Minden ismerős már. De másképp nézek a tárgyakra. Vagy talán rájuk se nézek. Nem feszengek. Nem próbálok viselkedni. Mintha vízben járnék. Rábízom magam a hullámzásra. Ricsi feltesz valami zenét. Megkérdezi, ismerem-e. De nem ismerem. Ilyen zenét ritkán hallgattunk. Majd bepótolom, mondta. Persze. Szívesen. Iszunk valami keveset. És beszélgetünk. Csókolózunk is. Szeretkezni nem lehet. Miattam. Mégse bánjuk. Nem sietős. Majd, ha megint lehet. Akkor szép lassan. Finoman. Ahogy először kellett volna. Valamelyik első alkalommal. Ami nem lett az. Hogy aztán az első olyan legyen, amilyen.

A kérdés ott lapul valahol. De nem teszi fel. Nem meri, vagy nem akarja feltenni? Hogy nem merné, azt kétlem. Vagy tudja a választ? Kitalálja? Végül is ez a szakmája. Olvasni a másik gesztusaiban. Mimikájában. Megfigyelni, raktározni, elemezni. Észrevenni, ha valaki hazudik. Ha elhallgat valamit. Látni, amit más nem lát. És hallgatni róla. Ha pap lett volna belőle, ugyanezeket a tulajdonságokat kellett volna kifejlesztenie magában.

Talán tudja, hogy a prof már a múlté. És azt is, hogy nem én akartam így. Talán még nem tudja. Talán azt várja, hogy én mondjam el. De nem most. Most nem hoznám szóba a profot. Végre sikerült eltávolodnom tőle. Megszenvedtem. Nehéz volt. De belátom, hogy neki volt igaza. Alakulhatott volna kevésbé fájdalmasan is. Vagy nem. Fogalmam sincs. Most könnyebb. Most már nem várom más telefonját, ha Ricsi mellettem van.