Első alkalommal érettségiztettem szóban. Jobban izgultam, mint a diákjaim. És sokkal jobban, mint a védésemen. Magamról tudom, hogy mire vagyok képes. De a diákról, aki ott ül előttem, és akit nem volt időm megismerni ... A gyengébbeket szinte észrevétlenül segíteni. A bizonytalanabbaknak önbizalmat, visszajelzést adni. Ricsi meséli, hogy a visszajelzés hiánya 2-3 perc alatt kikészíti az embereket. Ha olyanoknak kell beszélniük, akiknek a szemük se rebben. Sőt, akik lehajtják a fejüket. Vagy elnéznek az illető mellett. (Vannak ilyen tesztek.) A biztatás elképesztően fontos. Nagyon erős egyéniség kell hozzá, hogy kibírjuk, ha nem kapunk visszajelzéseket.

Mikor előadást tartok, két-három ember között vándorol a tekintetem. Éppen azok között, akiknek az arcán tükröződik valami. Hogy el ne veszítsem a szemkontaktust, bele se nézek a papírba. Mikor arra kényszerülök, hogy felolvassak egy szöveget, úgy érzem, vákuum vesz körül. Nincs kapcsolatom a közönséggel. Nagyon zavar. Ezért nem értem azokat, akik elmennek egy konferenciára és felolvasnak.

De vissza a szóbelire. Volt, akivel nagyon megszenvedtem. Csabit vizsgáztatni meg valóságos élvezetnek bizonyult. Nem is tudom, miért nem hozta előre az érettségijét egy évvel. Mostanában ez a szokás. A tudása valószínűleg már tavaly is megfelelt volna. De nem tette. Mikor kimentem a teremből, hogy lelket öntsek a vizsgára várakozókba, láttam, hogy egyáltalán nem izgul. Egy regény volt a kezében - történetesen németül. De talán nem is olvasott bele. Csak alibiből hozta magával.

A végén mindenki átment.