Kolostorbéli Advent. A benti élet legszebb időszaka volt évről évre. Szerettem azt a hangulatot, azokat az énekeket. A készülődés izgalmát. Persze nem hasonlítható a gyerekek izgalmához. Egészen más. Ártatlan-e vagy sem, már nem tudom eldönteni. Várunk valamit. Nem pénzért vehető ajándékot. Lelki élményt. Meghittséget. Fényt. De az eljövetel mindig csalódást hoz. A várakozásaink túl nagyok vagy túl homályosak? Elragad bennünket a varázslat utáni vágy? Miért vagyok minden karácsony után szomorúbb, mint előtte?

Szentségtörő hasonlat, de most Ricsit várom így. Tele várakozással. Nem tartozom senki máshoz. És abban sem vagyok biztos, hogy hozzá tartozom. Hol töltöm a Szentestét? És milyen lesz? Lehet, hogy Doloreshez kellene kimennem. Felajánlani a segítségem. Bármiben, amire szükségük lehet. Talán még mindig egy kolostor hasonlít leginkább otthonhoz a számomra? Inkább, mint Ricsi lakása (még gondolatban sem merném otthonomnak nevezni), vagy az albérleti szobám. Ez a két hely átmenet. Ha nem átmenet úgyis minden.

Ricsi említette valamikor, hogy nem szereti az ünnepeket. Fát venni, a díszítéssel foglalkozni, főleg, ha egyedül van? Minek az? Éjféli misére se megy. Nem jár már semmilyen misére, miért tenné épp karácsonykor? A hangulat miatt? Megvan anélkül is. Inkább megnéz egy jó filmet. Vagy alszik. Végre kialussza magát.

Noha megtiltotta, hogy ajándékot vegyek neki, azért vettem. Tudom, hogy tőle nem kapok semmit. Nem számít. Mindig izgalmasabb ajándékozni, mint kapni. Szeretném, ha tetszene neki. Ha úgy érezné, megtaláltam, amire vágyott. Ha ez a tárgy rám emlékeztetné. Lám, ebben is csak az önzésem nyilvánul meg. De most nem bánom. Csak érne már haza!