Erre nem számítottam. Hogy ilyen hamar felhív. Ráadásul vidám volt a hangja. Sokkal gyorsabban javul, mint bárki gondolta volna. Már sétálgat. És nevet. Bár ez egy mellkasi műtét után nem túl jó ötlet. De képtelen megállni. Mosolyogva hallgattam a kalandjait. Nincs hozzászokva egy ilyen kiszolgáltatott helyzethez. A nagy prof, aki előtt hajbókolnak. Aki egy tanszéket vezet. Aki pénzekről tárgyal, konferenciákon ad elő. Akitől félnek a diákok a vizsgákon. Ez a prof odabent nem létezik. Ott a sebészek az istenek. És úgy viselkednek, mintha mindenki más agyalágyult volna.
A beszélgetés alatt eszembe se jutott a védésem. Pedig szívesen eldicsekedtem volna az eredménnyel. De nem volt fontos. Majd, ha rákérdez, elmesélem. Esetleg Judittól már tudja. De kétlem, hogy pont az én védésem lett volna a legfőbb témájuk az utóbbi napokban.
Azon gondolkodtam, mit élt át Judit. Vagy a lányok. Nem tudom, mennyire aggódott. Bennem mindvégig volt valami szilárd bizonyosság. Hogy nem lesz semmi baj. Nem lehet. Babonaság. De lehet, hogy Judit sokkal rosszabbul élte meg. Főleg, mert ő minden nap látta is. Amikor elesett volt. És csövek lógtak ki belőle. Ő akkor is bement. A lányokat megkímélték ettől. Nem kell, hogy így lássák az apjukat. A prof nem akarta. Csak megijednének. Most már mehetnek ők is. Most már ismét önmaga. És nevet.