Pontot tettem a disszertáció végére. Igen, megírtam. A prof miatt talán. Ha ő nem noszogat, nem láttam volna értelmét. Persze hol van még a védés! Egyelőre a dolgozat első változata készült el. Elküldtem a profnak. Amíg betegeskedett, nem is akartam ezzel zavarni. Pedig, ha otthon "pihent", akkor se a lábát lógatta. Köhögőrohamok közepette is szervezkedett. Kutakodott, cikket írt. És folyton betelefonált a tanszékre. Nehogy valaki úgy érezze, hogy cincoghatnak az egerek.

Gondoltam, letudom a dolgozat elküldését, majd hetek múlva elolvassa. De nem. Már másnap felhívott. Épp a tanítványomtól jöttem. Az utcán vettem föl. Szeretné, ha kimennék hozzájuk. Látogassam meg Angélát is. Úgyis van valami ötlete, amit személyesen akar előadni. Először tehát menjek be a lányokhoz. Ott igyak meg egy teát. Persze, ha Angéla megtalálja a teafőzőt. Mert elég nagy a rumli. Babázzam ki magam. Utána nézzek be hozzá, a profhoz. Az utolsó fejezetről szeretne beszélni elsősorban. Nem, most semmit nem mond. Majd személyesen. Addig csak izguljak.

Az utolsó fejezet fantáziadúsra sikeredett. Mintha egészen addig annak a megírására készültem volna. Abban vannak igazán a saját gondolataim. És ebből persze a prof még egy sort se látott korábban. Nem csoda, hogy pont azt akarja megbeszélni.

Viszont milyen ötlete lehet Angélának?

- Megmondanád Ria e-mail címét?

Értetlenül néz rám. De csak pár másodpercig.

- A tolmácsolás miatt? Az árakat akarod tudni?
- Persze, mi mást.
- Megkérdezzem neked?
- Nagykislány vagyok, meg tudom kérdezni.
- Tudom, hogy nagykislány vagy.
- Nem szeretnéd, ha tőle kérnék tanácsot?
- Ugyan már, végül is kézenfekvő. Igazad van. De előbb megkérdem tőle, hogy megadhatom-e a címét. Hátha nem szeretné.

Széttárom a kezem.

- Persze, ez csak természetes. Igazad van, lehet, hogy nem jó ötlet. Biztos ki nem állhat. És most tanácsot kérek tőle. Hülye dolog.
- Most akkor kérdezzem meg vagy sem?
- Szerinted mit szólna?
- Természetesen azt fogja mondani, hogy semmi akadálya. Szívesen segít. Sose mondana mást.
- De valójában a pokolba kívánna.
- Nem, azért ez túlzás. Biztos megnyugodott már.

A nyelvemen van, hogy rákérdezzek, beszéltek-e erről. Szinte biztosra veszem, hogy igen. De nem. Nem szabad kérdezősködnöm. A dosszié eltűnt. Lehet, hogy Ricsi visszaadta. Az is lehet, hogy csak eltette máshová.

- Legjobb lesz, ha te kérdezed meg, mennyit kérhetek. Ne említs engem. Csak mondd azt, hogy egy ismerősödnek kell.

Ricsi olyan képet vág, mint aki azt mondja: megint igazam volt. Ki nem állhatom ilyenkor.

- Ne fintorogj már. Utálom, ha játszod a nagyokost.
- Én? Dehogy játszom a nagyokost. Hol vagyok én a te műveltségedtől, drágám. Hát nem érted, hogy csak a kisebbségi komplexusom kompenzálom?

Ha így folytatja, még meg is tépem. Persze a verekedés helyett inkább csókolózunk egyet.

Másnap délelőtt üzenetet kapok Ricsitől Ria e-mail címével.

"Azonnal tudta, hogy neked kell. És azt mondta, nincs szükségetek közvetítőre. Úgyhogy tessék. Beszéljétek meg."

Kis blogtörténet

Egy éve indult el a Szűzgarázs. Az ilyen évfordulóról illik megemlékezni. Főleg, mert valószínű, hogy második születésnap nem lesz. Vagy ki tudja ... Ez egy napló. Meddig érdekes? Meddig írható? Hol érdemes kitenni az utolsó pontot? Nem tudom.

Ahogy másoknál láttam, szolgálok némi statisztikával. Lehet, hogy unalmas, akkor ne nézzétek meg.

A heti 3 megjelenés volt a minimum, bizonyos időszakokban ennél többet is publikáltam.

* Az eddigi legjobb nap: 2011. január 10., 951 látogatóval, 4267 oldalletöltéssel.
* A blog indulása óta az összes oldalletöltés száma: 139.475
* Látogatószám 2010. február 5-től számolva: 40.755

A legtöbb olvasó a következő országokból érkezik a Szűzgarázsba:

Összesen 65 országból kattintottatok a blogra. Igen meglepő például, hogy 14. helyen a Korai Koreai Köztársaság áll. Sajnos arról nincsen adatom, hogy hány komment született. És hányan kommenteltetek. Megszámolni képtelen vagyok.

A leginkább kommentelt poszt egyben a legrövidebb volt. És ritka a teljesen komment nélküli fejezet. Köszönöm, hogy velem tartotok, sokszor hozzászóltok. Tegyétek továbbra is!

Letícia avagy Panni

Ricsi elvitt egy színdarabra. Kicsit tartott tőle, hogyan reagálok. Már a cím miatt is. Bár az volt a legkevesebb. Hallottam a filmről, végül is Spanyolországban éltem. De itthon is hallhattam volna róla. Nem, természetesen nem láttam. Nem az a fajta film. Nem az a fajta rendező, akinek a művét szerzetesek nézik.

- Ha kiborít, legfeljebb elmegyünk közben. Nem azért viszlek el, hogy megbotránkozz. De szerintem zseniális. És lehet, hogy neked is tetszeni fog. Van benne egy apáca is. Gondolhatod.

Nem gondoltam. Azért ezt nem. Nem tűntünk el a befejezés előtt. És még élveztem is. A sok trágárság és abszurd jelenet mögött, közben, velük egyidőben sokminden megérintett. Nekem, személyesen ott és akkor a tudás-nemtudás volt a legfontosabb kérdés. Mindent anyámról. Semmit anyámról. Nyomozás. Színpadképek. Lehetséges jelenetek. Mi van, ha meghalt? Mi lenne, ha nem halt volna meg? Meghalt-e? Él? Mit lehet kideríteni róla? És mit nem? 

Elképzelem, hogy lehetőséget kapok arra, hogy beszéljek vele. Persze nem vele beszélek. Hanem önmagammal. Megrendezem a találkozásunkat. Keresem a szavait. A gesztusait. Nagyon nehéz felidézni az alakját. Villanásnyi emlékek. Hogyan mozgathatnám a színpadon? És milyen válaszai lennének?

Vajon tényleg meg kéne látogatnom azt a férfit, akivel elment? Hogy legalább egy kicsit többet megtudjak róla?

A madridiak megint hívnak. Ezúttal felveszem. Lelkileg felkészültem arra, hogy beszéljek Agapéval. Ha valóban ő keres. Nem tudom elképzelni, milyen ügyben. Végiggondoltam. Valószínűtlen, hogy veszekedni akarna. Vagy, hogy megpróbálna visszacsábítani. Erről nyilvánvalóan lemondott mostanára. Azt sem hiszem, hogy pénzügyek miatt beszélne velem. Aligha gondolta meg magát a "végkielégítésem" kérdését illetően. Amely egyébként is Benedicta hatásköre. Noha Agapé nyilván úgy érzi, hogy a magyar tartománynak továbbra is ő a főnöke.

Egyébként nem jártam Benedicta nyakára. Függőben maradt a vitánk. Én nem írtam alá a papírját. Ő nem adott nekem többet annál az egyszeri összegnél. Nincs energiám követelőzni. Értelmét se látom. Most biztosítottnak tűnik a megélhetésem. Könnyebb volt elengedni az egészet. Vagy függőben hagyni.

Először Klára jelentkezik be. Mint egy idegen titkárnő. Semmi személyes kérdés. Közli, hogy kapcsolja Agapét. Lehet, hogy várnom kell. Valóban várok. Kicsit idegesít. Felhívnak, és nekem kell várnom. Aztán Agapé beleszól.

- Szervusz Letícia. Munkaügyben kereslek. Konferenciát szervezünk itt, Madridban. Tolmácsokra és kísérőkre van szükségünk. Nem tudjuk a rendben belül megoldani. Te ismered a kongregáció ügyeit, és nem tévedsz el Madridban sem. Csináltál már ilyet jópárszor. Nincs kedvem külsőst keresni a magyar nővérek számára. A németeknél is kellhet a segítséged. Kérd a piaci árat. Nem fogok vitatkozni a honoráriumodon. Érdekel vagy sem?

Persze, hogy érdekel. És tudom, hogy most azonnal döntenem kell. Pedig nem ártana végiggondolni. Nincs olyan kötelezettségem, amely megakadályozna az utazásban, ez tény. A tanítványom kihagyhat egy hetet. Majd pótoljuk. A pénzre természetesen szükségem van. De mit jelent ez lelkileg? Milyen hatással lesz rám, ha napokig ott leszek velük? A volt rendtársaimmal. Akik egy részétől haragban váltam el. Más részük pedig ki tudja, mit hallott rólam Agapétől.

- Mikor lesz a konferencia? És hány napos?
- Április közepén. Utazással együtt egy hét.
- Nem látom akadályát.
- Rendben, megbeszéltük. Klárával egyeztess e-mail-ben a részletekről.

Letesszük. Egyetlen, a múltra való utalás nélkül. Egyetlen "Hogy vagy?" nélkül. Nincs kiengesztelődés. Most még. Vagy talán nem is lesz?

Szinte hallom, hogyan utasítja Klárát. "Hívd fel nekem. Ne nézz úgy rám, mint borjú az új kapura. Csak hívd fel. Ha elérted, kapcsold be. Beszélnem kell vele." Persze, Benedictának kénytelen voltam megadni a számom. Ezért nem csodálom, hogy ő is tudja. De minek hív?

A kijelzőn látom, hogy Spanyolországból keresnek. Ismerem az országkódot. De valójában csak sejtem, hogy ő lehet. Ki más? Persze az sincs kizárva, hogy más. Mégsem hiszem. Kinyomom a telefont. Nem akarok beszélni vele. Nincs kedvem. Most, ebben a pillanatban, ezen a napon. Nincs kedvem.

- Nem veszed fel? - kérdi Ricsi. - Csak nem a kis nyomozó? Próbálkozik a szentem?
- Nem, nem ő. Azóta nem hívott.
- Akkor? Ki az, akinek kinyomod a telefont? Nem szokásod.
- Azt hiszem, Agapé.

Ricsi halkan füttyent. Felnéz a monitorról.

- Hoppá. Azt hiszed, vagy tudod?
- Elvileg könnyű visszakeresni a számot. Az anyaház központi telefonja biztos nyilvános.
- De hívhat a saját spanyol mobiljáról is.
- Akár hívhatna. De ha valaki mással tárcsáztathat, akkor azt választja.
- Na jó, nézzük csak.

Ricsi megkeresi az anyaház honlapját. Ott a telefonszám. Igazam volt.

- Úgy döntöttél, hogy nem fogod soha felvenni?
- Még nem döntöttem. De felkészületlenül nem akarok beszélni vele.
- Arra nem is gondolsz, hogy más is hívhat arról a számról?
- Klára?
- Akár Klára. Vagy bárki más.
- Honnan tudnák a mobilszámom?
- Nem annyira nehéz megszerezni. Ha egyszer Agapénak megvan.
- Az a te csavaros agyad. Nem kizárható, hogy más keres. De felettébb valószínűtlen.
- Sok valószínűtlen dolgot láttam már megtörténni. Viszont, ha nem veszed fel, nem tudod meg, ki és mit akar. Te pedig nagyon kíváncsi nő vagy.
- Erre most nem vagyok kíváncsi.
- Bezzeg a volt nőimre igen.
- Az más.
- Más. Persze, hogy más.
- Egyébként Riával álmodtam.
- Na ne.
- De.
- És persze el is akarod mesélni.
- Nem. Tulajdonképpen nem is elmesélhető. Csak egy érzet.

Ismerem ezt a tekintetet. Jaj, már megint jön ez a nő az érzeteivel. Ilyenkor kicsit gúnyolódik rajtam. Félig értetlenül. Félig színlelve az értetlenséget.

- Pozitív vagy negatív?
- Nehéz megmondani. Ez is, az is.
- Jaj, te nőszemély. Most elmagyarázod, vagy sem?
- Ki fogsz nevetni.
- Én? Kinevettelek én valaha?
- Ami azt illeti, igen.
- Feladom.
- Rendben. Azt álmodtam, hogy én vagyok Ria. Vagyis úgy tűnt. És éreztem a szomorúságát. Te egy szomszédos szobában feküdtél. Meztelenül.
- Na, legalább valami izgalmas. És mit kezdtél velem? Vagy Ria mit kezdett?
- Semmit. Tudtam, hogy nem mehetek oda hozzád. Ez volt benne annyira szomorú.
- Látod, ez tényleg szomorú lehetett. Milyen jó, hogy a valóságban idejöhetsz hozzám. Ha akarod, lefekszem a szomszéd szobában, és kipróbáljuk.

Minden férfi múltja tele van női árnyékokkal. Leggyakrabban szerencsére nem halottakkal,  hanem élőkkel. Néha képletesen halottak. Mert eltűntek. Eltűntek annak az életéből, aki egykor kívánta őket. Vagy szerette. Vagy mindkettő. És a lezárt szoba is ott van. Olykor megnyílik. Vannak kevésbé féltékeny őrzők. Akik bemutatják a régi nők árnyait. Ha elhiszik neked, hogy téged nem zavar. Mert a múltra nem vagy féltékeny. Ugyan miért is lennél? Ostobaság.

A férfi a maga esszenciájában. A férfi, aki veled találkozott, sarkosan fogalmazva azoknak a nőknek a műve, akikkel korábban dolga volt. Lehet, hogy rajtuk tanult meg valamit. Amit majd te élvezel. Lehet, hogy ők rontottak el nála valamit. Amiért majd te szenvedsz. És ott gyülekeznek a jövőbeliek is. Ha lesznek. Ha nem te vagy a megoldás mindenre. Létezik ilyen? Az ultimatív megoldás? Vagy öncsalás ebben hinni?

Megkértem, hogy beszéljen róluk olykor. Azokról, akik jelentettek valamit. És azokról, akik nem. Ossza meg velem ezeket a titkokat is. Legalább néhányat. Mintha egy barátjával beszélne. De ő a barátaival ilyesmiről nem beszél. Hát kivel? Senkivel. Az életének ez a része teljes titok? Így érti? Nem, azért már előfordult, hogy beszélt valakinek. De kinek? Volt olyan barátnője, akivel lehetett. Barátnője? Szeretője? Kedvese? Szeretője. Akivel nem volt, nem lehetett hosszú közös jövőjük. Mert férjnél volt. Van. Vele tudott erről beszélni.

És velem nem? Engem nem akar megbántani. Én más vagyok. Vannak dolgok, amelyeket jobb, ha nem tudok. Igen, biztos benne. Más világból jövök. Még tele vagyok illúziókkal. Nem akarja ezeket lerombolni. Hadd tartsa meg magának a titkait a nőkről.

De én nem akarok illúziókat. Nem akarom, hogy kislányként kezeljen. Mitől tart? Hogy kevésbé fogom szeretni? Nem, nem mondom ki a szeretni szót. Kevésbé fogom tisztelni?- helyesbítek magamban. Fél, hogy elítélem? Nem fogom elítélni. Ő nem fél.  Dehogyis. Inkább engem félt. Ne faggassam.

Azért ezt a férjes asszonyt legalább már tudom. És Riát. 

Egyre nehezebb nem beszélnem Ricsiről. Judit és Angéla tudja, hogy létezik valaki. Ők ketten biztos kommentálják is olykor. De nem merem megmondani, hogy Ricsi az. Pedig hosszú távon tarthatatlan lesz. Ha ez valóban együtt maradunk. Most úgy tűnik, igen. Olyan, mintha szégyellném Ricsit. Mintha ezért nem beszélnék róla nekik. Pedig erről szó sincs. Épp ellenkezőleg, ostoba mód büszke vagyok rá.

Lili szépen fejlődik. Egyelőre igent mondtam a keresztanyaságra. Megkérdeztem persze Angélát, nem érzi-e úgy, hogy Juditot bántja a mellőzés. De hisz ő nem katolikus. Sőt, nem is keresztény. Én talán nem tudtam, hogy zsidók? A prof és Judit is. Nem járnak zsinagógába, egyébként. Ateista vagy deista vagy agnosztikus zsidók. Ha ez számít valamit. Mert neki, Angélának nem számít.

Nem tudtam, hogy zsidók. Eszembe se jutott, őszintén szólva. Mennyit beszéltünk a vallásokról a proffal. De ez sose került szóba. Nyilván azért, mert nem hívő. Hogy mit jelent számára a zsidósága kulturálisan vagy politikailag, vagy akárhogy? Nem tudom. Ami engem illet, nekem nem számít. Vagyis ettől nem nézek rá másképp. Számít abban az értelemben, hogy tudom, mi mindent jelent ez itt és most. Vagy mit jelentett az elmúlt évszázadban. Vagy akármikor. Hogy ez mindig jelentett - valamit. Sose volt közömbös tény.

Angéla vajon honnan tudja? Én sose gondoltam rá, eszembe se jutott. De van, akinek rögtön ez jut eszébe. Csak ránéz egy arcra. És tudja. Vagy sejti. Tudni véli. És ennek következményei vannak. Érthetetlen következményei.

- Ki mondta ezt neked? - kérdezem Angélától.
- Judit mesélt a családjáról. Mindkettejük családjáról.
- Te is mesélsz neki? Vagy még nem akarsz?
- Ha arra gondolsz. Nem. Nem akarok beszélni róla.
- És a papnak? Aki majd Lilit kereszteli? Neki mit mondasz majd?
- Még nem tudom. Miért nem lehet csak egyszerűen megkeresztelni ezt a gyereket?
 

Angéla ismét meglepett. Azt szeretné, ha én lennék a lánya keresztanyja. Pedig sokkal logikusabb lenne Judit. Mit lehet ilyenkor mondani? Nem csupán arról van szó, hogy nem tudnám vállalni Lili felnevelését, ha Angélával történne valami. Ennek kicsi az esélye. De a vallási nevelésében sem tudok részt vállalni. Pedig a keresztszülőnek ez is feladata. Tudom, hogy kevesen veszik komolyan. De ha valakinek, nekem muszáj komolyan vennem. Tele vagyok kételyekkel. Nem merem megígérni, hogy ügyelek a katolikus szellemben való nevelésére. Ha nem vagyok meggyőződve róla, hogy így tartom majd helyesnek.

Más akadály is van. Az életvitelem. Jelenleg halálos bűnben élek, és ha ez nem is nyilvános, elég, ha én tudom. Nem kellene bevallanom senkinek, de ha a plébános feltenné a kérdést, nem tudnám tagadni. Egyébiránt nem lesz egyszerű olyan plébánost találni, aki hajlandó megkeresztelni Lilit. Egy ismeretlen apától született gyermeket? Akinek a fogantatásáról az anyja beszélni sem akar? Még abba is bele szoktak kötni, ha a szülők nem egyházi házasságban élnek. Vagy nem járnak rendszeresen misére. Sőt, ha a keresztszülő-jelölt katolikus ugyan, de felekezetén kívüli házastárssal él (ami nem számít szentségi házasságnak, ha a másik felekezet templomában köttetett), megtagadhatják tőle a keresztszülői státuszt. 

Elvileg Angéla is tudja mindezt. De lehet, hogy nem gondolta át. Lehet, hogy ez egy gesztus a részéről. Szeretné, ha továbbra is mellette maradnék. Ha foglalkoznék Lilivel. Ezt pedig megértem. Nem kell hozzá a kicsi keresztanyjának lennem.

Ricsi szerint vannak azért sokkal lazább papok is. Ő aztán elég jól ismeri a közeget. De ha jót akarunk Lilinek, ne csináljunk belőle katolikust. Sokkal egyszerűbb egy evangélikus vagy református lelkészt keresni. És így még keresztanya is lehetek különösebb probléma nélkül. Azért ez mégis furcsa: majdnem katolikus pap lett. Hogy mondhat most ilyet?

- Még sokkal ilyenebbet is mondhatok - feleli -, csak nem akarlak feleslegesen bosszantani. Igaz is, Colossal mi van? Válaszoltál neki?

Újév napján vissza Ricsihez. Csak felugrunk az albérletbe egy váltás ruháért. A karácsony éjjelt kivéve szinte egyfolytában együtt vagyunk. Kicsit az az érzésem, hogy vele élek. Persze nem. Ahogy újra kezdődik a munka, megint más lesz. Elmúlik ez a közelség.

Valamikor este megszólal a mobilom. A szám ismeretlen. Nem tudom, felvegyem-e egyáltalán. Ricsi a konyhában csörömpöl. Hátha fontos. Felveszem. Belekerül pár pillanatba, míg rájövök, ki az.

- Csak boldog új évet akartam kívánni.
- Köszönöm, önnek is.
- Tudom, hogy szokatlan ez így. De sokat gondolok magára, Anna.
- Valóban?
- Nem bánja?
- Bánni nem bánom. Viszont meg kell mondanom, hogy van valakim.
- Értem.

Csönd. Ricsi bejön a konyhából. Kérdőn néz rám, kivel beszélek. Legyintek.

- Akkor boldog új évet még egyszer - szólal meg a fiú újra.
- Minden jót.
- Egy kávéra azért meghívhatom?
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
- Sajnálom. Ne haragudjon, hogy zavartam.

- Mi nem lenne jó ötlet? Csak nem Colos hívogat?
- Jaj, dehogy. Csak ... Nem fontos.
- Tudod, hogy elpirultál? Nagyon szép vagy ilyenkor. Nem akarod megmondani, ki volt?
- Lényegtelen.
- Pannika titkolózik. Legyek féltékeny?
- Miért, féltékeny természetű vagy?
- Nem kifejezetten. Csak, ha megalapozott a gyanúm. Ha jól értettem, épp leráztál egy hódolót.
- Ha leráztam, nincs okod féltékenynek lenni.
- Ó, engem is leráztál épp elégszer. Ettől még nem álltam le. Csak kitartás kell hozzád.
- Így látod?
- Kétség sem fér hozzá. Nem vagy egy könnyen kapható nőszemély. 
- Akarod tudni, ki volt az?
- Naná.

Elmesélem, mi történt a legutóbbi tolmácsmunkám során.

- Ja, akkor már tudom. A srác imádja a tolmács lányokat. Úgy emlékszem, Riát is hívogatta egy időben.
- És?
- Mit gondolsz? Udvariasan nemet mondott. Szegény fiú, jobban tenné, ha a saját korosztályában keresgélne.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy öreg vagyok hozzá?
- Á, dehogy. Ő a túl fiatal. Te ideális korban vagy.

Később végiggondolom. Vajon tényleg minden tolmács lány telefonszámát elkéri-e a kis nyomozó? Vagy csak Ricsi találta ki ezt, hogy egyáltalán ne vegyem komolyan a fiút? Nem, mintha szándékomban állt volna komolyan venni. De így még az a kis diadalérzet is szertefoszlott. Ügyes.

A szilvesztert Babyface és felesége otthonában töltöttük. Nem volt kedvem elmenni, de Ricsi győzködött, hogy élvezni fogom.

- Se hangos diszkózene, se részegeskedés. Na jó, inni azért fogunk. De csak módjával. Ha elfáradsz, szépen bebújsz az ágyba. Ott is alszunk.

Persze elmentem. Meglepett, hogy csak négyen vagyunk. A gyerekek a nagyszülőknél. Vajon tavaly Ria szilveszterezett náluk? Ők az állandó résztvevők, Ricsi meg mindig mással? Babyface felesége energikus, kissé harsány. Nem természetes fekete, és nem csodálnám, ha gyakorta váltogatná a hajszínét. A haja egészen rövid, a szemüvege szögletes. Vékony nő. Az a fajta, aki könnyen bizalmaskodik férfiakkal. Megsimogatja Ricsi vállát. Vagy hirtelen felindulásból megpuszilja. Nem hiszem, hogy ennek erotikus vonatkozása lenne. Egyszerűen ilyen. Babyface kissé esetlen mellette. Mint egy plüsselefánt. De kedves, jó ránézni.

Sörből rengeteg fajta van. Én inkább egyikből sem iszom. Nem akarok kiríni a társaságból, de nem szeretem a sört. Úgyhogy egy kis likőrt kapok. És rengeteg tájékoztatást a különböző sörfajták előnyeiről. Szerencsére elég érdekes stílusban. Ricsi és a történetei. Nem ritka, hogy potyognak a könnyeim a nevetéstől. Ha formában van, csak úgy ontja magából a szellemességeket.

Éjfél után társasjátékba kezdünk. Az elején úgy érzem, túl fáradt vagyok hozzá. Aztán felébred bennem a nyerni vágyás ösztöne. Stratégiai játék, kevés esélyem van a férfiakkal szemben. Hajnali négyig küzdünk egymással. Babyface győz. Ricsi jól viseli, de visszavágót akar. Hajnali négykor. Én elmegyek aludni.

Valóban jól éreztem magam. Noha hullafáradt vagyok. Ahogy bebújok a frissen húzott ágyba, mosolyognom kell.

Szeretem a testét. Úgy, mint templomot. És úgy, mint annak teljes ellentétét. Mint szentet és mint profánt. Ha szentélynek látom, nem tudom kívánni. Ahhoz más kell. Szégyentelenség, gátlástalanság. Amit csak most tanulok.

Az ítélkezés hangja. A keménység hangja. Halálos bűn. Így szeretni, kötelék nélkül. Institúció és áldás nélkül. Csak emberi szinten. Csak? Emberi szinten? Nem tudom bűnösnek érezni magam az egyik pillanatban, és boldognak a másikban. Egyre kevésbé nyomaszt a bűntudat. És egyre könnyebben magyarázom meg önmagamnak, hogy miért. Hogy miért nem érzek bűntudatot.

Szeretem a testét. És rajta keresztül a sajátomat. A tagadásból az igenlésbe. Ki tudja, meddig adatik meg, hogy ennyire test legyek. Nem szamártestvér, nem fájó hús. Nem legyőzni-való. Nem megfékezni-való. Csak test, a test akaratából. Vagy a lélek akaratából. Ami most egyre megy.

Nem bántam, hogy egyedül vagyok, mikor felébredtem. Tudtam, hogy nem maradok egész nap egyedül. És ez nem magány. Nem az a fajta bántó magány, amely elszomorít. A magányt egyébként mindig jól viseltem. Talán, mert sosem volt teljes elhagyatottság. Sosem, a megtérésem óta.

Távolodom? Távolodom. Nem tudom, meddig és hová. Hogy addig jutok-e, mint ő. És mi marad nekem, ha addig jutok. A teljes bizonytalanság? A kétségbeesés? Valami mulandóba való kapaszkodás? Vajon a szerelembe kapaszkodom majd? Amibe sosem szabadna kapaszkodni? Főleg nem az ő esetében. De egyébként sem. Nem más ez, mint ingovány. Vagy futóhomok.

Pontosan tudom, mit kéne hinnem. De a kétségeimet akkor sem tudom elhessegetni. Nem megy. Az a bizonyos küszöb, amelyet egykor átugrottam, most megint a fejem fölött van. És nem tudom, át lehet-e ugrani még egyszer. Vagy, hogy át akarom-e ugrani. Ha elveszted a hitedet, imádkozz még többet, mondják. Nekem nem megy. Ott vagyok, próbálkozom. A szavak mindig készen állnak az elmémben. A lélek sokszor hiányzik.

Mintha valakinek örökké újabb és újabb leveleket írnék. De sose válaszolna.  És már nem is tudnám biztosan, hogy valaha ismertem-e. Vagy csak álmodtam, hogy létezik. Csak szerettem volna, ha szól hozzám.

Úgy terveztük, hogy 25-én kirándulunk, de az idő nem volt rá alkalmas. Így a lakásában ültünk, és lustálkodtunk. Nem érintettük a Ria-témát, és a vitánkat sem. Megnéztük a Ben Hurt.

- Látod, a hit és a szerelem - mondta. - Úgy tűnik, ott a megoldás. De ha belegondolsz, mi következett harmincvalahány évvel később ... Hol a kezdet? Minek a kezdete?

A szájára tettem az ujjam.

Aztán kiderült, miért jutott az eszébe az a dosszié. Összefutott Riával Párizsban. Pontosabban ugyanazzal a járattal jöttek haza. És elég sok órát töltöttek el a reptéren kettesben. Persze nem igazán kettesben. Nagy zűrzavar és tömeg volt azon a reptéren. Ria rosszul érezte magát, megfájdult a feje. Ricsi szerzett neki gyógyszert. A repülőtéri rendőrségnek köszönhetően kicsit jobb körülmények közé kerültek, mint az átlag. És persze beszélgettek. Ami igazán örvendetes. Mégse tölt el valami nagy örömmel. Sőt, abban se vagyok biztos, hogy véletlenül futottak össze. 

Nem, mérges nem vagyok, ez ostobaság volna. És azt is pontosan értem, miért nem mondta rögtön, hogy "összefutottak". Akár el is titkolhatná. Lehet, hogy az jobb lenne. Bár, ha később kiderül, tán még kellemetlenebb. Mert, ha eltitkolja, az arra utal, hogy rossz a lelkiismerete. Vagy mégsem? Lehet, hogy csak kímélni akar? Az igazság gyakran kíméletlen. És nem olyan biztos, hogy mindig tudni akarjuk. Mindig mindent tudni ... Ennél kegyetlenebb dolgot nehéz elképzelni.

A szentestét illetően nem akartam vitatkozni. Pedig vágytam rá, hogy vele töltsem. De mise nélkül, annak a hangulata nélkül úgy éreztem volna, kiüresedett az ünnepem. Este együtt is voltunk, odaadtam az ajándékát, vacsoráztunk. Végül mégiscsak vett nekem valamit. Egy cd-t. De nem volt az egésznek karácsonyi hangulata. Csak nem díszíthetem fel a lakását az akarata ellenére.

Aztán elvitt Doloresékhez kocsival. Persze nem jött be velem, hazahajtott. Lehet, hogy nem döntöttem jól. Arra gondoltam, hogy nekem meglegyen a szokott ünnepem. Nem arra, hogy minél közelebb maradjak hozzá. Ha a legközelebbi templomba megyek, visszagyalogolhattam volna. De nekem ismerős arcok kellettek. És kolostori hangulat. Latin egyházi énekek. Vajon mindez külsőség? Vagy még mindig nem tudok elszakadni a régi életemtől?

Fél kettő felé értem haza - az albérletbe. Ott legalább egy adventi koszorú várt. Egyébként senki és semmi. Ricsi hadd aludjon. Ő ezt szereti legjobban a karácsonyban. Hogy végre kialhatja magát.
 

Nem esett jól, hogy alig néhány perccel szeretkezés után Ria dossziéjával foglalkozik. Hogy egyáltalán eszébe jut a volt barátnője. Pedig még nekem is eszembe jutott. A hajgumi miatt. De, hogy neki miért? Persze ismerem az asszociációk futótűzhöz hasonlító láncolatát. Ha valaki fontos nekünk, szinte bármiről eszünkbe juthat. Akkor is, ha nem fontos.

Ricsi nem hozzám intézte a szavait. Inkább csak magában beszélt. De valamiért levette a dossziét a polcról. Én pedig nem akartam a tudomására hozni, hogy tudom, mi van benne. Bár még az is lehet: valamiből kitalálta, hogy hozzányúltam. Nem volt poros, a takarítónő nagyon lelkiismeretes munkát végez. A könyvespolcokon is. De lehet, hogy nem pont ugyanoda tettem vissza. Valami feltűnhetett neki. Ha most úgy teszek, mint aki nem tud a dossziéról, akkor esetleg rájön, hogy hazudok. De miért ne vallhatnám be, hogy megnéztem?

- Azt hittem, te sose felejtesz el semmit - mondtam végül, és leültem az ágy szélére.

Ricsi letette a dossziét az íróasztalára. Mellém telepedett, és szórakozottan simogatni kezdte a vállam.

- Az én memóriám is szelektív. Mint mindenkié. Nem vagyok superman.
- És hogyan szelektál a memóriád?
- Gondolom, mint mindenkié. Bár tény, hogy alapvetően jó az emlékezőtehetségem. De tudatosabban is figyelek mindenféle információra. Folyamatosan gyakorolni kell. 
- És ezt teszed? Folyamatosan gyakorolsz?
- Nem is tudom már kikapcsolni. Még akkor is így működik az agyam, ha a munkához semmi köze annak, amit csinálok.
- Nem tudom, irigyellek-e emiatt. A felejtés olykor áldás. Lehet, hogy a megbocsátás előfeltétele. Hogy ne emlékezzünk mindenre olyan nagyon pontosan. Mert akkor jobban fáj. Az is, ami szép volt, és elveszett. És az is, ami bántott.
- Lehet, hogy igazad van. De te biztos sokat gyakoroltad a megbocsátást. Annyit, mint én az emlékezést.
- Anyámra gondolsz?
- Nem csak rá.

Nem is tudom, miért kanyarodott ebbe az irányba a beszélgetés. Hiszen azt akartam megtudni, hogy miért jutott eszébe az a dosszié épp most.

- Hogy akarod neki visszaadni? - intek az íróasztal irányába. - Találkozol vele?

Nem ez volt a szándékom, mégis úgy hangzik, mintha féltékeny lennék.

- Talán a két ünnep között valamikor.
- Értem.
- Mi a baj, Panni?
- Semmi, nincs semmi baj.
- Nem örülsz neki, ha jól érzem.
- Semmi közöm hozzá. Nem is kellett volna megkérdeznem.
- Miért fogod így vissza magad?
- Ezt hogy érted?
- Rengeteg mindent nem mersz kimondani. Megmutatni. Mert úgy gondolod, nem ildomos. Például ez sem. Ha féltékeny vagy, miért színleled, hogy nem?
- Minden negatív és ostoba hangulatomat nem akarom rádborítani.
- De én kérlek, hogy borítsd rám. Azt szeretném, ha felszabadultan kimondanád, amit érzel. Akkor is, ha az nem valami szalonképes. Nem a szalonképes Pannira vagyok kíváncsi.

Felállok. Kicsit borzongok a törölközőben, a forró zuhany hatása kezd elmúlni.

- Hová mész?
- Felveszek valamit. Fázom.
- Akkor bújj be a takaró alá. Gyere. Ne menj most sehová.
- De ...

Visszahúz. Ha a nem szalonképes Pannit akarja, nem kellene most engedelmeskednem. Vagy éppen azért nem enged el, mert meztelenül még védtelenebb vagyok? Ha befekszem mellé, úgyis felizgat. Lehet, hogy akkor nem is kell folytatnunk ezt a különös beszélgetést.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezem még mindig állva.
- Sokmindent. Kezdjem sorolni?
- Ha hosszú a lista, mégiscsak felöltözöm.
- Akkor öltözz. Öltözz csak fel. Húzódj csak vissza a páncélod mögé.
- Miféle páncélról beszélsz?
- Vagy apácaruha. Mindegy, hogy hívjuk.
- Szerinted én még olyan vagyok, mint egy szerzetes? Ezt, ugye, nem gondolod komolyan?
- Igen is, meg nem is. Vannak pillanatok, hogy el mered engedni magad. A szexben például. Egyszer csak feladod a védekezést. És akkor, azokra a percekre meglátom, milyen szenvedélyes vagy. De aztán megint bezárkózol.
- Én zárkózom be? Kettőnk közül te sokkal zárkózottabb vagy.
- Úgy érzed?
- Úgy. Sokszor hozzád se lehet szólni. Annyira lefoglal valami. Aztán gombnyomásra legyek nyitott, és bújós. De csak, amíg neked olyan kedved van.
- Ilyennek látsz?
- Én nem akartam erre panaszkodni. De ha már a szememre veted, hogy zárkózott vagyok. Megvan rá az okom.
- Nem bízol bennem? Nem hiszed el, hogy komolyan gondolom?
- Mit? Mit gondolsz komolyan?
- Kettőnket.
- Mik vagyunk mi?

Szinte megijedek a saját kérdésemtől. De hát ő akarta, hogy ne legyen szalonképes. Hogy ne óvatoskodjam. Persze lehet, hogy egyáltalán nem erre gondolt.

- Mik vagyunk? Szerinted mik vagyunk, Panni?
- Ó, nem. Ne dobd vissza  kérdést!
- Rendben. Nem tudom. Őszintén szólva nem tudom, mik vagyunk. Még túl korai bármit mondani erre.

Valahogy mégis hazaért. Párizsban nem volt olyan vészes a helyzet. Csak pár órát rostokolt ott. És nem kellett vonatra szállnia. Pedig attól tartott. Éjfél után szállt le a gépe. Mire hazaért, én már aludtam. Nem ébredtem fel az sms-re sem. Mikor reggel hívni próbáltam, ki volt kapcsolva. Persze, biztos aludni akart. Hadd aludjon. Írtam egy válasz sms-t.

Aztán csak vártam, hogy jelentkezzen. Bementem a városba, és folyton attól féltem, nem fogom hallani, ha hív. Újra és újra megnéztem a mobilt. Lézengtem, nem tudtam, merre induljak. Menjek a lakása felé? Vagy mégse? Próbáljam ismét hívni? Ha bekapcsolja a telefont, úgyis meglátja az sms-t.

A mobil persze a legváratlanabb pillanatban szólalt meg. Ricsi jókedvű volt, mindjárt viccelődni kezdett. Mikor láthat? Ugye, nincs semmi dolgom? Fel tudok menni hozzá most rögtön? Nagyon hiányoztam neki. Én meg persze rohantam. Mit is tehettem volna mást?

Először alig mertem hozzáérni. Még mindig várom, hogy ő érintsen meg először. Hogy ő határozza meg, mi történjék. Nem merek kezdeményezni. Aztán hirtelen  ismét ott van minden. Ismerősen, de még hihetetlenül. Az önfeledés különös állapota. Beszélgetünk, csupán a térdünk ér össze. És ettől is remegek. A szeme mosolyog. Lassan vesz birtokba. És sokáig beszélgetünk utána is. Most azzal lepett meg, hogy szavalt. József Attilát. Mert az egyik mondatomról az a vers jutott az eszébe. Nagyon jól szaval.

Aztán elmentem lezuhanyozni. Annyira megnőtt már a hajam, hogy fel kell kötnöm, ha nem akarom, hogy vizes legyen. De elfelejtettem csatot magammal hozni. Nem nagyon reméltem, hogy találok, mégis keresgélni kezdtem. És a fürdőszobaszekrényben valóban volt egy kissé már kitágult régi hajgumi. Riáé? Vagy egy elődjéé? Mit számít? Mikor visszamentem a szobába, az a bizonyos dosszié volt Ricsi kezében.

- El ne felejtsem, ezt vissza kell adnom Riának.

Tanszéki karácsony. Csak azért mentem el, mert reméltem, hogy beszélhetek pár szót a proffal. Vittem is neki valamit. Aztán kiderült, hogy beteg. Az utóbbi időben állítólag gyakran beteg. Sokat köhög. Orvostól orvosig jár. Ezt a titkárnőjétől tudom. Nekem ő maga nem említette. És a múltkor egészségesnek tűnt. Állítólag olykor teljesen jól van. De a köhögés újra visszatér. Kicsit nyugtalanít a dolog. Remélem, semmi komolyabb.

Az ünnepségen egyébként volt, aki nem ismert fel. Ritkán járok a környéken. Azelőtt  szinte mindig rendi ruhában jelentem meg. Most egész másképp öltözöm. Ricsi miatt vettem egy bokacsizmát. Nagyon drága volt, de legalább jó meleg. Kicsit bizonytalanul tipegek benne. Néha visszakívánom a lapos sarkú, ronda, apácás csizmát. Olykor fel is húzom. De elhatároztam, hogy megtanulok járni ebben a másikban. Ez is meglepetés. Nem tudom, Ricsi mikor lenne hajlandó hasonló áldozatra miattam. Ha arra kérném, hogy növesszen bajuszt? Vagy szakállat? Persze eszem ágában sincs ilyet kérni. Nekem úgy jó, ahogy van.

Párizsból hívott, hogy a hóhelyzet miatt törölték a járatát. Nem tudja, felfér-e a következő gépre. Inkább ne várjam. Maradjak az albérletben, ott mégse vagyok egyedül. Így igaz, Melinda még itt lesz egészen 23-ig, mert még aznap is vizsgázik szegény. A színésznő hazautazott. Szívem szerint kimentem volna Ricsi elé a reptérre, de valóban értelmetlen. Még akkor is az lenne, ha időben érkezett volna. És ő nem az a szentimentális fajta, aki elszomorodik, ha nem várja senki. Már ott, a reptéren. Mert egyébként tudja, hogy várom. Nagyon várom. Szinte már el is felejtettem, hogy néz ki.
 

Kolostorbéli Advent. A benti élet legszebb időszaka volt évről évre. Szerettem azt a hangulatot, azokat az énekeket. A készülődés izgalmát. Persze nem hasonlítható a gyerekek izgalmához. Egészen más. Ártatlan-e vagy sem, már nem tudom eldönteni. Várunk valamit. Nem pénzért vehető ajándékot. Lelki élményt. Meghittséget. Fényt. De az eljövetel mindig csalódást hoz. A várakozásaink túl nagyok vagy túl homályosak? Elragad bennünket a varázslat utáni vágy? Miért vagyok minden karácsony után szomorúbb, mint előtte?

Szentségtörő hasonlat, de most Ricsit várom így. Tele várakozással. Nem tartozom senki máshoz. És abban sem vagyok biztos, hogy hozzá tartozom. Hol töltöm a Szentestét? És milyen lesz? Lehet, hogy Doloreshez kellene kimennem. Felajánlani a segítségem. Bármiben, amire szükségük lehet. Talán még mindig egy kolostor hasonlít leginkább otthonhoz a számomra? Inkább, mint Ricsi lakása (még gondolatban sem merném otthonomnak nevezni), vagy az albérleti szobám. Ez a két hely átmenet. Ha nem átmenet úgyis minden.

Ricsi említette valamikor, hogy nem szereti az ünnepeket. Fát venni, a díszítéssel foglalkozni, főleg, ha egyedül van? Minek az? Éjféli misére se megy. Nem jár már semmilyen misére, miért tenné épp karácsonykor? A hangulat miatt? Megvan anélkül is. Inkább megnéz egy jó filmet. Vagy alszik. Végre kialussza magát.

Noha megtiltotta, hogy ajándékot vegyek neki, azért vettem. Tudom, hogy tőle nem kapok semmit. Nem számít. Mindig izgalmasabb ajándékozni, mint kapni. Szeretném, ha tetszene neki. Ha úgy érezné, megtaláltam, amire vágyott. Ha ez a tárgy rám emlékeztetné. Lám, ebben is csak az önzésem nyilvánul meg. De most nem bánom. Csak érne már haza!

Ricsi pár szavas üzeneteket ír. Colossal kapcsolatos kérdésemre nem válaszolt. Azt hiszem, nem is fog, amíg odakint van. Én sem írtam Colosnak. A levele egy ideig ott volt mindig a szemem előtt a postafiókban. Aztán archiváltam, hogy ne lássam. De továbbra is nyugtalanít, ha eszembe jut. Felhívtam Angélát, ellenőrizni akartam, hogy Colos nem vette-e fel vele a kapcsolatot. Persze nem kérdeztem rá. De ha bármi történt volna, biztos megemlíti. Nem tette. A szoptatási gondjai töltik ki az agyát. Meg az, hogy alig jut alváshoz. Még mindig nagyon fáradt.

Visszatérve Ricsire: mintha hűvös lenne most velem. Csak azért ír néha, mert én igénylem. Nem azért, mert neki is fontos. Vagyis ezt érzékelem. Beszippantotta a munka, az ottani élmények. A férfitársaság. Azt hiszem, ebben a közegben érzi igazán jól magát. Ahol nekem semmi keresnivalóm. Ott magára kell hagynom. Hiába szeretnék mindennek részese lenni, ami ő. Hiába vágyom minden oldalát megérteni. És megtanulni szeretni. Nem lehet. Tudom, hogy neki elég, amennyit belőlem lát. Nincs benne ugyanez a törekvés, mint bennem. Nincs ugyanaz a nyugtalan kíváncsiság. Neki elég az, amit mutatok magamból. Nem akar ennél többet tudni. Vagy, amit akart, már korábban kiderítette. Nyitott könyv vagyok. Nyitott könyv vagyok? Ha pedig így van, nem unalmas ez?

Azon gondolkozom, hogy visszaadom a kulcsát. Nem akarok többé órákig várni rá, ha ő úgy gondolja. Mint egy rabszolganő. Az ő szolgálólánya. Próbáltam már szolgáló lenni, és nem jártam sikerrel. Túl kényelmes ez neki. Vagy, ha máshonnan nézzük, egyszer csak terhessé válhat. Mert úgy érzi, hogy szinte odaköltöztem. És nem akar senkivel együtt élni.

Lehet, hogy csak túl sokat gondolkozom.

Nem tudom, ki adta meg az elérhetőségemet. Valahogy rámtaláltak. Egy számomra ismeretlen tolmácsiroda. Örültem, mint minden munkának. Ki kell menni a város szélére, ott van a központ. Oda viszik a letartóztatottakat kihallgatásra. Bejelentkezem a recepción.  Vagy portán? Mivel korán érkezem, hosszabb várakozásra készülök. Van egy kis büfé. Egy-két öltönyös-nyakkendős férfi. Egy kosztümös nő. Siető egyenruhások. Kissé szorongva várakozó civilek. Olykor nyílik az ajtó, neveket mondanak. Az illető feláll, bekísérik. 

Figyelem az embereket. Érdekes a nyüzsgés. Persze Ria jut eszembe. Hátha összefutunk. Bár lehet, hogy csak a rendőrségnek tolmácsol. Ez meg más cég. Egy nagyon fiatal, alacsony nyomozó jön ki értem. Huszonéves, nemrég jöhetett ki az iskolapadból. A társa ugyancsak nagyon fiatal nő, a nevéből kiderül, hogy férjnél van: ő a határozottabb. Olykor rendre utasítja a fiút, aki kicsit zavarba jön.

Meghozzák a fogvatartottat. Mesztic nő, talán velem egykorú. Rémült, de megpróbál mosolyogni rám. Végre valaki, akivel szót ért. Szeretném megkérdezni, hogy kerül ide. De nem tehetem. Az ügyvéd nem jön. A vastag pulóvert viselő kövérkés nyomozónő kifejezetten dühös. Noszogatja a fiút, hogy hívja fel az ügyvédet. Közben felveszik az adataimat. A nyomozó srác elkéri a telefonszámom. A lány rárivall, hogy az nem kell. A fiú behúzza a nyakát. Elnézést kér. Keresi a billentyűket. Nem sok tapasztalata lehet a gépelésben. Hosszú csendek. Várunk.

Az ügyvéd továbbra sem jön. A csendek kínosak. A két nyomozó az asztal egyik végén. Én a mesztic nővel a másikon. Annyi kimondatlan kérdés. Igazán beszélgethetnénk is. Elgondolom, hogy mi lenne, ha nem ebben a minőségben ülnénk ott. Mit mondanánk egymásnak. Mennyi mindenre lennék kíváncsi ezzel a szegény asszonnyal kapcsolatban.

Csörög a telefon. Kiderül, hogy az ügyvédnek más dolga van. Már biztos nem jön. A fogvatartott így nem tesz vallomást. A jegyzőkönyvet azért fel kell venni. Adategyeztetés vele is. Alig tudok meg róla valamit. Tényleg majdnem egyidősek vagyunk. A nő nekem panaszolja, hogy az ügyvédjét összesen egyszer látta. Sosem látogatta meg a börtönben. Nagyon magányos. És nem tudja, mi lesz. De ügyvéd nélkül nem tehet vallomást.

Szinte úgy érzem, nekem kellene majd meglátogatnom. De ezt biztos nem szabad. Nem is engednének be. A nő megkérdi, született spanyol vagyok-e. A nyomozó fiú meg azt akarja tudni, hogy mit kérdezett. Lefordítom neki. Egy pillanatra kiesünk a szerepünkből. Mosolygunk. Megrázom a fejem, nem dehogy vagyok született spanyol. A fiú elismerően néz.

Ő kísér ki. A kolléganőjétől távol kicsit bátrabb. Mégis elkérné a telefonszámomat. Mert olyan jól tolmácsolok. Ő is szereti a nyelveket. És éreztem a mesztic nő szagát? Emlékeztette egy másik nőre. Akivel néhány éve találkozott. Ahogy elnézem, akkor még főiskolás lehetett. Vagy gimnazista. Nem tudom, mire gondol. Én nem éreztem semmilyen különös szagot. Vajon pejoratív értelemben mondta? Vagy tetszett neki az illat? Nem tudom eldönteni. Megadom a számom.

Mikor elhagytam a rendházat, átirányítottam az ottani e-mail címemről a saját fiókomra az összes levelet. Nem akartam elveszíteni minden kapcsolatomat. Nem értesítettem mindenkit a távozásomról. Hátha valaki még azon a címen keres. Elő is fordul, hogy Letícia nővér üzeneteket kap. Általában egyszerűen csak megírom a feladónak, hogy nem vagyok többé kompetens az ügyben. És továbbítom a levelét valamelyik volt rendtársamnak. Ha külföldről jön a megkeresés, még le is fordítom a lényegét.

Arra azonban nem számítottam, hogy ettől az embertől kapok valaha levelet. Örültem, hogy nem kell többé foglalkoznom vele. És reméltem, hogy nem látom többé. Választhatott volna más módszert is. De meglehet, nem tudja, hogy kiléptem. Azt viszont legalább is sejti, hogy rajtam keresztül eljuthat ahhoz, akivel beszélni akar. Bár nem értem, miért akar vele beszélni. Mindenesetre eszem ágában sincs lehetővé tenni a számára, amit szeretne.

De nem tudom, mi a legjobb módszer. Megválaszolatlanul hagyni az e-mail-t? Lehet, hogy ez csak elodázza a dolgot. Lehet, hogy máson keresztül próbálkozik majd. Hát persze, Dolores nővéren keresztül. Hiszen ő tudja, hová tűnt Angéla. Nem tudom, figyelmeztették-e valaha, hogy pont ennek a papnak ne adja ki a címet. Vagy már próbálkozott is nála, és nem járt sikerrel? Ezért fordul hozzám? Vajon úgy hiszi, hogy Angéla sose mondta el senkinek, mi történt valójában? Vagy éppen azért ír nekem, mert feltételezi, hogy nekem elmondta? Fenyegetés ez? Vagy puhatolózás? Felébredtek benne az apai érzések? Kiszámolta, hogy mostanra mindenképp meg kellett születnie a gyerekének? És? Talán fel akarja ajánlani, hogy segít a nevelésében? Látogatni szeretné? Pénzt akar adni? Vagy be akarja magát biztosítani afelől, hogy soha senki nem fogja zsarolni?

Annyit tudok, hogy Angéla semmi szín alatt nem akarja látni. Sőt, tudni sem akar róla. Nem vagyok benne biztos, hogy jól teszem, ha eltitkolom ezt az üzenetet előle. De nyugtalanítani se akarom. Ricsivel kellene megbeszélnem. Persze most messze van, és túlságosan elfoglalt. Azért e-mail-ben megírom neki. És addig nem lépek semmit, amíg nem válaszol.

Biztos az is megárt, hogy Ricsi nagyon keveset ír. Elszomorít a távolléte. Ettől gyengébb vagyok. Bizonytalanabb. És ebben az állapotban nehezebben viselem, amit láttam.

Pedig azt hittem, már nem érint meg. Túlvagyok rajta. Lezártam azt a történetet. Mert le kellett zárnom. Elszakadtam tőle. És képes vagyok talán barátként nézni rá. Atyai jóbarátként, ha ő úgy akarja. Aztán mégsem?

Véletlen volt. Csak megláttam a kocsiját. Könnyen felismerem, jellegzetes. Egy mellékutcában parkolt. És nem volt üres. Valamiért megtorpantam. Nem bírtam elmenni az autó mellett. Csak néztem. Vártam valamire. Nem láttam, mi történik odabent.  Egy kicsit hátrébb húzódtam, nehogy észrevegyenek. Nemsokára mind a két első ajtó kinyílt. A prof és egy nő. Nem Judit, nem is a lányai közül valamelyik. Nagyon csinos, nagyon dekoratív nő. Bár csak hátulról láttam és messziről. Az arcát nem tudtam kivenni.

A prof átment az autó másik oldalára, és megfogta a nő kezét. Mintha egymásba kulcsolták volna az ujjaikat. Aztán bementek egy kapualjba. Átmentem az út másik oldalára. A prof beütött egy kódot. Kinyílt az üvegajtó. A prof előre engedte a nőt. Ahogy beértek a lépcsőházba, átkarolta és megcsókolta. Az asszony eltolta magától. De nem durván, inkább évődve. Aztán elindultak befelé. Már nem láttam őket.

Csak álltam ott percekig. Minden emlék rámzúdult. A reményeim, a bizonytalanságom, a kisebbségi érzésem. És fájt. Hirtelen úgy fájt, mintha tegnap lett volna. Pedig sosem gondoltam, hogy nincs más szeretője. Vagy, hogy utánam nem lesz más. Vagy bármi hasonlót. De a halvány sejtés és a bizonyosság mégis alapvetően más. A bizonyosság sért. Megsebez. És nehéz hazáig cipelni.

Van úgy, hogy néhány napig azt hiszem, most jó. Most éppen olyan, amilyennek lennie kell. Persze nem a teljesség. A hideg akkor is hideg. A torokfájás akkor is torokfájás. De van valami összhang, kivételes részegség. Vagy csak utólag tűnik úgy, hogy az a néhány nap kegyelemben telt? Mert már nem emlékszem egyéb részletekre? Csak arra a fényességre, ami betöltött?

Aztán itt a hiány. A várakozás. A vágy. A vesztenivaló. Ismét egyedül. Átmenetileg, úgy tűnik. És úgyis jelentkezik. Megígérte. Ne várjam, hogy minden nap. Nagyon feszített lesz a tempó, kora reggeltől éjszakába nyúlóan. De amint tud, hív vagy ír pár sort. Rendben. Ennél többet nem is kívánok.

Így jóval több időt töltök az albérletben. Alkalmam van kicsit megismerni a színésznőt is. Jankának hívják. Semmiben nem hasonlít az egyetlen színésznőhöz, akivel előtte valaha beszéltem. A teste szinte formátlan, szétfolyó. A haja kusza, az arca durva. Mély hangja van, kissé férfias. Dohányzik, bár a lakásban nem teheti. Ezért gyakran áll ki az erkélyre. A hideg bezúdul. Átmeneti kellemetlenség.

Melindával nincs semmi gondom. Ha ketten vagyunk csak otthon, órákig beszélgetünk. Tőle tudom, hogy Janka mennyire más színpadon. Ő már látta. El tudom képzelni, hogy szép, fiatal, szerelmes nőt játszik? És hitelesen? Van benne valami megmagyarázhatatlan. A színházban még csak nem is sántít. Mert egyébként erősen. Csúnya seb van a talpán. Órákig áztatja a szobája közepén ülve. Közben a szerepeit tanulja. Papírhalmaz körülötte. Egyszer majd megnézem én is színpadon. De hiába vagyunk lakótársak, nem találom hozzá a kulcsot. Más ritmus, más világ.

Azt hiszem, Janka nem számolt velem aznap délután. Beköltözésem óta nem sok időt töltöttem a lakásban. És nem szóltam neki, hogy eztán másképp lesz. Mikor hazaértem, egyszeriben világos volt, mi történik a szobájában. Még szerencse, hogy legalább az ajtót becsukták. Nem vették észre, hogy bejöttem? Vagy nem érdekelte őket? Hangosak voltak. Gondoltam, sarkon fordulok. De muszáj volt kimennem a mosdóba.

Halkan próbáltam mozogni. Gyorsan letettem a kabátom, a holmim. Pont végeztem, mikor megjelent a fiú. Mégpedig Melinda öccse. Egyszer találkoztunk eddig. Pár szót váltottunk. Jankánál jóval fiatalabb. Sose gondoltam volna, hogy ők ketten ... Egyáltalán nem. Ahogy meglátott, azonnal visszahúzódott. Sustorgás.

Szerettem volna megnyugtatni őket, hogy nem szólok. Se Melindának, se a lakás tulajdonosának. Ez az ő dolguk. Sajnálom, hogy megzavartam őket. Már megyek is. Tényleg elkezdtem öltözni. Janka kinézett a szobájából. Kopottas köntösében még rendetlenebb volt, mint máskor.

- Most el akarsz menni megint? - kérdezte. - Ne hülyülj, felesleges.
- Nem akarok zavarni.
- Végeztünk. Úgyis csak egyszeri alkalom volt. Nem kell felhajtás.
- Nem lesz felhajtás. Miattam nem.
- Akkor rendben. Tudod, nem történt semmi.

Janka teát főzött, és engem is meghívott. Úgy tett, mintha tényleg nem történt volna semmi. Melinda hazaért, örült az öccsének, estére mozijegyük volt. Én pedig Ricsi után vágyakoztam. Aznap nem jelentkezett.
 

Megint Ricsit vártam. Szólt, hogy később jön. Sokkal később. De az utazása előtt nem szeretne kihagyni egyetlen éjszakát sem. Sajnálná. Persze én is. Ezért délután bevettem magam a lakásába. De nem volt kedvem dolgozni. A tévé sem érdekelt. Dvd-t inkább vele együtt nézek.

A könyvek között keresgéltem. Az egyik felső polcon aztán találtam egy régimódi dossziét, szalaggal átkötve. Sárga post-it volt rajta, Ria nevével. A dosszié vagy Ria tulajdona, vagy ... Ricsi, a paranoiás rendőr, adatokat gyűjtött a barátnőjéről? De miért nyomtatta volna ki? Miért nem a számítógépén őrzi? Rólam is van dossziéja? És a többi nőről? Azon nem csodálkoztam volna, ha a gépén elmentve ott az egész levelezésünk. Meg sok olyan információ, amit talán én sem tudok önmagamról. De ez a dosszié, ez mégiscsak túlzás.

Végül persze kinyitottam. Szó sem volt adatgyűjtésről. Amit láttam, inkább regénynek nézett ki. Se a szerző, se az írás címe nem volt feltüntetve, de fejezetekre oszlott. Beleolvastam. Korrektúrajelek mindenütt. Néhol áthúzások. Ceruzával írt megjegyzések. Átírni. Hiteltelen. Túl sok. Ellentmond az x vagy y oldalon szereplő információnak. Jó!!! És egy szmájli. Ria regénye? Vagy a korrektúra, a javítások, a javaslatok származnak Riától? Esetleg Ricsi javítgatta a barátnője művét? Még a kézírását se ismerem igazán. Képes lenne ezzel tölteni az idejét? Talán. Ha Ria megkérte rá ... Csupa feltételezés.

Az estém nagy részét aztán ennek a regénynek az olvasásával töltöttem. Egyre inkább úgy tűnt, hogy csakis Ria írhatta. Vagyis vissza kellene neki adni. Ricsi talán megfeledkezett róla. Ria talán nem is sejti, hogy Ricsi végigolvasta. Mégpedig ceruzával a kezében. Biztos fontos lenne neki. Tegyek valamit? Ne tegyek? Még a lány teljes nevét sem tudom. És korántsem egyszerű kideríteni Ricsi tudta nélkül. Márpedig azt hiszem, ő nem örülne annak, ha Ria után érdeklődnék. Más földi halandónál megnézném az iwiw-en, kiket ismer. Ha Ria fotóval szerepel, megtudhatnám a nevét. És írhatnék neki. De Ricsi iwiw-es lapja senkihez nem vezet. Ahogy róla sem szerepel szinte semmi. Csak azért van fönt, hogy ő megtaláljon másokat. Nem azért, hogy őt megtalálják.

Heti három-négy éjszaka együtt. Majdnem annyiszor aludtam most Ricsinél, mint az albérletben. Lehet, hogy túl gyakran is. Az első szeretkezésünkhöz hasonló nem történt többé. Nagyon gyengéd és figyelmes. Tényleg soha nem felejt el semmit. Azt főleg nem, amiről érzi, hogy jó nekem. De attól tartok, én túl keveset adok. Sokmindent nem merek megtenni még. Félénk vagyok, tapasztalatlan. Meddig lesz velem türelmes? Biztos máshoz van szokva. Egy olyan nőtől, mint Ria. És a többitől. Nem kérdezem róluk, még nem. Riáról se akar beszélni.

Nemrég újra konzultáción voltam a profnál. De ezúttal a könyvtárszobában beszélgettünk. Könnyebb volt így. Kikérdezett Ricsiről. Mosolygott, mikor a kétségeimet említettem. Persze, hogy sokat kell tanulnom. Nem lehet egyszerre bepótolni mindent. Csak lassanként. Ricsi talán nem is meri elmondani minden vágyát. Tart tőle, hogy megbotránkoznék. Lehet, hogy igaza van.

Egyelőre sokmindenről hallgatunk. Lehet, hogy ez változni fog. De csak lassan. És ő tudja, mennyire nehéz eltávolodnom a korábbi életmódomtól. Ahogy neki sem volt egyszerű. Azóta persze rengeteg idő telt el. Néha úgy érzem, épp az ellenkezőjébe csapott át. Ha szóba kerül az Egyház, tele van keserűséggel. Nem akar megbántani, ezért nem fogalmaz nagyon keményen. De érzem a konfliktust. Kerüljük a témát. Csak nehéz. Mert bennem is rengeteg a kérdés. A kétely. Mégsem akarok cinikussá válni. Eltávolodni. Szembefordulni mindazzal, ami voltam. Szerintem Ricsi már megtette. Bármennyire is elszomorít.

Nem, még azt se mondta soha, hogy szeret. Néha úgy érzem. De nem vagyok benne biztos. Ha szerelmes lenne, kimondaná. Vagy egyszer ki fogja mondani. Én nem előzhetem meg. Nem is vagyok biztos magamban. Szerelem ez? Lehet szerelem így, ennyi elhallgatással? És ennyi ellentéttel? Ennyi titokkal? Ölelkezés közben pedig nincsenek kételyek. De azok múló pillanatok.

Most pedig elutazik. Két hétre, munkaügyben. Nem árul el róla sokat. Csak azt tudom, hogy Franciaországba megy. Gyakran küldik őt, ha külföldi feladat van. Mert kevesen beszélnek nyelveket. Sajnálja, hogy éppen most kell mennie. Mikor végre összejöttünk. Így fogalmaz, ezzel a szóval. Igyekszik majd gyakran jelentkezni. Még el se ment, és már hiányzik.