Aztán kiderült, miért jutott az eszébe az a dosszié. Összefutott Riával Párizsban. Pontosabban ugyanazzal a járattal jöttek haza. És elég sok órát töltöttek el a reptéren kettesben. Persze nem igazán kettesben. Nagy zűrzavar és tömeg volt azon a reptéren. Ria rosszul érezte magát, megfájdult a feje. Ricsi szerzett neki gyógyszert. A repülőtéri rendőrségnek köszönhetően kicsit jobb körülmények közé kerültek, mint az átlag. És persze beszélgettek. Ami igazán örvendetes. Mégse tölt el valami nagy örömmel. Sőt, abban se vagyok biztos, hogy véletlenül futottak össze. 

Nem, mérges nem vagyok, ez ostobaság volna. És azt is pontosan értem, miért nem mondta rögtön, hogy "összefutottak". Akár el is titkolhatná. Lehet, hogy az jobb lenne. Bár, ha később kiderül, tán még kellemetlenebb. Mert, ha eltitkolja, az arra utal, hogy rossz a lelkiismerete. Vagy mégsem? Lehet, hogy csak kímélni akar? Az igazság gyakran kíméletlen. És nem olyan biztos, hogy mindig tudni akarjuk. Mindig mindent tudni ... Ennél kegyetlenebb dolgot nehéz elképzelni.

A szentestét illetően nem akartam vitatkozni. Pedig vágytam rá, hogy vele töltsem. De mise nélkül, annak a hangulata nélkül úgy éreztem volna, kiüresedett az ünnepem. Este együtt is voltunk, odaadtam az ajándékát, vacsoráztunk. Végül mégiscsak vett nekem valamit. Egy cd-t. De nem volt az egésznek karácsonyi hangulata. Csak nem díszíthetem fel a lakását az akarata ellenére.

Aztán elvitt Doloresékhez kocsival. Persze nem jött be velem, hazahajtott. Lehet, hogy nem döntöttem jól. Arra gondoltam, hogy nekem meglegyen a szokott ünnepem. Nem arra, hogy minél közelebb maradjak hozzá. Ha a legközelebbi templomba megyek, visszagyalogolhattam volna. De nekem ismerős arcok kellettek. És kolostori hangulat. Latin egyházi énekek. Vajon mindez külsőség? Vagy még mindig nem tudok elszakadni a régi életemtől?

Fél kettő felé értem haza - az albérletbe. Ott legalább egy adventi koszorú várt. Egyébként senki és semmi. Ricsi hadd aludjon. Ő ezt szereti legjobban a karácsonyban. Hogy végre kialhatja magát.