A csodákhoz nem értek. Sosem láttam egyet sem. Kissé kényelmetlenül feszengek, ha ilyesmiről van szó. Doloresék szerint azonban ez most biztos. Csodálatos gyógyulás. Egy rákos asszony épült fel többszörös áttétek után. És daganatnak most nyoma sincs. Több orvos igazolta. Nincs rá magyarázatuk. Csak ez. Hogy az asszony a mártír nővérhez imádkozott.

A mártír története megrázó. Igyekezett menteni a menthetőt. Nem volt nagy befolyása. De amit megtehetett, azt megtette. Aztán a nyilasok ölték meg. Mégis elgondolom, miért nem akkor tett csodát. Miért most jut eszébe Istennek, hogy megmentsen a ráktól egy hatvan éves asszonyt. Éppen a mártír közbenjárására. Mintha a csoda nem az asszony érdekében történne. Hanem a boldogjelölt érdekében. Vagyis dehogy. A kongregációja érdekében. A szervezetnek származik haszna abból, ha fel tud mutatni egy további boldogot.

Doloresék berendeztek egy emlékszobát. Annak az avatására hívtak meg engem is. Agapé kimentette magát, nemsokára elutazik. Én képviselem a rendünket. Nem jó érzéssel teszem. A mártírt tisztelem, nem ez a baj. A baj az, hogy nem tudom hová tenni a csodákat. Meg saját magamat sem. Ebből a boldogságból már kiszorultam. Másikat viszont nem találtam eddig.

Elég sokan vagyunk. Ha valaki észrevétlenül fel akarja venni a kapcsolatot a kolumbiai nővérrel, soha jobbkor. Richárd le sem veszi róla a szemét. Nem tűnik fel a jelenléte, van egy rakás pap, meg mindenféle szerzetes, de civilek is. Az anyaotthon lakói  nem jelentek meg, de valahol a közelben bolyonganak. Szép idő van, a csöndes szertartás alatt gyereknevetést, olykor sírást hallani.

Richárd elég sokat fényképez. A szertartás után odajön hozzám. A folyosón alig tudunk haladni. Fellélegzem, mikor kiérünk a kertbe. Csak akkor veszem észre Colost, mikor már késő. Angéla épp szembejön velünk.