Újra a profék házában. De a prof nélkül. Angéla kérte, hogy látogassam meg. Azt hittem, most még nem alkalmas. Szerinte igen. Egyébként nagyon kíváncsi vagyok rá. Változott a lelkiállapota? Megszerette már a babát? Vagy még mindig idegennek érzi?

A kis lakrészben most nagyobb a felfordulás, mint a házban. Mikor odaérek, a gyerek éppen nyakig kakis. Mindent le kell róla szedni. Be a kádba. Angéla még elég gyakorlatlan. És ideges. Kimerültnek látszik. Mint, aki nem alszik valami sokat. Hogy is aludna. Gondjai vannak a szoptatással. Bár megkímél a részletektől, mikor látja az arckifejezésemet. Elneveti magát.

- Ne haragudj. Nálam most ekörül forog a világ. Mindenféle testnedvek. Kívülállónak biztos undorító.
- Nem, dehogy. Csak szokatlan.
- Azért még tudok másról is beszélni.

Átadja nekem a törölközőbe csavart babát. Én még ügyetlenebbül tartom, mint ő. Ficánkol a kezemben. És határozottan földönkívüli a kinézete. De Colosra nem hasonlít. Egyelőre.

- Hogy vagy? - kérdem, miközben nézem, ahogy pelenkáz.
- Megpróbálok túlélni. Judit sokat segít. Mégis szédelgek az álmosságtól. Mint azelőtt zsolozsmákon. Csak most folyamatosan.
- És lelkileg?
- Nem tudom. Olykor elbőgöm magam. A kórházban megijedtem. Lili besárgult. Azt hittem, nagyobb baj van. Bár gyorsan megmagyarázták, hogy szinte minden kisgyerek besárgul. De akkor rámszakadt a tehetetlenség. Azt hiszem, akkor éreztem először, hogy ő az enyém. Hogy nem bírnám, ha valami baja esne.

Kicsit elszorul a torkom. Ezek szerint megszerette a babát. Örülök neki. Innen már könnyebb lesz. Az érzelmesebb hangulat miatt majdnem elkezdek Ricsiről beszélni. De még időben eszembe jut, hogy nem szabad. Angéla papként ismeri. Túl bonyolult lenne magyarázkodni. De mégis, meddig kell hallgatnom róla? Nagyon nehéz hallgatni. Attól félek, a homlokomra van írva, hogy mi történik velem. Angéla persze nem biztos, hogy látja. Most egészen másra figyel.

Később Judittal kivisszük a gyereket a kertbe. Angéla így pihenhet. Bár azt mondja, fejnie kellene. De most nem képes rá. Majd később. Versenyfutás az idővel. Napi két és fél óra csak a fejésre. Volt, aki meg akarta győzni, hogy kézzel csinálja. Judit azonban vett egy pumpát. Nem bírta nézni azt a gyötrődést.

A baba elég hamar elalszik. Kint hagyjuk, be van bugyolálva. A friss levegőn egész sokat tud aludni. Mi beülünk a konyhába, onnan rálátni a kertre. Iszunk egy teát.

- Olyan különös, hogy nem beszél a gyerek apjáról - mondja Judit.
- De hát ismered a történetet, nem?
- Nem egészen. Nem mondott el mindent. Te ismered?
- Azt hiszem.
- Nem vagy benne biztos?
- Egészen biztos nem vagyok benne.
- De van esély rá, hogy feltűnik az apa?
- Ezt nem hinném.
- Tud egyáltalán a lánya létezéséről?
- Tud. De nincs abban a helyzetben, hogy felválallhatná.
- Rendben, nem faggatlak tovább. És te? Mitől ragyogsz ennyire?
- Ragyogok. Ugyan már.
- De, de, ne is próbáld tagadni. Ez a mosoly, ezt ismerem.
- Jó, akkor nem tagadom.
- És? Ki az?
- Még nem akarom megmondani. Talán babonából. Bár nem is vagyok babonás. De inkább nem.

Kicsit belepirulok a hazugságba.

- És hányadán álltok? Vagy az is titok?
- Hogy érted, hányadán állunk?
- Jaj, Letícia, nem hiszem, hogy részleteznem kell.
- Még csak most kezdődött, úgy igazán.
- De? Csók biztos volt már, nem?
- Ja, persze, persze, csók már volt.
- Volt ott több is, ha nem tévedek. Egyfolytában pirulsz, tudsz róla? Nagyon örülök neki. Tényleg. Jót tesz neked az a férfi, bárki is. Remélem, valóban boldoggá tesz. Vagy letöröm a derekát.