Képtelen voltam elaludni. Csak feküdtem a sötétben. Keresgéltem az emlékeim között. Szerettem volna visszatalálni a prof melletti hangulathoz. Kizárni a később történteket. A repteret, a kolumbiaiakat, Richárdot. És Judit tanácsait. Részleteket idéztem fel. Olyan izgató, szégyenletes részleteket, hogy még magam előtt is pirultam miattuk. Talán mégse kéne emlékeznem. Mert az emléktől szégyellem magam. Mégis sóvárgok. Szeretném újra átélni. De nem értem, hogy élhettem át.
Félig szenderegve úgy éreztem, visz az autó. Ring velem a kocsi, valamely ismeretlen cél felé. Csak azt tudom, hogy biztonságban vagyok. Addig, amíg így ringatnak, nem érhet semmi baj. Valaki vigyáz rám.
Mikor végre elaludtam volna, valami felriasztott. Egy logikus, hideg gondolat. Nincs ringatás. Nincs biztonság. Nincs semmi. Egy döntés van, amelyet meghoztam. Ki tudja, milyen régen meghoztam már. De csak akkor ébredtem rá, mikor kimondtam. Dühömben mondtam ki, elkeseredettségemben. Nem így kellett volna. Most már mindegy. A lényegen ez nem változtat.
Ahányszor a konkrét teendőkre gondoltam, összeszorult a gyomrom. Nem tudom, merre indulok. Nem tudom, hová tartok. A profnak igaza volt. Kislány vagyok. Lehet, hogy most döntöttem, de ettől még nem nőttem fel. Csak most kezdődik. És nehéz lesz.
Ki emel, ki emel, ringat engemet?
Kinyitnám a szemem, de már nem lehet.
Elolvadt a világ ...
