Végre ismét áldoztam. Az Anzelm atyával folytatott beszélgetős gyónás előtt nem tettem. De most sem azért kerítettem rá sort, mintha annyira vágytam volna rá. Az a felemelő érzés, amely elsőáldozáskor fogott el, már évek óta elkopott. Csak tudom, hogy ezzel megmutatom a többieknek: rendbejöttem. Ismét beálltam a sorba, és lehet rám számítani. Anzelm atya egy pillanatig mintha habozott volna, mikor a nyelvemre kellett tennie a szentostyát. Krisztus teste. Ha valóban komolyan vennénk, nem mernénk bevenni. Vagy nem tudom. Hagytam, hogy az ostya szétoszoljon a számban.

Az áldozás hatástalan maradt, keménynek és cinikusnak éreztem magam. Színjáték az egész, mindenki tudja, de tovább játsszuk. Mi lenne, ha őszinteségi rohamunkban kivételesen mást tennénk, mint ami elő van írva? Az orgonista melléütött, az énekkar az a capella részeknél csúszott lefelé, mikor ismét megszólalt az orgona, már fél hang különbség volt. Szörnyű disszonancia. Az énekkar korrigált. Ezt csináljuk állandóan. Csúszunk lefelé, majd egy különben szintén hamisan játszó orgonista visszavezet a megfelelő hangnembe. A megfelelőbe?

Ma és a következő napokban be vagyok osztva felügyelő tanárként az érettségik miatt.  (Egyébként nem tanítok.) Minden évben meghatódom egy kicsit, amikor látom a gyerekeket az első, nagy vizsgájukon. Ezek is elmennek nemsokára. Különös, hogy diákként miért szerettem volna annyira itt maradni. És most miért szeretnék a diákokkal együtt kilépni ennek az épületnek a kapuján.

Nériéknél is folyik majd az érettségi. Persze, ha NF Magyarországon tanít, mert ezt nem tudom. Csak elgondoltam, milyen lehet a srácoknak a kínzójuk előtt vizsgázni. Azzal a tudattal, hogy nemsokára megszabadulnak tőle. De valójában sose szabadulnak meg. A kínzó folyton ott liheg majd a nyakukban. Lassan és komótosan teszi őket tönkre.