Eltolódnak a hangsúlyok. A körülöttem lévő férfiak más arcukat mutatják. Különös időbeli egybeesés. Mintha mindez összefüggne. Colos vallomása. A prof kórházba kerülése, műtéte és lábadozása. De főként az idegenség, amellyel most a saját életét szemléli. Aztán pedig Ricsi.
Mióta ismerjük már egymást? Több, mint egy éve. És több mint fél éve vagyunk szeretők. Nem tudom, pontosan mik vagyunk még. De szeretők biztosan. A legutóbbi alkalom óta még inkább. Végre elhitte, hogy nem kell óvatoskodnia. Tekintettel lennie rám. Végre felnőtt nőnek éreztem magam mellette. Vele. Mesélt és mesélt. A volt feleségéről például. A gyerekkoráról. Saját belső bizonytalanságairól. Szinte megijedtem, hogy reggelre megbánja. De nem. Vagyis, azt hiszem, nem bánta meg.
Az ágyban beszélgettünk. És a konyhában, mert megéheztünk és kimentünk enni. Szeretkeztünk és beszélgettünk. Nem, mintha eddig sose tettünk volna ilyet. De most mégis más volt. Több és intenzívebb. Ennyi idő kellett neki, hogy beengedjen bizonyos kapukon? Vagy csak azt hitte, hogy nem vagyok kíváncsi ezekre a rejtett szobákra? Vagy nem vagyok elég erős, hogy elviseljem, amit bennük találok?
Örökké találgatunk. Még most is. Ez után az éjszaka után is folyton kérdezgetem magamtól: mégis, kicsoda ő? Talán neki sem könnyű erre válaszolnia. Ha egyáltalán akar. Legalább önmagának, ha másnak nem is.