Miért volt erre szükségem? Provokáltam. Már nyáron megérthettem volna. Ott, az étteremben. Vagy az autóban. De nem akartam megérteni. Nem tudtam elhinni. Hisz mit veszíthetett? Mit kértem tőle? Egy kis időt néha. Egy kis gyengédséget. Semmi többet. Igénytelenebb már nem is lehettem volna. De az igénytelenség nem kell. A szerénység nem kell. Az odaadás nem kell. Mindaz, amit húsz éven át vertek belém, értéktelen. Ezen a küzdőtéren mások a szabályok.

Nem biztos, hogy alkalmas vagyok erre. Visszafelé mégsem mehetek. Már nem. Olykor kísértésbe esem. De semmit nem oldanék meg azzal, ha elrejtőznék Nehéz volt elindulni. Nehéz továbbmenni. Nehéz megmaradni. Viszont puszta kényelemből vagy megalkuvásból nem borítom fel újra az életem. Magam előtt szerepelnék le ezzel. Persze mindenki más előtt is. De az kevésbé számít.

Aznap képtelen voltam magamhoz térni. Meg kellett gyászolnom ezt a reményt. Szerelmet? Vágyálmot? A testem követelőzését vagy a büszkeségemet? Vagy mindezt egyszerre? 

Aztán úgy döntöttem, hogy sürgősen elkezdek lakást keresni.