Ismét találkoztam a proffal. Nem volt sok időnk, az egyetem menzáján ebédeltünk, mindenki szeme láttára. Nem, mintha ebben bármi kivetnivaló lenne. De történni persze semmi nem történt. Múltkor is csak a hajamat simogatta, hiába szerettem volna sokkal többet. Kérni nem mertem, hála Istennek, erre még nem vagyok képes. Nota bene: még.
Agapéról beszéltünk, rég meg akartam tőle kérdezni, volt-e köztük valami. A prof rejtélyesen mosolyog. Vagy inkább kisfiúsan? Nem is tudom eldönteni. Már a kávénál tartunk, látom rajta, hogy szeretne rágyújtani, de itt, a menzán nem lehet.
Igen, volt köztük valami, de nem sok. Agapé nem akarta. A prof akkoriban került be az egyetemre, ifjú titánként. Feleség, család sehol. A tiltott gyümölcs pedig vonzotta. Agapé valóságos szépség volt, ráadásul vágott az esze, és fel-alá flangált novíciaruhában. Meg kellett veszni. A prof meg is veszett.
- Tehát szeretők voltak? - kérdem halkan.
- Nem. Ő nem akarta.
- A fogadalma miatt?
A prof megvonja a vállát.
- Tulajdonképp nem tudom. Sose magyarázta meg, miért. Tán nem tetszettem neki eléggé. Tán nem szereti a férfiakat.
- Ezt miből gondolja?
Figyelem az arckifejezését. Ő is tudja. Vagy legalább is sejti. De lehet, hogy nem akarja nekem is megmondani, ha esetleg nem tudnám.
- Csak egy sejtés - feleli. - Lehet, hogy öncsalás, mert nem tudom elfogadni, hogy lerázott.
- Pedig rajong magáért.
- Jó barátok vagyunk, igen. De ez a rajongás sosem volt erotikus természetű.
Bezzeg az enyém az, gondolom magamban bosszankodva.