Különösnek tűnhet, de hiányzik a saját szoba. Annyi mindenről lemondtam nővér koromban. De szobám volt. A magam ízlése szerint berendezett, otthonos, szép szobám. Ahol egy kicsit úgy érezhettem, hogy biztonságban vagyok. Mióta eljöttem, azóta is mindig volt szobám. De Ricsi lakásában nincs. Persze, hogy nincs. Most minden tér közös. A háló és a nappali is. És hirtelen, mintha kiszaladna a lábam alól a talaj. Nincs helyem. Nincs sarkom. Nincs egy asztalom se, ahová kitehetném a keresztet és a kedvenc szentképeimet. Lehet, hogy Ricsi nagyon nem venné jó néven, ha ezt a kis házi oltárt felállítanám valahol? Pedig mindenhová elkísért. Mondhatni, ez az otthonom.

Hirtelen kicsit idegenül érzem itt magam. Vajon Ria is így érezte? Vagy ő hamar kialakította magának a saját terét? Neki biztos nem esett nehezére, hogy olyan tárgyakat helyezzen el, amelyek az ő személyiségét tükrözik. De én nem tudom, miként kezdjek hozzá. Vendégnek tekintsem magam? Vagy jogokkal rendelkező lakótársnak? Inkább vendég vagyok. Átmeneti szállóvendég. De ennél talán mégiscsak több.