külföldi nagyon elveszettnek érzi magát itt. Vele gyakran megesik, hogy szimpatizál a fogvatartottakkal. És azt is gyakran gondolja, hogy más kérdéseket tenne fel nekik, mint a nyomozók. De Ricsi szerint egyrészt túl naiv. Másrészt a nyomozók tudják, milyen kérdéseket kell feltenniük.

- Nem tudom, minek mesélem mindezt. Már rég el kellett volna indulnom. Untatlak, és fel is tartalak. Biztos van más dolgod, mint a barátod exét hallgatni.
- Egyáltalán nem untatsz. Kíváncsi voltam rád.
- Én is rád. Nem, mintha Ricsi mondta volna, hogy létezel. De éreztem. Tudtam, hogy van valaki. És nem futó kaland.
- Nagyon sajnálom. Sajnálom, hogy akaratlanul oka voltam a szenvedésednek.

Ria legyint.

- Ugyan, túlélem. Nem ez az első szakítás az életemben.

Ujjával szórakozottan köröket rajzol a konyhaasztalra.

- Megkérdezhetem, hogy mikor kezdődött? Ha nem akarsz, ne válaszolj. Csak ellenőrizni akarom magam.
- Nehéz megmondani. Nagyon lassan kezdődött.
- De valahonnan csak ismertétek egymást. Akkor még nővér voltál, nem?
- Persze. Illetve addig nem volt semmi köztünk. Csak, miután kiléptem.
- Nem miatta léptél ki ezek szerint? Vagy mégis?
- Nem miatta.
- Az jó. Már úgy értem, hogy más okod volt rá. Nem egy férfi.
- Több okom volt rá.
- Sejtettem. A tévében is úgy tűnt, van rá okod. Bár nem láttam minden adást.
- Ennyire nyilvánvaló volt? Sajnálom, hogy úgy leszerepeltem. Jobb lett volna, ha mást választanak.
- Nem szerepeltél le. Nagyon okosakat mondtál. Meg az a filozófusnő is. Ő is tetszett.
- Judit.
- Lehet. Nem emlékszem a nevére.

Ria feláll, kicsit körülnéz. Mint aki búcsúzik a helytől.

- Ezt a lakást is rajtam keresztül vette Ricsi. Ismertem a korábbi tulajdonosát.
- És a te lakásod szép lett? Minden elkészült benne?
- Szóval mesélte, hogy felújíttattam. Fogjuk rá, hogy kész van. Persze még nincs minden a helyén. Épp eleget veszekedtem a mesteremberekkel. Úgy terveztem, hogy kiadom. De másképp alakult. Talán nem kellett volna ideköltöznöm. Ricsi nem bírja az összezártságot. Azt hiszem.
- Említette, hogy volt már nős.
- Így van, bár nem valami sokáig.
- Ismered a volt feleségét?
- Á, nem. Nem is él Magyarországon. Na, most már megyek. Legfeljebb kettőt fordulok. Bár a kocsi kicsit messze áll. Nem könnyű parkolóhelyet találni a környéken.

Akkor jutnak eszembe a dobozok az előszobában. Van is megfelelő nagyságú. Ria belepakolja az összes holmit.

Épp lehajol, hogy fölemelje a dobozt, mikor megint csörren a kulcs. Ricsi jött haza.

Ria hosszabban marad odabent, mint gondoltam. Óvatosan benézek a szobába. A kabátja és a sála a kanapén. A táskája az íróasztalon. Néhány könyvet is leszedett már a polcról. A szekrényben matat.

- Ó, a francba - suttogja. - Nem most kellett volna. Pont ma ...

Visszahúzódom a konyhába. Nem tudom, mit tegyek. Riának még fáj a szakítás. Borzalmas lehet, hogy itt kell látnia. De Ricsi hibája, hogy nem szólt. Vagy direkt rendezte így? Azt akarta, hogy a volt kedvese biztos legyen benne, hogy már meg is van az utóda?  Ez nagyon tapintatlan lenne tőle. És kegyetlen.

Végre kijön. Látom, hogy sírt egy kicsit. Elég szép rakás holmit válogatott ki. Az az érzésem, nem tudja, hogy vigye el.

- Ez olyan kellemetlen, ne haragudjon.
- Tegeződjünk szerintem - mondom gyorsan. - Hátha úgy könnyebb.

Kicsit megütközve néz rám. Szomorúan elmosolyodik.

- Mi lenne úgy könnyebb? De tegeződhetünk. Bár alig hiszem, hogy a jövőben találkoznánk.
- Kérsz egy teát? Úgyis csináltam volna magamnak ... A víz már forró.
- De furcsa lány vagy ...
- Ne haragudj, ha menni akarsz, nem tartalak fel.
- Inkább mennék. Csak nem tudom, mibe rakjam ezt a sok cuccot. Már nem emlékeztem, hogy ennyi mindent hoztam ide.
- Keresek valami Tütét.
- Tütét? Ezek szerint éltél Németországban?
- Egy kis ideig. 

Nekiállok szatyrot keresni. De biztos vagyok benne, hogy Ria sokkal jobban tudja, mi hol van Ricsinél. Nem is bírja sokáig nézni, mit művelek. Átadom neki a helyet a konyhában.

- Azt hiszem, láttam már az arcod - mondja hirtelen. - Csak nem hiszem el ... Te nemrég még szerzetesnő voltál? Lehetséges ez?
- Az voltam. Biztos a tévében láttál.
- Pontosan. Imádtam azt a műsort. És nagyon tetszettél benne. Uramisten, miket beszélek. Most nehéz eldöntenem, hogy kedvellek-e vagy utállak - mondja kissé keserűen mosolyogva. - Ráadásul szatyrot sem találok. Mit csinált ez az ember azzal a sok szatyorral? Mindig itt tartottuk.
- Nem tudom. Én még nem ismerem itt ki magam.
- Költői kérdés volt. Nem iszod meg a teádat?
- Egyedül? Nem, ha te nem iszol, én sem.

Ria hirtelen abbahagyja a keresést. Fáradt sóhajjal leül a konyhaasztalhoz.

- Van egy csodás teakeverék ott, a felső polcon. Azt is én hoztam. De nem akarom elvinni. Csak mondom. Ha abból megkínálsz, elfogadom.

Bár nem akartam, Ricsi kulcsot adott a lakásához. Néha nem tudja előre kiszámítani, mikor jön. De szeretne velem lenni. Hát ne üljek valami füstös kávézóban. Menjek fel hozzá. Van ott minden. Dolgozni is tudok. Filmet nézni is. Olvasni is.

Kicsit rossz érzéssel fogadom el. Egyrészt emlékszem, mennyire bosszantotta a volt barátnője. Hogy ott lakott. Biztos azért alakult így, mert odaadta neki a kulcsot. Talán túl hamar. Talán téves üzenetet hordozott ez a gesztus. Egy nő másképp érti. Nem praktikusan. Hanem szimbolikusan.

Az is eszembe jut, hogy ez valójában teszt. Ricsi teszteli az aktuális kedvesét. Elkezd-e kutakodni a fiókokban. A számítógépen. Megengedte, hogy használjam a computert. Persze az ő mappái jelszóval védettek. De nagy a kísértés, hogy megpróbáljak bejutni. Nem teszem. Fegyelmezett vagyok. Nem nyúlok egyetlen fiókhoz sem. Csak a cédék, dvd-k, könyvek között nézelődöm. Meg a ruhásszekrényekben. Ezt talán nem kéne. De a kíváncsiság erősebb. Ha ez teszt, egy kis részén megbuktam.

Aztán végre leülök dolgozni. Elkap a hullám, könnyen jönnek a gondolatok. Csak a billentyűzet zaja hallatszik. De szinte azt se hallom. Valahol másutt vagyok. Megrémülök, mikor megcsörren a kulcs a zárban. Ricsi ilyen korán? Felállok, kimegyek az előszobába. De nem Ricsi az. Hanem egy szőke, csinos nő. Magassarkú cipő, hosszú kék kabát, gyönyörű, színjátszó sál. Azonnal tudom, hogy ez csak ő lehet. Az ex-barátnő. És, amint sejtettem, igazán szép.

De mit keres itt? Még mindig van kulcsa? Ő is megdöbben. Beharapja a száját.

- Elnézést, Ricsi nem mondta. Azt hittem, üres ... Maga biztos az új ... kedvese. Ne haragudjon, csak pár holmimért jöttem. De eljöhetek máskor. Ő itt van esetleg?

Megrázom a fejem.

- Nincs itt. Jöjjön be, engem nem zavar. Ha gondolja, addig kimegyek. Leugrom a boltba.

A nő, akit emlékeim szerint Riának hívnak, felnevet.

- Jaj, dehogy. Gyorsan végzek. Csak néhány ruha meg könyv. És itt sem vagyok.
- Akkor megvárom a konyhában.

Olyan zavarban vagyunk, hogy elfelejtünk bemutatkozni. Leülök a konyhában. Aztán felugrom. Teavizet teszek fel. Valamivel csak megkínálom szegényt. Igazából kíváncsi vagyok rá. Jó lenne beszélgetni. Nem tudom, miért érzem így. De ő biztosan ki nem állhat engem. Lehet, hogy nem kellene teát se főznöm. Most már mindegy. Forr a víz.

Kezdem Ricsit közelebbről megismerni. A múltkor bemutatta az egyik barátját. Épp ott voltam, és feljött. Nem jelentette be magát előre. Csak öt perccel korábban. Cédéket akart visszakérni. Ricsi megkérdezte, nem zavar-e. Nem zavart. Azt nem tudom, mennyire jó barátja. Rendszeresen találkoznak, ez biztos. De Ricsi még csak meg se említette neki eddig a létezésemet. Úgy vezet elő, mint a kedvesét. Tulajdonképp ekkor értesülök róla, hogy annak tart. Tehát én is annak tarthatom magam. Eddig nem volt rá szavam. Most már van.

Figyelem a nem túl magas, kissé hízásnak indult, kedves arcú férfit. A gúnyneve Babyface. Persze bókol. Hogy milyen jó ízlése van Ricsinek. És milyen szerencséje. Gondolom, az előző barátnőt is ismerte. Persze, az is kedves volt. Amíg kedves volt. Babyface nős. Félig komolyan sajnálkozik miatta. Mire Ricsi felvilágosít, hogy ez csak színjáték. Egyébként imádja a feleségét. És hatalmas papucs. Ez ellen a másik nem is tiltakozik. Megisznak egy alkoholmentes sört. Aztán a cédékről értekeznek. Úgy érzem, zavarok.

- Nem sokat nézel ki belőle, ugye? - kérdi Babyface távozása után.
- Hogy érted? Kedves ember.
- Persze, az is. De úgy mellékesen zseniális a saját területén.
- Mivel foglalkozik?
- Azt most inkább nem részletezem.
- Szóval kollégád?
- Nem direkt. A főiskoláról ismerem. Sokkal nagyobb fej, mint én. Csak, hogy tudd.
- Ugyan, ne légy túl szerény.

Ricsi nevetve ölel át.

- Nem vagyok szerény, Panini. Pontosan tudom, mennyit érek. Babyface azonban egy zseni.
- Ha te mondod, biztos úgy van. Panininek neveztél?
- Épp ez jutott eszembe. Bármi eszembe juthat, ami P betűvel kezdődik. Vagy A-val. Vagy L-lel.
- Ilyen sok nevem lesz?
- Meglehet. Majd csak alakul valahogy. Ahogy te is.
- Én is alakulni fogok?
- Mint a kenyértészta.
- Át akarsz formálni?
- Nem én akarlak átformálni, menni fog az magától.
- De nem vagyok jó így, ahogy vagyok?
- Persze, hogy nagyon jó vagy így. Tökéletes vagy így is.
- Nem, tökéletes biztos nem vagyok.
- Akkor nem vagy az.
- Mi az, amin változtatnál?
- Ajaj, Panka, csak nem vitatkozni akarsz? Mert ez a gondolatmenet oda vezet.

Nevetek. Tényleg úgy hangzik, mint egy tipikus női csapda. De engem valóban érdekel, mi az, amin Ricsi változtatna. Aztán meglátom, meg akarom-e tenni. Vagy egyáltalán képes vagyok-e rá.

- Nem vitázom, és nem sértődöm meg.
- Kisdobos becsszó?
- Ahogy kívánod.

Nagy levegőt vesz, és úgy tesz, mint aki retteg kimondani az igazságot.

- Vanitatum vanitas, imádom a magassarkú cipőket. - A mosolyomat látva sietve hozzáteszi: - Persze nem magamon.

Újra a profék házában. De a prof nélkül. Angéla kérte, hogy látogassam meg. Azt hittem, most még nem alkalmas. Szerinte igen. Egyébként nagyon kíváncsi vagyok rá. Változott a lelkiállapota? Megszerette már a babát? Vagy még mindig idegennek érzi?

A kis lakrészben most nagyobb a felfordulás, mint a házban. Mikor odaérek, a gyerek éppen nyakig kakis. Mindent le kell róla szedni. Be a kádba. Angéla még elég gyakorlatlan. És ideges. Kimerültnek látszik. Mint, aki nem alszik valami sokat. Hogy is aludna. Gondjai vannak a szoptatással. Bár megkímél a részletektől, mikor látja az arckifejezésemet. Elneveti magát.

- Ne haragudj. Nálam most ekörül forog a világ. Mindenféle testnedvek. Kívülállónak biztos undorító.
- Nem, dehogy. Csak szokatlan.
- Azért még tudok másról is beszélni.

Átadja nekem a törölközőbe csavart babát. Én még ügyetlenebbül tartom, mint ő. Ficánkol a kezemben. És határozottan földönkívüli a kinézete. De Colosra nem hasonlít. Egyelőre.

- Hogy vagy? - kérdem, miközben nézem, ahogy pelenkáz.
- Megpróbálok túlélni. Judit sokat segít. Mégis szédelgek az álmosságtól. Mint azelőtt zsolozsmákon. Csak most folyamatosan.
- És lelkileg?
- Nem tudom. Olykor elbőgöm magam. A kórházban megijedtem. Lili besárgult. Azt hittem, nagyobb baj van. Bár gyorsan megmagyarázták, hogy szinte minden kisgyerek besárgul. De akkor rámszakadt a tehetetlenség. Azt hiszem, akkor éreztem először, hogy ő az enyém. Hogy nem bírnám, ha valami baja esne.

Kicsit elszorul a torkom. Ezek szerint megszerette a babát. Örülök neki. Innen már könnyebb lesz. Az érzelmesebb hangulat miatt majdnem elkezdek Ricsiről beszélni. De még időben eszembe jut, hogy nem szabad. Angéla papként ismeri. Túl bonyolult lenne magyarázkodni. De mégis, meddig kell hallgatnom róla? Nagyon nehéz hallgatni. Attól félek, a homlokomra van írva, hogy mi történik velem. Angéla persze nem biztos, hogy látja. Most egészen másra figyel.

Később Judittal kivisszük a gyereket a kertbe. Angéla így pihenhet. Bár azt mondja, fejnie kellene. De most nem képes rá. Majd később. Versenyfutás az idővel. Napi két és fél óra csak a fejésre. Volt, aki meg akarta győzni, hogy kézzel csinálja. Judit azonban vett egy pumpát. Nem bírta nézni azt a gyötrődést.

A baba elég hamar elalszik. Kint hagyjuk, be van bugyolálva. A friss levegőn egész sokat tud aludni. Mi beülünk a konyhába, onnan rálátni a kertre. Iszunk egy teát.

- Olyan különös, hogy nem beszél a gyerek apjáról - mondja Judit.
- De hát ismered a történetet, nem?
- Nem egészen. Nem mondott el mindent. Te ismered?
- Azt hiszem.
- Nem vagy benne biztos?
- Egészen biztos nem vagyok benne.
- De van esély rá, hogy feltűnik az apa?
- Ezt nem hinném.
- Tud egyáltalán a lánya létezéséről?
- Tud. De nincs abban a helyzetben, hogy felválallhatná.
- Rendben, nem faggatlak tovább. És te? Mitől ragyogsz ennyire?
- Ragyogok. Ugyan már.
- De, de, ne is próbáld tagadni. Ez a mosoly, ezt ismerem.
- Jó, akkor nem tagadom.
- És? Ki az?
- Még nem akarom megmondani. Talán babonából. Bár nem is vagyok babonás. De inkább nem.

Kicsit belepirulok a hazugságba.

- És hányadán álltok? Vagy az is titok?
- Hogy érted, hányadán állunk?
- Jaj, Letícia, nem hiszem, hogy részleteznem kell.
- Még csak most kezdődött, úgy igazán.
- De? Csók biztos volt már, nem?
- Ja, persze, persze, csók már volt.
- Volt ott több is, ha nem tévedek. Egyfolytában pirulsz, tudsz róla? Nagyon örülök neki. Tényleg. Jót tesz neked az a férfi, bárki is. Remélem, valóban boldoggá tesz. Vagy letöröm a derekát.
 

Minden ismerős már. De másképp nézek a tárgyakra. Vagy talán rájuk se nézek. Nem feszengek. Nem próbálok viselkedni. Mintha vízben járnék. Rábízom magam a hullámzásra. Ricsi feltesz valami zenét. Megkérdezi, ismerem-e. De nem ismerem. Ilyen zenét ritkán hallgattunk. Majd bepótolom, mondta. Persze. Szívesen. Iszunk valami keveset. És beszélgetünk. Csókolózunk is. Szeretkezni nem lehet. Miattam. Mégse bánjuk. Nem sietős. Majd, ha megint lehet. Akkor szép lassan. Finoman. Ahogy először kellett volna. Valamelyik első alkalommal. Ami nem lett az. Hogy aztán az első olyan legyen, amilyen.

A kérdés ott lapul valahol. De nem teszi fel. Nem meri, vagy nem akarja feltenni? Hogy nem merné, azt kétlem. Vagy tudja a választ? Kitalálja? Végül is ez a szakmája. Olvasni a másik gesztusaiban. Mimikájában. Megfigyelni, raktározni, elemezni. Észrevenni, ha valaki hazudik. Ha elhallgat valamit. Látni, amit más nem lát. És hallgatni róla. Ha pap lett volna belőle, ugyanezeket a tulajdonságokat kellett volna kifejlesztenie magában.

Talán tudja, hogy a prof már a múlté. És azt is, hogy nem én akartam így. Talán még nem tudja. Talán azt várja, hogy én mondjam el. De nem most. Most nem hoznám szóba a profot. Végre sikerült eltávolodnom tőle. Megszenvedtem. Nehéz volt. De belátom, hogy neki volt igaza. Alakulhatott volna kevésbé fájdalmasan is. Vagy nem. Fogalmam sincs. Most könnyebb. Most már nem várom más telefonját, ha Ricsi mellettem van.

Megint Ricsi hív. Ezúttal józanul. Nagyon is józanul. Találkozzunk, beszéljünk. Nem fog hozzám nyúlni, ígéri. Nem rohan le, és nem iszik. Csak hadd láthasson. Ha még hajlandó vagyok ránézni. Persze, hogy hajlandó vagyok.

Eljön értem autóval. Rendben, jöjjön. Az úton egész végig beszél. Közömbös témákról. Ahhoz képest közömbösek, ami az utóbbi időben történt. Gyűjti a bátorságot? Könnyítsem meg valahogy neki? De hogyan? Vágjak a szavába? Te valójában nem erről akarsz értekezni! Hanem? A kapcsolatunkról? Micsoda szó. Bárkit ki lehet vele kergetni a világból. Ricsit biztos.

Mikor hosszas keringőzés után talál végre parkolóhelyet. Alig fér be, manővereznie kell. Biztos kézzel csinálja. Takarékos mozdulatokkal. Aztán leállítja a motort. Hátradől. Becsukja a szemét. Megsimogatnám az arcát. Napok óta nem borotválkozott. Fáradtnak tűnik. De nem bírok megmozdulni. Csak nézem. Várom, hogy mondjon valamit. Vagy tegyen. Rámnéz.

- Mekkora egy marha vagyok - jelenti ki. - Mostanában tényleg alulmúltam magam.
- Miért mondod ezt?
- Szerinted? Persze honnan tudnád. Lehet, hogy azt gondolod, ez a normális állapotom.
- Ilyen? Milyen?
- A vadbarom szó mond valamit?
- A múltkori dologra gondolsz?
- Több dologra is. A lerohanásodra, meg a telefonra. Nem tudom, miket mondhattam. Nem emlékszem tisztán. Könyörgöm, nyugtass meg, hogy nem voltam veled bunkó. Vagy az voltam?
- Hát, talán egy kicsit.
- Mi a fenét hordtam össze?
- Mindegy, felejtsük el.
- Te biztos utálod a részegeknek még a szagát is.
- Azért ez nem ilyen egyértelmű. A kocsmaszagot nem bírom.
- Akkor tényleg elvágtam magam nálad. 
- Nem megy az ilyen gyorsan.
- Nem?
- Ismerlek már egy ideje.
- Vagy azt hiszed, hogy ismersz.
- Csak azt hiszem?
- Félsz tőlem, Panni? Van bennem valami, amitől tartasz?

Elgondolkozva nézem. Most, hogy itt vagyok mellette, nem. Nem tartok semmitől. De lehet, hogy ez illúzió. Annyi mindent nem tudok még róla. És van, amit soha nem is fogok megtudni. Mert nem mondhatja el. Vagy, mert nem akarja elmondani. De senkiről nem tudhatunk mindent. Még arról sem, aki legközelebb áll hozzánk.

- Nincs semmi.
- Attól se félsz, hogy alkoholista vagyok?
- Miért, az vagy?
- Nem. De te tarthatsz ettől.
- Nem hiszem, hogy az lennél. Kénytelen vagyok megbízni benned. Rajtad áll, hogy bizonyíts.

Hosszú pillanatokig nézünk egymás szemébe szó nélkül. Végül hátrahajtom a fejem a támlára. Fáradt vagyok. Belefáradtam a védekezésbe. A halogatásba. Nem érdekelnek a következmények. Vágyom erre a férfira. Kinyújtom a kezem. Megérintem az arcát. Megfogja a kezem.

- Fel mersz jönni hozzám?

Némán bólintok. Odahajol hozzám. Félszegen megcsókol. A borostája kellemesen szúrja az arcomat. Most semmi vadság nincs benne. De a gyengédsége tán még izgatóbb. Ahogy a tarkómnál fogva magához húz. Ahogy finoman végighúzza az ujját a nyakamon.

Nehezen szánjuk rá magunkat, hogy kiszálljunk. Odabent, a házban mintha minden szomszéd a folyosókon nyüzsögne. Megbámulnak. Vagy csak én érzem így. Hányadik nő lehetek a sorban, akit Ricsivel látnak? Végül is kit érdekel? Mit számít?

Most tudom, hogy nem számít semmit.

Úgy éreztem, akár még rendezhetném is a soraimat. Még lehetnék jó keresztény. Esetleg. Most halálos bűnben élek. Ott volt a prof. Aztán Ricsi. Mindezt nem szabadna. Ricsi legalább független. De akkor sem szabadna. Csak, ha összeházasodnánk. Erre viszont semmi esélyem. Ricsi megmondta, hogy még együtt élni se tud senkivel. Házasságról végképp felesleges gondolkodni. Ha ő akarná, akkor is aggasztana, hogy iszik. Nem tudom, mennyit. És milyen gyakorisággal. De szeret inni. Hátha túlságosan. Attól rettegek.

Harmincon túl vagyok. Gyakran eszembe jut a mellrák. Nem merek elmenni arra a szűrésre, ahol megállapíthatják, hogy örökletes-e nálam. De lehet, hogy az.  Rendes szűrésen voltam, minden rendben. Egyelőre. De ha gyereket akarok valaha ... Jó lenne mihamarabb. Mielőtt "az" bekövetkezik. Ha örökletes, 80% esélyem lehet rá. Vagyis szinte biztos. Ricsinek nem mondtam. Persze lehet, hogy tudja.

Versenyt fussak az idővel? Próbáljak férjet fogni, hogy mielőbb gyerekem legyen? Azt se biztos, hogy akarok gyereket. Meg az se, hogy nem. Talán nem is szabadna akarnom. Ha nem leszek képes felnevelni? Ahogy anyám se tudott volna, még ha velünk marad is? És, ha tovább örökítek a gyerekemre egy ilyen betegséget? Már megint eszembe jut a rendház. A kis szoba. Innen nézve egyszerűnek tűnik. Letisztultnak. Pedig nem az. Sosem volt az.

Úgy döntöttem, lemegyek az albérlethez legközelebbi templomba. Melinda elmagyarázza, hogyan találok oda. Megkísérelem a gyónást. Bár nem sok jóban reménykedem. A találomra kiválasztott papokkal eddig mindig megjártam. Hiányzik Anzelm atya okossága. Nem értettünk mindig egyet. De mindig meghallgatott. És mindig odafigyelt. A templom jellegtelen.  Idegenül érzem magam benne.  Nem meghitt, és nem is monumentális. Lassan végigsétálok a főhajón. A sekrestye bejáratánál a négygyermekes Piroskát pillantom meg. Tényleg Piroskának hívják? Legutóbb a tévéstúdióban láttam. Egy örökkévalósággal ezelőtt. Űzöttnek tűnik. Kicsit elhanyagoltnak. Gyerekkocsival van, és sűrűn bólogat valakinek. Megállok. Még elkerülhetem a találkozást. Nincs erőm magyarázkodni. Aztán elszégyellem magam. Hátha örülne nekem.

A véletlenre bízom, észrevesz-e. Mikor elindul kifelé, mellettem kell elmennie. Találkozik a tekintetünk. Először nem ismer fel. Aztán mégis. Lassít, bólint. Köszön is. De nyilván azt hiszi, hogy imádkozom, mert nem áll meg. Vagy neki sincs kedve beszélgetni.

- Szegény asszony - hallom a hátam mögül. Egy öregasszony térdepel ott. -  Micsoda csapás, hogy otthagyta a férje. Képzelje, négy gyerekkel! Hát keresztény ember az ilyen? Maga új itt, aranyom, ugye? Ha szépen kérem, felsegítene? Nem szabadna térdelnem, azt mondja az orvos. De így szoktam meg.

Kilépek a padból, segítek.

- Már itt is akar hagyni? - kérdi.- Ne menjen még. Hogy hívják? Én Bözsi néni vagyok, mindenki ismer. És én is ismerek mindenkit. Ezért tudom, hogy maga még nem járt itt soha, aranyom.
- Valóban nem. Gyónni szeretnék.
- Ma nincs gyóntatás, kedveském. Majd holnap.
- Akkor visszajövök holnap.

Bár ebben egyáltalán nem vagyok biztos.

Nem tudtam, mikor ér majd rá Ricsi. A költözést viszont le akartam bonyolítani. Így az általa hozott bútorokat egyelőre a profék lakásában hagytam. Az albérleti, 8 négyzetméteres félszobába nem fért volna be semmi. És nem is volt szükségem semmire. Ágy, kisasztal, szék, falipolc, meg egy régi pelenkázó szekrény. Fehér furnérbútorok. Semmi különös, de nekem tetszett a szoba. A puritánság ellen sose volt kifogásom.

Annak is örültem, hogy nem leszek egyedül. A költözésem napján a tulajdonosék unokahúga, Melinda volt csak ott. Kedves egyetemista lány. Mindjárt láttam, hogy nem lesz bajunk egymással. A színésznő vendégszerepelt valahol. Úgy terveztem, dolgozom majd a disszertáción. A proffal folytatott beszélgetés adta hozzá a lökést. De Melinda főzött egy teát, megkínált, és késő estig beszélgettünk. Inkább ő beszélt. Meg se említettem neki a szerzetesi múltamat. Nem volt kedvem magyarázkodni. Az életrajzom előadható enélkül is. Talán majd egyszer elmondom. De most könnyebb volt így.

Majdnem elaludtam már, mikor csengett a telefon. Ki lehet ilyen későn? Ricsi. Azonnal kiment az álom a szememből. Felvettem.

- Hogy vagy, kicsi Annipannim? Drága szépségem, tudod, hogy hiányzol?

A hangján azonnal lehetett hallani, hogy be van rúgva. A háttérben férfiak gajdoltak. Gondolom, elment a haverjaival inni egyet. Apám jutott eszembe. Nem voltak jó emlékeim az ilyesmiről.

- Te jól vagy?
- Én, nagyszerűen. Ennél jobban már csak akkor lehetnék, ha itt volnál velem. Kívánlak, kicsim. Nem is tudod, mennyire.
- Nem vagy józan.
- Ja, persze, hogy nem. A fene akar józan lenni. Ma be akarok rúgni, tudod?
- Azt hiszem, már sikerült.
- Á, még nem. Még fér belém. Hol vagy most, drága? Juditék lakásában?
- Onnan már eljöttem. Albérletben lakom.
- Mi? Hol a fenében van az az albérlet?

Megmondtam neki. Kicsit szitkozódott.

- Minek költöztél ilyen messze, Pannika? Most hogy fogok átmenni hozzád? Vagy hogy fogsz te átjönni? Nem vágnád magad egy taxiba? Mondtam már, hogy kívánlak?
- Mondtad.
- Nem baj, abból sose elég. Kívánlak, kívánlak, kívánlak, és ha nem lennék úriember, most elég cifrákat is mondanék - ezen elkezdett nevetni. - De egy volt apácának mégse lehet, nem? Ugye, neked nem lehet, Pannika?
- Jobb, ha nem.
- Kár, drágaságom. Na, jössz? Fél órán belül otthon tudok lenni. Hívom a sofőrszolgálatot és repülök.
- Most inkább nem - válaszoltam. Nem akartam, hogy részegen vesse rám magát. És utólag ő is megbánná. Már a múltkorit is bánta.
- Miért, azt hiszed, ha beszívok, nem megy a dolog? - megint nevetett. - Ebben tévedsz, Pannika. Hatalmasat tévedsz.

Magamban elmosolyodtam. De szó sem lehetett róla.

- Menj haza aludni, és  józanodj ki. Aztán majd találkozhatunk. De így nem akarok.

Kicsit tartottam tőle, hogy bedurvul a visszautasítástól, de nem tette.

- Rendben, Pannika. Ahogy gondolod. Én nem erősködöm. Azért kár, tudod? Majd sajnálni fogod. Na-gyon fo-god saj-nál-ni.

Nem bírom ki, hogy hazafelé ne menjek be még egyszer a kávéházba. Későre jár. A kávézó tele, vágni lehet a füstöt. Mi lesz, ha egyszer tényleg betiltják a dohányzást a szórakozóhelyeken? A zene hangos. Mindenütt fiatalok. Fiatalabbak, mint én. Sose jártam ilyen helyekre. Most úgy érzem, kár. Lehet, hogy kellett volna. Ezt is, mint sokminden mást.

Kinyitom a postafiókomat. Szinte biztosra veszem, hogy Ricsi nem írt. Ha valamire nagyon vágyom, nem szokott bekövetkezni. Lassú a gép, tűkön ülök. Aztán nagyot dobban a szívem. Mégis válaszolt.

"Drága Annipannim, ne haragudj az eltűnésért. Nagyon bánt, amit tegnap műveltem veled. Aztán egész nap hajtottam. Meghalni se volt időm. Épp csak hazaugrottam lezuhanyozni meg átöltözni. Megyek vissza a melóba. Nem tudom, mikor találkozhatunk. Csak remélem, hogy nem vagy dühös rám. Olyan távolságtartóan írtál. Hűvösen. Tehát mégis haragszol? Szeretném jóvátenni. Nagyon szeretném. Hiányzol, kedves. Hívlak, ha lehet. R"

Hát mégis, mégis. Ő le meri írni, hogy hiányzom neki. Lehet, hogy attól félt, valóban dühös vagyok? Ezért nem jelentkezett? Vagy ez csak szöveg? Legszívesebben nagyon kedvesen válaszolnék. Legszívesebben ráönteném az összes érzelmemet. A szorongásaimat. A bizonytalanságomat. Megmondanám neki, hogy cseppet se haragszom. Vagyis nem azért, ahogy tegnap reggel viselkedett. Legfeljebb amiatt, hogy eddig nem szól hozzám. De most szólt. Most minden jól van ismét. Megbocsájtva. Elfelejtve. Hiányzom. Végre leírhatom én is. Le merjem írni?

"Szia, Ricsi. Én nem haragszom. Miért tenném? Nem is értem, miből gondoltad. Nem távolságtartó vagyok, csak fegyelmezett. Vagy félénk. De nem tiltakoztam tegnap, láthattad. Láthattad, hogy nekem is jólesik. Olyan nehéz erről írni. Nem vagyok hozzászokva. Sajnálom, hogy most ennyit dolgozol. Mindenképp hívj! Te is hiányzol nekem. Annipanni :)

Ez elég lesz? Ebből megérti, hogy mennyire kedves már nekem? Csak túl sok ne legyen. Én ne legyek túl sok. Arra vigyáznom kell. De mennyi az elég? És mennyi a kevés? És mennyi a túl sok?

Judit szerette volna, ha még Angéla érkezése előtt leülök velük beszélgetni. Vele és a proffal. Eredetileg a lányaik is ott lettek volna. De kimentették magukat. Nem tudom, mit gondolnak az egészről. Pedig nem ártana tudni.

Görcsbe rándult gyomorral megyek el hozzájuk. Judit kijön elém autóval. Budapest határában laknak, nagy, családi házban. A proffal komolyabban azóta nem beszéltem. Azóta, hogy kitette a szűrömet. Noha láttuk egymást néhányszor, köszöntünk is. De beszélgetésre nem került sor. Félek, hogy elszólom magam. Judit előtt. Vagy a gesztusaim fognak elárulni. És, ha eddig még nem gyanakodott, most lesz a napja.

Hármasban vacsorázunk. Meg a kis Westi, a kutyájuk. Ő ugyan nem vacsorázik, csak lejmol. Az asztal mellett ül, és áhítatosan néz rám. Valószínűleg azért rám, mert a gazdáitól úgysem kap semmit. Hátha tőlem. Hálás vagyok a jelenlétéért. Zavaromban fordulhatok hozzá. Nem kell folyton szemkontaktust tartanom vagy a proffal, vagy Judittal.

A prof mosolyog, dicséri az ételt, pedig az nem túl jó. Juditnak sok erénye van, de a konyhában nem jeleskedik. Persze, mit számít ez? Kedves tőle, hogy egyáltalán meghívott. Noha nem szívesen jöttem. Vagyis de. Akármi is történt legutóbb, szeretek a proffal egy légtérben lenni. Mindig elbűvöl. És Judit is. De a kettő együtt szokatlan. És nyugtalanító.

A lényegre csak a desszertnél tér rá Judit.

- Szeretném, ha őszintén megmondanád, mit gondolsz erről. Hogy idevesszük Angélát és a picit - fordul hozzám.
- Csodállak érte. Mindkettőtöket. Angéla számára ez hihetetlen szerencse. 
- Remélem, élni tud vele - mondja Judit. - Nem bírtam volna nézni, hogy ez a lány otthagyja a gyerekét. Megbánta volna, előbb vagy utóbb.
- Te pedig mindenkit meg akarsz menteni - veti közbe a prof.
- Mindenkit nem.
- Tudod, Letícia, egyszer, még a gyerekek előtt, együttélésünk hajnalán befogadtunk egy korábban állami gondozott lányt. Juca szerint meg kellett volna mentenünk.
- És hármasban éltetek?
- Nem tartott sokáig - mosolyog Judit.
- Szerencsére - replikáz a prof. - Ritka ostoba nőszemély volt.
- Mi történt vele?
- Semmi, két hónap után megunta, és elköltözött.
- Nem sikerült megmentened?
- Nem. Mindenkit nem lehet. De legalább megpróbáltam.
- Bennem sosem volt ez az indíttatás. Mégis én mentem szerzetesnek. Nem különös?
- Milyen apáca lett volna belőled? - nevet a prof a feleségére.
- Csapnivaló - mosolyog Judit.
- Én is csapnivaló voltam - állapítom meg. Mindjárt meg is bánom. Mit lehet erre mondani? Hogy á, nem?

- Látsz esélyt arra, hogy Angéla egyenesbe jön? - kérdi Judit ismét komolyan.
- Nem ismerem eléggé. Nem tudom, képes lesz-e megszeretni annak a vadbaromnak a gyerekét. Ő se kapott szeretetet otthon. Így nehéz.
- Azért is gondoltam, hogy az egyetlen út, ha szeretni fogjuk. Őt és a kicsit.
- Egy kisgyereket nem lehet nem szeretni - mondja a prof.
- Ezt csak te gondolod így. Sajnos lehet nem szeretni - nézek rá nyíltan.
- Normális ember szereti a gyerekét - feleli. - De lehet, hogy nem tudja jól szeretni.
- Az lehet - hagyom rá.

Anyámra gondolok. Vajon szeretett-e. Ha nem halt volna meg olyan hamar, visszajött volna-e. Beszélnem kell azzal a német férfival. Majd Ricsi segít. Ricsi ... Hátha írt azóta.

- Megmutatom a lakrészt, ahol Angéláék élnek majd - áll fel Judit az asztaltól. - Csak előbb kimegyek a mosdóba.

Kettesben maradunk a proffal. Kínos csend. Csak pár pillanatig, aztán megszólal.

- Hogy állsz a dolgozatoddal?
- Nem foglalkoztam vele. Sajnálom.
- Úgy döntöttél, nem írod meg?
- Nem, nem döntöttem sehogy. 
- És a tanítványod?
- Köszönöm, jól halad.
- Ennek örülök. Hallom, el akarsz költözni a lakásból.
- Túl sokáig maradtam. Most már van pénzem szobát bérelni. És ti visszakapjátok a lakásotokat.
- Neheztelsz még rám?

Nyugtalanul a fürdőszoba felé nézek.

- Jobb, ha itt nem beszélünk erről.
- Elég csak igent vagy nemet mondanod.
- Nem ilyen egyszerű erre válaszolni.
- Sajnálom. És Ricsi? Mi van vele?

Mélyen elpirulok. Ricsi. Előveszem a mobilomat. Hátha írt, csak nem hallottam a jelzést. De nem írt.

- Ha tudnám, mi van vele ...

Judit persze nem csak Angéla jövendő lakrészét mutatja meg. Hanem az egész házat. A prof nem tart velünk. Kimegy a kertbe cigarettázni. Felveszi a télikabátját, de nem gombolja be. Kicsit köhécsel. Nem is tudom, hogy neheztelek-e még rá. De jó lenne beszélgetni. Mégiscsak jó lenne. Hiányoznak a tanácsai. Például Ricsivel kapcsolatban. Bármilyen különös ez. De ha valaki, a prof tudja, mi jár ilyenkor egy férfi agyában. Viszont ezt itt és most nem kérdezhetem meg tőle.

Szép a ház, bár kicsit rendetlen. Takarítónő hetente egyszer jön. Szegény, épp elég dolga lehet. Tudom, milyen rendetlen emberek után takarítani. Persze ebben is vannak fokozatok. Ez közepes, amolyan festői rendetlenség. Valaki elővette a felmosóvödröt, aztán elfelejtette visszapakolni. Másutt a porszívó csöve tekergőzik. Minden szoba tele könyvekkel. Sőt, az előszoba is. Jut a konyhába, és hihetetlen módon még a WC-be is. Igaz, ott csak egy kis polc van.

Rendetlen, de otthonos. Befogadó ház. Nem gondoltam, hogy jól fogom érezni magam. De mégis. Annak ellenére, hogy a helyzet kicsit kínos. Mégis jól érzem magam. A kutyus mindenhová követ minket. Ördög jut eszembe. Rég nem látogattam meg. Sajnálom is. Szereti most valaki azt a kutyát?

Angéla lakrésze különálló garzon. Judit anyjának építették, de meghalt, mielőtt beköltözhetett volna. Itt nincs rendetlenség. Egyelőre. Szépen berendezték. Kiságy, pelenkázó, baba fürdőkád, egy csomó babaruha, még Judit lányaitól. Semmit nem dobott ki. Nem volt szíve hozzá. Talán mindig remélte, hogy majd szüksége lesz rá. 

- Mit mondott neked Angéla a terveiről? - kérdezi Judit.
- Nincsenek neki.
- Nekem is úgy tűnik.
- De ugye, megpróbálja? Nem gondolja meg magát? Szerinted lehet, hogy mégse jön ide?
- Nem hiszem, hogy meggondolná magát. Őrült lenne, ha ezt tenné.
- Korábban el akarta hagyni a babát. 
- Tudom. De most azért más a helyzet. Most ott van a gyerek. Kézzelfogható valóság.
- Én is ebben reménykedem. De nem könnyű ám az első időkben. Ezért is vettem ki két hét szabadságot. Hogy tudjak neki segíteni.
- Hihetetlen vagy.
- Nem. Lehet, hogy csak önző. Mert én annyira szeretném azt a babát.
- És miért nem fogadjátok örökbe?
- A gyereknek jobb a saját anyjával. Biztos vagyok benne.
- Lehet, hogy inkább Angélát fogadjátok örökbe?

Judit mosolyog.

- Látod, az lehet.

Az első éjszaka. Angéla első éjszakája a szülés után. Az én első éjszakám a Ricsivel való szeretkezés után. Sokáig nem tudok elaludni. Hiányzik. Amint elkezdett hiányozni, nincs sehol. Azon töröm a fejem, milyen ürüggyel hívhatnám fel. Hogy ne érezze, csak a hangját akarom hallani. Reggel még az órám előtt beülök egy kávézóba, ahol van wifi. Türelmetlenül várom, hogy végre be tudjak lépni a fiókomba. Hátha írt. Hátha. Nem. Egy sort sem. És nincs online. Persze, hogy nincs, hiszen ilyenkor fut. Vagy már zuhanyozik? A reggelinél ül? Vagy dolgozik? De miért nem írok neki én? Miért ne írhatnék?

"Ricsi, remélem jól vagy. Kicsit eltűntél. Nincs semmi baj? Ma megyek be Angélához újra. Jó lenne beszélgetni a tegnap reggelről. Jelentkezz, kérlek."

Legszívesebben odaírnám, hogy "Hiányzol"! És még annyi mindent mondanék, ha meg merném fogalmazni. De tartok tőle, hogy nem örülne neki. Hogy úgy érezné, ráakaszkodom. Nem szabad ezt éreztetnem vele. Óvatosnak kell lennem. Visszafogottnak.

A tanítás eltereli a figyelmemet. Utána be a kórházba. Nem engednek be senkit a szülészetre. Angélának kell kijönnie hozzám. A gyereket csak üvegajtón lehet megnézni. Alszik. Alig látok belőle valamit. Csak remélem, hogy nem hasonlít Colosra. És nem is fog. Angéla visszatolja a csecsemőosztályra, aztán kijön a váróba. Sápadt, nehezen jár, de leülni nem tud. Inkább áll. Délután tudott aludni. De éjjel már nem. Akkor hozták be a szobatársát. Sírt. Angéla azt hitte, a gyerekével van baj. Szerencsére nem. De valamit elrontottak az érzéstelenítésnél. És a császározás úgy nagyon tud fájni. A nő egész éjjel nyögött.

- Valóban odaköltözöl Juditékhoz?
- Őrült ötletnek tartod?
- Nem, dehogy. Csak nem tudom, mik a terveid.
- Én sem tudom. Judit nagyon kedves. Soha, senki nem volt még velem ilyen kedves.
- Örülök, hogy megtaláltátok egymást.
- Ne haragudj, Letícia, te is nagyon kedves vagy. Rengeteget segítettél. Nem akartalak megbántani.
- Nem bántottál meg. Én nem tudok olyan kedves lenni, mint Judit. Magam is tisztában vagyok vele.
- Nem hiszem. Miért ne tudnál? Csak nem megy annyira könnyen, mint neki.
- Lehet. Akkor most odaköltözöl, és együtt fogtok lakni?
- Van egy külön lakrész. Nem fogom őket zavarni.
- Ezek szerint mégiscsak megtartod a babát?
- Nem tudom, mit tegyek. Judit azt mondja, legalább próbáljam meg. Ők segítenek, aztán meglátom, bírom-e. Akarom-e.
- Nem szeretted meg? Azt mondják ... Mindegy, mit mondanak.
- Azt mondják, felébrednek az anyai ösztönök. Tudom.
- És nem?
- Még nem.
- Lehet, hogy ehhez idő kell.
- Lehet.

Valamikor csak hazavergődtem. Haza, illetve átmeneti szállásomra. Amelyet nemsokára elhagyok. De a kórházból kijövet úgy éreztem, gyalogolnom kell. Bármilyen hideg, csípős az idő. Beültem egy kávézóba. Onnan írtam Ricsinek egy sms-t. "Megszületett, minden rendben. Kislány. Angéla Juditékhoz megy lakni a picivel. P" Sokáig nem jött válasz. Biztos dolgozik, gondoltam. De bántott, hogy nem hív fel. Akkor jelzett a telefon, mikor hazaértem. "Gratula nekik. R" Semmi más. 

Nyilván nem ér rá. Fontos dolga van. Különben utalna a reggelre. Ez volt az első szeretkezésünk. Olyan régen akarta már. Csak jelentett neki valamit. Miért nem írt semmit róla? Még három szó biztos belefért volna az idejébe. Ez a hallgatás. Ez nagyon rosszul esik.

Mi lett volna, ha. Ha este nem alszom el a legrosszabb pillanatban. Akkor nem esik így nekem. És elég időt szánhattunk volna egymásra. Meg arra, hogy megbeszéljük. Simogathatott volna. És én is, én is simogatnám. Szeretném. Szeretném viszonozni, amit kaptam.

De csönd van. Beállítom a vekkert. Holnap tanítok. Aztán bemegyek Angélához. És talán kiderül, mit akar velem megbeszélni Judit. Lehet, hogy Ricsi közben ír egy e-mail-t. Nem szereti az sms-t. Ezért szokott inkább visszahívni, ha tud. Szokott - eddig. Mi van, ha ma reggeltől minden másképp lesz?

Angéla jól viselkedett. Azt mondják. Követte az utasításokat. Nyomott, ha kellett, leállt, ha kellett. Pedig látszott, hogy ez mennyire nem egyszerű. De megtanult engedelmeskedni. Olykor jól jön ez is. Olykor egyáltalán nem.

Az utolsó órában minden felgyorsult. A doktornő kijelentette, hogy felhívhatjuk az apát. Jobb, ha elindul. Angéla ezt elengedte a füle mellett.  Egy pillanatra elképzeltem Colos atyát abban a szobában. Cseppet sem volt szívderítő. Hatalmas termetével, fekete reverendájával. Jönne megnézni, hogy születik a gyereke. Mindjárt ezután Ricsit képzeltem oda. Én a szülőágyon, ő meg a kezét tördeli. Vagy mit csinálna? A mindig magabiztos Ricsi. Ostobaság ilyeneket gondolni.

Hívták a csecsemősöket. Ketten is jöttek. Öt nő volt már így a szobában Angélán kívül. A szülőágy szülőszékké alakult. A lány kapaszkodott belém. Félénken biztattam. Úgy éreztem, belőlem nem sok erőt meríthet. Nincs hozzá elég magabiztosságom. De megtettem, amit tehettem. Mivel semmi aggodalmat nem láttam a szülésznőn, nem idegeskedtem. Mikor megjelent a baba feje búbja, megkérdezték, akarom-e látni. Nem akartam. Attól féltem, elájulnék. Pedig nem vagyok ájulós.

Aztán kicsusszant a kicsi. A csecsemősök átvették. Vitték magukkal a szülőszoba másik sarkába. Még meghatódni se volt időm. Nem fogtam fel, mi történt. Angéla  vidám hangon megkért, hogy küldjem be Juditot. Most már vele szeretne lenni.

- Rendben, mindjárt küldöm.
- Köszönöm, Leti. Menj haza nyugodtan.
- Majd meglátogatlak.
- Rendben.
- És gratulálok a kislányodhoz.

Angéla a gyerek felé nézett.

- De furcsa ezt hallani. Most csak annak örülök, hogy végre vége. Sikerült. És remélem, jó lesz az ebéd. Farkaséhes vagyok.

Ricsi taxit hívott nekem. Most már rohanjak. Hirtelen olyan távoli volt. Szinte szomorú. Még egyszer elnézést kért. De nem tudom, pontosan miért. Azért, mert lerohant? Vagy azért, mert olyan gyorsan elélvezett? Azt hiszem, nem így tervezte. Másképp szerette volna. De nincs semmi baj. Én nem bánom. Talán bánnom kéne.

Valóban nem volt érdemes annyira sietni, Angéla még a vajúdóban. Judit élénk beszélgetésbe bonyolódik egy másik asszony rokonaival. Szinte feleslegesnek érzem a jelenlétemet. Biztosra veszem, hogy Angéla nem engem fog hívni. Reménykedem is benne. Judit elnézést kér az idegenektől, átül mellém.

- Jó, hogy itt vagy, Leti. Angéla bármikor bekerülhet a szülőszobára.
- És kit szeretne maga mellett? Mondta?
- De hiszen téged kért meg rá.
- Az régen volt. És szerintem nem valami jó ötlet.
- Eddig egy szóval se mondta, hogy már nem szeretné, ha te mennél be.
- Akkor miért téged értesített?
- Mert hozzánk fog jönni a gyerekkel.
- Hozzátok?
- Igen, a házunkba. Így egyeztünk meg.
- Örökbe fogadjátok a babát?
- Ez egy kicsit bonyolult történet. Akartam is veled beszélni róla. Csak még nem jutott rá idő.
- Sejtettem, hogy valamit megbeszéltetek. Gondoltam, a lakást akarjátok odaadni neki. Már gondoskodtam másik szállásról.
- De Leti, erről szó se volt.
- Nem baj, úgyis túl régen foglaltam már ott a helyet. Így kiadhatjátok.
- Történt valami, amiről nem tudok?

Megvonom a vállam. Agapét és Benedictát az ilyesmi mindig idegesítette.

- Semmi különös. Csak túl soká maradtam ott. Ideje, hogy a magam lábára álljak.
- Nyugodtan maradhatsz. Ha úgy érzed, fizess egy jelképes lakbért.
- Nem, nem, kedves tőled, de döntöttem. Nagyon hálás vagyok a segítségetekért. Sose fogom elfelejteni.
- Jól van, ha gondolod. Nem akarok erősködni. Bár úgy érzem, neheztelsz rám. És nem értem, miért.
- Nem neheztelek.

Nyílik az üvegajtó. A múltkor is látott szülésznő. Angéla kísérőjét szólítja. Felveheti a műtősruhát és bemehet. Műtősruhát? Nem értem, miről van szó. De Judit már adja is a csomagot.

- Ez a kötelező viselet. Még a lábadra is fel kell húznod egy mamuszt.
- Biztos, hogy én menjek? - próbálkozom még egyszer.
- Biztos. Angéla téged vár.

Egy kis szobába vezetnek, hogy felvegyem a zöld ruhát. A szülésznő megvárakoztat. Nem tudom, telefont be lehet-e vinni. De becsúsztatom a zsebembe. Aztán végigmegyünk a folyosón. Az egyik helyiségben valaki kiabál.

- Nem bírom, én ezt nem bírom, nagyon fáj!

Szörnyű rossz hallani. És most csak hallom. Nemsoká látom is.

Angéla már a szülőágyon fekszik. Nyújtott lábbal. Egyelőre semmi nem történik. Odamegyek hozzá, ügyetlenül megsimogatom az arcát. Elmosolyodik. Kérdi, Judit odakint van-e. Váltunk pár szót, de látom, nincs kedve beszélgetni. A szülésznő utasít, hová üljek. Szerencsére onnan nem fogok látni semmit. Én csak Angélával foglalkozzam. Csak tudnám, ez miben áll. Hogyan foglalkozzam vele?

Aztán lassan ráérzek. Nagyrészt semmit nem kell tennem. Néha egy korty vizet adok. Vagy segítek Angélának a megfordulásban. Rossz, mikor látom, hogy átjárja a fájás. De jó, ha túlvan rajta. Kicsit elalszik. Mi mást tehetnék, imádkozom. Órákat ülni valaki mellett, aki alig szól hozzánk ... Aki nincs magánál általában ... A szülésznő is ki-be szaladgál, a doktornő is csak néha néz be. Bőven van időm gondolkodni és imádkozni. Csak az zavar, hogy a reggeli szeretkezés képei folyton bevillannak. Az imák kellős közepén.

Angéla nem is engem riasztott, hanem Juditot. Valamiben nyilván megegyeztek. Csak velem még nem közölték. Judit hívott engem. Ő már a kórházban van. Ugyanaz a folyosói jelenet. Nem engedik be. De Angéla ezúttal bent marad. Ma talán meg is szül. Nem kérdem, ki legyen ott a szülőszobán. Azt majd a lány eldönti. Összekapom magam, lezuhanyozom. Mire kijövök, Ricsi már a kávéját kortyolgatja. 

- Sietned szerintem nem kell. Első szülésnél sokáig tarthat. Reggelizz meg - mondja.
- Mekkora szakértő vagy.
- Az azért nem - mosolyog. - De ha most nem eszel, szédelegni fogsz. A vacsorát is kihagytad.
- És nem csak azt.
- Való igaz.
- Nincs velem szerencséd.
- Szeretkeztél volna velem tegnap este? - kérdezi szemtelenül.

Összerezzenek ettől a nyílt kérdéstől.

- Azt hiszem.
- Miért nem pótoljuk be most? Legalább nem vetheted a szememre, hogy leitattalak, csak azért engedtél.
- Most nem érek rá.
- Mondom, hogy nem kell sietned. És Judit úgyis ott van már.
- Mi van, ha hamarabb kezdődik a szülés? És Angéla engem akar maga mellé? Nem tehetem meg vele, hogy itt szórakozom. Nem lenne szép. Megígértem, hogy ott leszek, ha kell.
- Valóban emiatt nem akarod? Vagy tőlem tartasz?

Egyik kezében a kávés csésze, a másikkal átölel hátulról. Kicsit ringat. Az arcát a hajamba fúrja.

- Milyen illatos vagy. Imádom az illatodat, tudod? Panni, Panni, Panni.
- Csak a sampont érzed.
- A fenét. Ez a te illatod.  Csodás. Akarsz velem szeretkezni? Most azonnal?
- Ricsi, mennem kell.
- Szóval nem akarsz?
- Nem ezt mondtam.
- A kisasszony megint kitér. Hányadszor akarod megúszni?
- Nem akarom megúszni.
- Tényleg nem?
- Tényleg nem.
- Akkor gyere. Bizonyítsd be.

Leteszi a csészét, és valósággal letámad. Nem finomkodik. Nem óvatos, mint az este. A falhoz szorít. Ilyet még senki nem tett velem. Elképesztő, alig kapok levegőt. Átragad rám is az izgalma. Most már én is akarom, jobban, mint bármi mást. Kavarognak bennem a gondolatok. De minden más olyan távoli. Angéla. Judit. Anyám. Csak Ricsi van. Csak a jelen.

Határozott, szinte durva. De nem bánom. Semmit se bánok. Nincs előjáték. Nincs lassú izgatás. Lefejti rólam a ruhát. És lelök az ágyra. Aztán már bennem is van, mélyen.  Zsibbadok, vergődöm, össze-vissza beszélek. Ő is beszél. Hiába van ennyire közel. Mintha mégis idegen lenne. Mintha más lenne, mint józanul. Kiabálva élvez el. Az arca szinte ijesztő. Aztán kiszáll belőlem, legurul rólam. Csönd van. Még lihegünk.

- Ne haragudj - mondja aztán. - Nem bírtam tovább.

Valahol a konyhában csörög a telefonom.

Nem merem felébreszteni. Sokáig nézem. Most védtelen. Magába zárt. Mindig az az érzésem, hogy tele van titkokkal. Nem csak a munkája miatt. Ott érzem a nőket, akikkel valaha dolga volt. Vagy van. Lehet, hogy most is több nő kering körülötte. És puszta véletlen, hogy épp én figyelem álmában. Hányan nézhették már így? Hányan alhattak ebben az ágyban? És hányan fognak még?

Nem tudok újra elaludni. Inkább kimegyek a nappaliba. Nézegetem a könyveit. De nem gyújtok villanyt. Alig látom a címeket. Közben gondolkodom. Hol helyezhette el a legutóbbi barátnő a holmijait? Semmi nem utal arra, hogy itt valaha nő lakott. Nem sok teret adhatott neki. Vagy azóta mindent visszapakolt. Szeretném tudni, milyen ez a barátnő. Biztosan nagyon szép. Vajon belenyugodott a szakításba? Valóban végleges ez a szakítás?

Aztán anyámra gondolok. Körülbelül annyi idős volt, mint most én. És meghalt. Kutatok az emlékezetemben. Volt más, hasonló eset a családban? Örökletes ez vajon? Lehet, hogy bennem is kifejlődik hamarosan? Lehet, hogy már most elkezdett burjánzani? El kell mennem szűrésre. Mihamarabb. De addig is. Azt mondják, tartsunk önvizsgálatot. Erről a lelkiismeret-vizsgálat jut eszembe. Milyen rég nem tartottam. Csakhogy ez egészen más. Ami eddig tiltva volt, azt hirtelen muszáj megtennem? Azt sem tudom, hogy kell ezt csinálni. 

Pillanat, amelyet szeretnék megtartani. Újra- és újraélni. Visszapörgetni, levetíteni. Pedig épp abban áll a varázsa, hogy lehetetlen elhúzni. Intenzív, időtlen. Mégis alig pár másodperc. Nem állom a tekintetét. Kicsit csúfondáros, vágyakozó, mosolygós. Vagy csak ezt látom bele. Az lesz, amit akarok. Csak akarnom kell.

Felállok. Hezitálok. Elpakolom a poharakat a mosogatóba. Várom. Tartok tőle. És várom. Mosogassak? Mosogatok. Érzékelem, ahogy hátratolja a székét. Mögém lép.

- Biztos, hogy most ezt akarod csinálni?

Hátulról átfogja a derekam. Megcsókolja a nyakam. Felgyorsul a szívverésem. Hát mégis megteszi. Mégis.

- Vagy hagyjalak mosogatni?
- Ne.
- Mit ne?
- Ne hagyj mosogatni.
- Miért is ne ... Így is tudlak simogatni. Dolgozz csak. Ne zavartasd magad.

Visszatartom a lélegzetem. Lassan kimosom a poharakat. Ő pedig tovább csókolja a nyakam. Simogat. Majdnem a mellemhez ér. De kikerüli. A keze a pólóm alatt.

Elzárom a csapot. Megfordít. Még a kezemet se tudom megtörölni. Végre megcsókol. Kevésbé követelőző, mint a múltkor. Lágyabb. Óvatosabb. És nem kezd vetkőztetni. Nagyon fáradt vagyok továbbra is. Megadnám magam. Minél hamarabb.

- Gyere.

Betessékel a hálóba.

- Feküdj le. Mindjárt jövök én is.

Lerogyok az ágyra. Leveszem a cipőmet. És bebújok a paplan alá.

Mikor felébredek, már pirkad. Ricsi mellettem alszik. Kimegyek a mosdóba. Ricsi a konyhaszékre készített nekem egy pólót. Mellé rakott egy cetlit. "Ha Csipkerózsika felébred, ezt felveheti. Nem fogom leszaggatni róla, nyugi." 

Elmosolyodom. Milyen kár, hogy elaludtam. Biztos csalódást okoztam, már megint.

Ricsi, a jóbarát. Akire lehet számítani. Valóban lehet. Hamar végére járt anyám ügyének. De most szinte jobb lenne, ha nem tette volna. Vagy nem ilyen hamar. Mintha becsapódott volna egy ajtó. Aztán egy másik is. Ricsi meg itt áll, és próbál megértő lenni.

- Köszönöm, hogy kiderítetted. Most már megyek. Majd ... Majd beszélünk.
- Panni, ne menj el így.
- Semmi szükséged egy siránkozó nőszemélyre.
- Nem is siránkozol.

Elmosolyodom.

- Lehet, hogy ez a baj. Siránkoznom kéne. Nem?
- Csak nyugodtan. Engedd el magad. Komolyan mondom.

Megrázom a fejem.

- Nem tehetem ezt veled.
- Mit nem tehetsz?
- A nyakadra járok. És nem adok semmit.
- Ezt én nem így látom. Barátok vagyunk. Nekem a barátságod valami. Azt adod.
- És ez elég?

A konyhaasztalnál ülünk. Bágyadt vagyok. Biztos az italtól. Most provokálom Ricsit? Nem is tudom. Lehet, hogy igen.

- Azt add, amit akarsz. Vagy, amit tudsz. Nem kérek többet.
- De szépen mondod.

A mosolya persze egész másról szól.

- Ez annyira szép? Lehet. Te tudod, Leti. Vagyis Panni. Mindig keverem.
- Én is keverem. Olykor inkább Letícia vagyok még.
- És most?
- Most inkább Panni.
- Anyád miatt?
- Lehet. Vagy a szíverősítőd miatt. Kicsit lebegek. És nagyon álmos vagyok.
- Tudod, hogy itt alhatsz.
- Megint simogatod a hajamat?
- Ha akarod ... Szívesen.
- És még mit tennél szívesen?
- Csak, amit te is szeretnél.

Nézünk egymás szemébe. Ott van minden, kimondatlanul. Csak nem tudom, mi az, amit ő nem mond ki.

Több lakást is megnéztem. Persze csak szobára van pénzem. Diáklányokkal lakhatom együtt esetleg. Vagy koedukáltan. Most már ez is lehetséges. Kicsit csodálkoztam, de végül is nem bánnám. Csak legyen saját szobám. És ne kelljen gyakran költöznöm.

Találtam egy helyet. Sajnos messze van egy kicsit mindentől, ami nekem fontos. És sokat kell utaznom. De meg tudom fizetni, és külön bejáratú szobában lakhatom. Bútorról sem kell gondoskodnom. A tulajdonos ötvenes házaspár. A férfi a papucsférj mintapéldánya. Még a neve is mulatságos. Persze az asszonnyal tárgyaltam, míg az ember porszívózott. A lakást a lányuknak szánták, de férjhez ment, gyereket szült. Így kiadják. Az egyik lakótársam az unokahúguk lesz. Közgazdásznak készül. A másik egy Vajdaságból érkezett színésznő. Ők két, egymásból nyíló szobát foglalnak el. A színésznő lakik a nappaliban, amely így valóságos átjáróház.

Én megkaphatom a legkisebb, konyha melletti szobát. Judit biztos megkönnyebbül, hogy nem kell külön szólnia a lakás miatt. Talán Angélának akarja odaadni. Talán kiadják. Vagy a nagyobbik lány költözik be. Nekem mindenesetre semmi közöm hozzá.

Ricsi összeszerelhető szekrényére nem lesz ott szükségem. Van gardrób. Így vissza is adom neki. Épp erre gondolok, mikor cseng a telefon. Pont Ricsi az. Gondolatátvitel? Fontos mondandója van. Megegyezünk, hogy felmegyek hozzá. Bár kicsit tartok ettől. Megint majdnem megcsókol majd. Aztán mégsem. Mi lehet az a fontos mondanivaló? Csak nem anyámról? Összeszorul a gyomrom.

Mikor megérkezem, látom, hogy nincsenek jó hírei.

- Anyámról tudtál meg valamit? - kérdezem azonnal.

Bólint. Úgy bólint, mint egy orvos, aki nem bírja kimondani, hogy meghalt a betege.

- Nem él már?
- Sajnos nem.

Csak ürességet érzek. Hiszen rég meghalt már számomra. Nem kell frissen meggyászolnom. És beszélnem se kell vele. Vagyis: már semmiképp nem beszélhetek vele. Sose fogom megtudni, miért hagyott el.

- Mikor halt meg?
- Egy évvel a távozása után.

Ez megdöbbent. Ilyen régen meghalt már? Én még évekig vádoltam. Évekig vártam. Mellbevág az egész hiábavalósága.

- Hogyan történt?
- Mellrák. Későn diagnosztizálták. 
- Szerencsétlen. Én meg azt hittem, éli a világát.
- Nem így történt. Sajnálom, Panni. 

Nem mondok semmit. Csak ülök a fotelben.

- Kérsz valamit inni?
- Igen. Adhatnál valamit.
- Mint a múltkor?
- Erősebbet.

Megrázkódom attól, amit Ricsi belém diktál. Éget. Egyáltalán nem kellemes. De utána egy kicsit jobban érzem magam.

- Hogy derítetted ki?
- Ez maradjon az én titkom. Rendben?
- Rendben. Hol van eltemetve?
- Észak-Németországban. Egy kisvárosban. El akarsz menni a sírhoz?
- Nem tudom. Minek? Értelmetlen.
- Neked kell eldöntened.
- Az a férfi. Akivel lelépett. Az él még?
- Igen.
- Fel tudod venni vele a kapcsolatot?
- Beszélnél vele?
- Talán. Nem biztos.
- Megoldható.
- Jó. Meggondolom.
- Rendben vagy, Panni?

Bólintok. Aztán megrázom a fejem. Nem vagyok rendben.
 

Miért volt erre szükségem? Provokáltam. Már nyáron megérthettem volna. Ott, az étteremben. Vagy az autóban. De nem akartam megérteni. Nem tudtam elhinni. Hisz mit veszíthetett? Mit kértem tőle? Egy kis időt néha. Egy kis gyengédséget. Semmi többet. Igénytelenebb már nem is lehettem volna. De az igénytelenség nem kell. A szerénység nem kell. Az odaadás nem kell. Mindaz, amit húsz éven át vertek belém, értéktelen. Ezen a küzdőtéren mások a szabályok.

Nem biztos, hogy alkalmas vagyok erre. Visszafelé mégsem mehetek. Már nem. Olykor kísértésbe esem. De semmit nem oldanék meg azzal, ha elrejtőznék Nehéz volt elindulni. Nehéz továbbmenni. Nehéz megmaradni. Viszont puszta kényelemből vagy megalkuvásból nem borítom fel újra az életem. Magam előtt szerepelnék le ezzel. Persze mindenki más előtt is. De az kevésbé számít.

Aznap képtelen voltam magamhoz térni. Meg kellett gyászolnom ezt a reményt. Szerelmet? Vágyálmot? A testem követelőzését vagy a büszkeségemet? Vagy mindezt egyszerre? 

Aztán úgy döntöttem, hogy sürgősen elkezdek lakást keresni.

Csak annyi időm van, hogy hazarohanjak átöltözni. Elbeszélgettük az időt Ricsivel. Anyámról meséltem neki. Amit csak tudtam. Eddig felejteni próbáltam. Most meg emlékezni. Lehet, hogy nem jó ötlet. De most már belekezdtem. Ha megtalálom, talán nem akarok majd találkozni vele.

A prof az irodájában fogad. A kanapé azonban teli van pakolva könyvekkel. Biztos véletlen. Vagy mégsem? Az íróasztala kettőnk közt terpeszkedik. Engem egy fotelbe ültet. Ő a szokott helyén, a számítógép képernyője előtt. Kedves, mint mindig. A munkáról kérdez. Aztán a disszertáció állásáról. Dolgoztam-e rajta. Egy kicsit, lódítom. Valójában nem. Néha kinyitottam a fájlt. Átírtam egy-egy mondatot. Érdemi munkát nem végeztem. Várom, hogy talán megemlíti Angélát. De nem. Lehet, hogy Judit még nem mesélte neki, mik a tervei? Mert tervei egészen biztosan vannak.

A prof egész másra kíváncsi. Hogyan állnak a dolgaim Ricsivel? De nem jön a papos történettel. Vagyis Judit ezt se mesélte el neki. Még.

- Barátok vagyunk. Semmi más.
- Az is valami. Sőt, nem kevés. A barátságból bármi lehet még.
- Miért kellene, hogy legyen valami belőle?
- Te szeretnéd, ha lenne valami belőle?

Miért valljam be ezt pont a profnak? Úgyis csak ürügyet keres arra, hogy ne érjen többet hozzám. Ha egyáltalán kell hozzá ürügy. De hát nem kell hozzá. Ha még kétségeim lettek volna, a mostani kényszeredett távolság eloszlatta mindet.

- Talán szeretném. Talán nem.
- A talán egy nőnél legtöbbször igen. Ha nem szeretnéd, sokkal határozottabb volnál.
- És, ha szeretném? Mit számít az? Én csak nemet vagy igent mondhatok.
- Meg talánt - mosolyog  a prof.
- Meg talánt.
- Vagyis úgy érzed, nem kezdeményezhetsz?
- Úgy.
- Ostobaság. Nem direktben, de kezdeményezhetsz. Te is tudod.
- Keveset tudok minderről.
- Szerintem többet, mint bevallod.
- Az milyen, ha felmegyek hozzá egy este?
- Az elég bátor kezdeményezés. Megtetted?
- Meg.
- És?
- És semmi. Barátilag simogatta a hajamat.
- Erre te?
- Erre én? Hagytam.
- Miért nem simogattad meg te is?

Felpattanok a fotelből. Mi lenne, ha megkerülném az íróasztalt, és odamennék a profhoz? Akkor megmutathatná, hogy viseli a kezdeményezést. De nem tudom megtenni. Az üveges könyvszekrény tartalmát nézegetem. A prof rágyújt.

- Nem értem. Nem értem, miért bántál így velem - mondom, háttal neki.
- Néha én se értem magam.
- Azért megpróbálhatnád megmagyarázni.
- Gyere ide, Leti. Pakoljuk le a könyveket a kanapéról. Ide, a kisasztalra.

Segítek rámolni. Aztán leülünk egymás mellé. A kezébe veszi a kezemet.

- Sokat gondolkodtam az egészen. Nem tudom, hogy helyesen tettem-e, amikor elvittelek abba a lakásba. Akkor úgy tűnt, szükséged van rá. Magányos voltál. Segíteni akartam, hogy magadra találj. Hogy el merj szakadni a kongregációtól.
- Csupán emiatt tetted?
- Nem, dehogy. Azért is tettem, mert tetszettél.
- Azelőtt.
- Most is ugyanúgy tetszel. De nem szabad folytatnunk. A te érdekedben nem szabad.

Akármennyire fel voltam erre készülve, elszorul a torkom.

- Vagy, mert nem voltam elég jó.
- Ugyan már. Ez ostobaság.
- Nem ostobaság. Mitől lennék jó? Pocsék lehetek az ágyban.
- Leti, hagyd ezt abba. Persze, hogy sokat kell még tanulnod. És fogsz is. Be fogsz pótolni mindent. Érzékeny és érzéki nő vagy. És megérdemled, hogy normális kapcsolatod legyen. Ezért nem folytathatjuk. Többek között.
- Nem Judit miatt?
- Ha Judit és te nem ismernétek egymást, a lényeg akkor se változna. Nem köthetlek magamhoz. Tovább kell lépned.
- Nagyszerűen kitaláltad. Majdnem el is hittem.

Kiveszem a kezemet a kezéből. Mennem kell, mielőtt elsírom magam.

- Leti, ez nem ócska szöveg.
- De, az. Olyan nehéz a szemembe mondani, hogy elég volt belőlem egyszer?
- Miért magyarázod félre?
- Nem én magyarázom félre. A tények magukért beszélnek. Ennyi. Megszereztél, és eldobsz.
- Nem. Nem eldoblak, hanem elengedlek. Érted a különbséget?

A kezem már a kilincsen.

- Leti. Ha megnyugodtál, jelentkezz. És beszéljünk róla ismét. Bármikor.

Végül ott aludtam. A heverőn. Nem Ricsivel. Egyedül. Betakart, és elvonult. Biztonságban éreztem magam. De nem bántam volna, ha mellettem marad. Lehet, hogy tudott volna olyan fegyelmezett lenni, ha egy ágyban alszunk? Tán nem is akar tőlem semmit. Már nem.

Kora reggel elment futni. Addig lezuhanyoztam és felöltöztem. Egyikünk se rohant dolgozni. Nekem a kislányhoz csak heti háromszor kell járnom. Délután a profhoz megyek. Richárd nem mondta, mikor lesz dolga. De délelőtt nem.

Komótosan reggeliztünk. Ricsi a futás végén beugrott a pékségbe friss zsemléért.

- Kérhetek tőled valamit? - kérdeztem óvatosan. - Szívesség. És lehet, hogy nem szabad teljesítened.
- Nocsak. Miféle illegális dolgot tudsz te kérni tőlem?
- Tudod, húsz éve nem hallottam anyámról. Szerinted ki lehet deríteni, mi lett vele?
- Ha jól emlékszem, elment az országból.
- Állítólag egy némettel. Nyugatra.
- Ennyit tudsz?
- Csak ennyit.
- Hát, nem egyszerű. Ha megállt Németországban, akkor nem olyan vészes. De mi van, ha továbbment? Esetleg nevet változtatott. A neten próbáltad már? Facebook, iwiw?
- Az iwiw-et igen. A facebook-ot még nem.
- Megnézem neked. De ha nem a korábbi nevén szerepel ...
- A hatóságok csak tudnak róla, nem? Ha állampolgárságot kapott, például.
- Ha kapott. Rendben, megnézem, mit tehetek. Lehet, hogy pofonegyszerű megtalálni. Miért jutott most eszedbe?
- Valaki emlékeztetett rá. Csak ennyi.
- Hiányzik? Szeretnéd viszontlátni?
- Nem tudom. Valószínűleg értelmetlen lenne.
- Nem szeretem a lezáratlan ügyeket. Szerintem lenne értelme. Lehet, hogy jót tenne neked.
- Csak kellemetlenkednék az új életében.
- Szerinted egy anya el tudja felejteni a gyerekét?
- A jelek szerint igen.
- Szerintem nem tudja.
- Akkor miért nem keresett soha?
- Nem tudom. Csak ő mondhatja meg neked. Haragszol rá? Még mindig?
- Nem.
- Nehéz elhinnem, Panni. Minden okod megvan a haragra.
- Nem lehet ilyen sokáig haragudni. Egyszer csak megszűntek az indulataim. Elengedtem őket.
- Vagy eltemetted.
- Talán.
- Azóta is anyát keresel.
- Dehogy.
- Okos lány létedre nem vetted még észre? Anyát keresel. Csalódtál Agapéban. És most úgy érzed, Judit is megfeledkezett rólad.
- Ugyan, Ricsi.
- Féltékeny vagy Angélára.
- Ricsi, ne bosszants.
- Nem bosszantani akarlak, drága. Csak azt szeretném, ha tisztán látnál.
- Mekkora pszichológus vagy.
- Van némi érzékem hozzá. Kell is. Nos, tagadod? Tagadod, hogy féltékeny vagy Angélára, és bűntudatod van miatta? Mert az van.
- Mire mész vele, ha beismerem?

A szemtelen mosolya.

- Szeretnélek most megölelni - jelenti ki váratlanul. - Meg is teszem.

Feláll az asztaltól, a székem mögé áll, lehajol és hátulról átölel. Az arcát az arcomra tapasztja. Végtelenül jólesik.

Otthon nem találtam senkit. Judit hagyott egy cetlit: Angéla visszament az anyaházba. De csak átmenetileg. Judit majd szeretne beszélni velem. Sokmindenről. Elképzeltem, hogy udvariasan megkér, keressek más szállást. És igaza van. Tényleg túl soká maradtam itt. Máris elkezdek keresni. Az egyetemen hirdetnek társbérleteket. Másra nincs pénzem.

Ricsi estefelé telefonál. Megkérdi, feljöhet-e. De nem akarom. Hátha Judit valamiért megjelenik. Sose tudhatom. Inkább találkozzunk másutt.

- Akkor gyere te hozzám.
- És a barátnőd?
- Már elköltözött.
- Végleg?
- Végleg. Bár ő nem feltétlen hiszi ezt el.
- Kegyetlen vagy.
- Nem. Csak határozott. Akkor jössz? Vagy menjek érted?
- Dehogy. El tudok menni magam is. 

Csak most derül ki számomra, hogy Ricsi nem lakik messze. Eddig sose kérdeztem. 

Gangos ház, második emelet. Ricsi kijön a rácshoz. A hideg ellenére rövidnadrágban és pólóban van. Igaz, odabent kellemes a meleg. A lakás nagyobb, mint gondoltam. És majdnem katonás rend van. Plafonig érő polcok, telistele könyvekkel. Néhány dobozban is könyvek. Ezeknek még nem vett új polcot. Tematika szerint csoportosította a köteteket. Komoly számítógép a nagyszoba ablaka mellett álló széles íróasztalon.

- Megkínálhatlak egy sörrel? 
- Sose iszom. De miért is ne. Egyszer ki kell próbálni.
- Ez a beszéd. Leti vagyis Panni nagyvilági nő lesz.
- Biztos megérdemlem, hogy gúnyolódj.
- Panni, Panni ... Pannika. Ne bolondozz. Tudod, hogy imádlak.
- Te már ittál?
- Egy kicsit. Megrögzött alkoholista vagyok. Persze, csak szolgálaton kívül.

A sör nem ízlik, de kortyolgatom. Ricsi ezen is nevet. Miért nem mondom meg nyugodtan, hogy valami mást kérek? Kitessékel a konyhába, kinyitja a hűtőt. Megmutatja a választékot. Az van bőven. Akkor talán egy kis likőr? A barátnő hagyatékából?

Elmesélem, mit mondott Judit. Ricsi egy kicsit elkomolyodik.

- Ha visszatér rá Judit, csak annyit mondj, hogy nem vagyok pap.  Persze jobb lenne, ha nem adná tovább. Szerinted tud hallgatni?
- Abban teljesen biztos vagyok. Nála tökéletesebben senki sem tud hallgatni. De egyből rá is jönne, hogy miről van szó.
- Nem becsülöd túl?
- Azt hiszem, nem.
- Ha neked kínos, hogy papnak tart, ennyit közölhetsz vele. És, hogy ne firtassa tovább.
- Nekem nem kínos, csak meglepett. Most azzal törődöm legkevésbé, hogy rólam mit gondol.
- De hát a barátnőd. Mitöbb, a pártfogód. Nyilván számít a véleménye.
- Persze. De a te titkod fontosabb. Semmiképp nem akarok neked ártani.
- Ez szép tőled. Csak nem aggódsz miattam?

Ricsi kiveszi a kezemből a már úgyis üres likőrös poharat.

- A barátom vagy. Persze, hogy aggódom.
- Csak ezért jöttél fel? Hogy ezt elmondd?
- Ezért.

Egészen közelről néz a szemembe. Hát megint itt tartunk. Mindjárt megcsókol. És nem fogom visszautasítani. Nem tehetem, nem is akarom. Szeretném, ha megcsókolna.

- Rendben - mondja aztán. Nem csókol meg. - Ha már itt vagy, főzök neked vacsorát. Mit szólsz hozzá?

Olyan, mintha pofon vágott volna. De megérdemlem. Csak visszakaptam a múltkorit. Megmondta, hogy békén hagy. Tartja magát hozzá.

A vacsora különböző mélyhűtött dolgok felmelegített kombinációja. Alig eszem belőle. Ricsi viszont jó étvággyal eltüntet mindent. Aztán egy csomag chipsszel és egy üveg üdítővel leül filmet nézni.

- Van kedved? Válassz valamit, rád bízom - invitál.
- Nem tudom. Válassz te.
- Nem lesz könnyű. Én a lövöldözős filmeket szeretem. Te, gondolom, nem.
- Nem sok ilyet láttam.
- Valami jó krimi? Inkább lélektani, mint lövöldözős?
- Az jó lesz.

Egymás mellett ülünk a heverőn. De nem ér hozzám. Először nem is figyelek a filmre. Aztán elkezdem beleélni magam. Leveszem a cipőm, magam alá húzom a lábam. Ricsi ad egy párnát. Mikor kimegyek a mosdóba, leállítja a filmet.

- Sok van még hátra?
- Úgy húsz perc. Unod?
- Nem, dehogy. Csak elszoktam a filmnézéstől.
- Van mit bepótolnod. Szívesen látlak. Rengeteg dvd-m van.
- De nemsokára lesz új barátnőd, akivel nézheted.
- Lehet. Addig is használd ki az időt.
- Mindig gúnyolódsz.
- Dehogy. Komolyan beszélek.

Megy tovább a film. Egyre álmosabb vagyok. De valahogy megvárom a végét. Egyszercsak Ricsi kezét érzem a vállamon.

- Gyere, feküdj ide. Tedd a fejedet az ölembe.
- De Ricsi ... - tiltakozom.
- Nem vagyunk barátok?
- Csak nem akarom ...
- Nem akarod, hogy simogassam a hajad? Akkor nem simogatom.
- Nem erről van szó.
- Akkor mégis akarod? Tudod, minden emberi lénynek szüksége van arra, hogy simogassák. Olvastam valahol.

Bánt, hogy így beszél, de igaza van. Leteszem a fejem az ölébe. Már nem nézem a filmet. Becsukom a szemem. Ő meg szórakozottan simogatja a hajam. És nem kalandozik a keze máshová.