Megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy semmi nem fog történni, sőt, nem is akarok semmit. De mindenre el voltam szánva, azt hiszem. Mielőtt elindultam, lerohantam a kápolnába. Adtam egy esélyt Jézusnak. Küldjön jelet, ha itt akar tartani. Ha kellek még neki valamire. Ha valaha kellettem neki. Tudom, hogy nem szeret jeleket küldeni. És ki vagyok én, hogy ilyesmit várjak? Miért nem hallom meg a halk hangot is? Infantilizmus. De akkor is ...
Mikor már kint voltam az utcán, jött egy sms. Persze a proftól. Nem tudunk találkozni blablabla. Sajnálom, majd. A prof meg is indokolta, de elsőre csak azt fogtam föl, hogy fordulhatok vissza, mert semmiféle kísértésnek nem kell ellenállnom. Ilyen jelet vártam? Jelnek tekintsem ezt egyáltalán? Cinikusan mosolyogtam önmagamon.
Hazabattyogtam a cellácskámba, és ahelyett, hogy nekiültem volna Agapé megbízásából hízelgő e-mail-eket írni, beléptem a fórumba. MC online volt. Köröztem a billentyűzet fölött az ujjaimmal, hogy írjak-e neki. Tudta, hogy hová készültem.
MC nem várta meg, hogy írjak, megszólított.
Miles: Hogyhogy itt?
Cippora: Kísértés elhalasztva.
Miles: Lemondta a profod?
Cippora: Bingó.
Miles: Most sajnálnom kellene? Nem ezt akartad?
Cippora: Nem tudom.
Miles: Nem könnyebb így?
Cippora: Mégis szomorú vagyok.
Miles: Felvidítsalak? Megiszunk egy kávét?
Itt kicsit megállt bennem az ütő. Soha eddig még utalást sem tett arra, hogy találkozhatnánk. Sőt, nem is tudhatja, hol lakom. Vagy mégis? Lenyomozta az IP címemet? Végül is nem lehetetlen.
Miles: Cippora? Ott vagy?
