Úgy éreztem, akár még rendezhetném is a soraimat. Még lehetnék jó keresztény. Esetleg. Most halálos bűnben élek. Ott volt a prof. Aztán Ricsi. Mindezt nem szabadna. Ricsi legalább független. De akkor sem szabadna. Csak, ha összeházasodnánk. Erre viszont semmi esélyem. Ricsi megmondta, hogy még együtt élni se tud senkivel. Házasságról végképp felesleges gondolkodni. Ha ő akarná, akkor is aggasztana, hogy iszik. Nem tudom, mennyit. És milyen gyakorisággal. De szeret inni. Hátha túlságosan. Attól rettegek.

Harmincon túl vagyok. Gyakran eszembe jut a mellrák. Nem merek elmenni arra a szűrésre, ahol megállapíthatják, hogy örökletes-e nálam. De lehet, hogy az.  Rendes szűrésen voltam, minden rendben. Egyelőre. De ha gyereket akarok valaha ... Jó lenne mihamarabb. Mielőtt "az" bekövetkezik. Ha örökletes, 80% esélyem lehet rá. Vagyis szinte biztos. Ricsinek nem mondtam. Persze lehet, hogy tudja.

Versenyt fussak az idővel? Próbáljak férjet fogni, hogy mielőbb gyerekem legyen? Azt se biztos, hogy akarok gyereket. Meg az se, hogy nem. Talán nem is szabadna akarnom. Ha nem leszek képes felnevelni? Ahogy anyám se tudott volna, még ha velünk marad is? És, ha tovább örökítek a gyerekemre egy ilyen betegséget? Már megint eszembe jut a rendház. A kis szoba. Innen nézve egyszerűnek tűnik. Letisztultnak. Pedig nem az. Sosem volt az.

Úgy döntöttem, lemegyek az albérlethez legközelebbi templomba. Melinda elmagyarázza, hogyan találok oda. Megkísérelem a gyónást. Bár nem sok jóban reménykedem. A találomra kiválasztott papokkal eddig mindig megjártam. Hiányzik Anzelm atya okossága. Nem értettünk mindig egyet. De mindig meghallgatott. És mindig odafigyelt. A templom jellegtelen.  Idegenül érzem magam benne.  Nem meghitt, és nem is monumentális. Lassan végigsétálok a főhajón. A sekrestye bejáratánál a négygyermekes Piroskát pillantom meg. Tényleg Piroskának hívják? Legutóbb a tévéstúdióban láttam. Egy örökkévalósággal ezelőtt. Űzöttnek tűnik. Kicsit elhanyagoltnak. Gyerekkocsival van, és sűrűn bólogat valakinek. Megállok. Még elkerülhetem a találkozást. Nincs erőm magyarázkodni. Aztán elszégyellem magam. Hátha örülne nekem.

A véletlenre bízom, észrevesz-e. Mikor elindul kifelé, mellettem kell elmennie. Találkozik a tekintetünk. Először nem ismer fel. Aztán mégis. Lassít, bólint. Köszön is. De nyilván azt hiszi, hogy imádkozom, mert nem áll meg. Vagy neki sincs kedve beszélgetni.

- Szegény asszony - hallom a hátam mögül. Egy öregasszony térdepel ott. -  Micsoda csapás, hogy otthagyta a férje. Képzelje, négy gyerekkel! Hát keresztény ember az ilyen? Maga új itt, aranyom, ugye? Ha szépen kérem, felsegítene? Nem szabadna térdelnem, azt mondja az orvos. De így szoktam meg.

Kilépek a padból, segítek.

- Már itt is akar hagyni? - kérdi.- Ne menjen még. Hogy hívják? Én Bözsi néni vagyok, mindenki ismer. És én is ismerek mindenkit. Ezért tudom, hogy maga még nem járt itt soha, aranyom.
- Valóban nem. Gyónni szeretnék.
- Ma nincs gyóntatás, kedveském. Majd holnap.
- Akkor visszajövök holnap.

Bár ebben egyáltalán nem vagyok biztos.