Véletlenül fent maradtam egy listán. Annak a bizonyos latin-amerikai országnak a követsége hívott meg, amelynek nemrégen dolgoztam. Először nem akartam elmenni, de Ricsi rábeszélt. Azzal, hogy ő szívesen jönne. Talán a helyszín miatt. A Hadtörténeti Múzeum az egyik kedvence. Így aztán elmentünk.

Mikor odaértünk, épp hosszasan szónokoltak valakik. Az udvaron maradtunk, Ricsi az ágyúkat tanulmányozta. Később röviden bementünk a terembe. Akkora volt a nyüzsgés, mint egy méhkasban. Gondoltam, én nem tolongok italért, ráér. Addig megnézzük, ami még megnézhető az udvaron. Néhány kisfiú is szaladgált odakint. Felmásztak az ágyúkra, a mamájuk vagy magyarul vagy spanyolul rájuk szólt, de nem sok eredménnyel.

Ricsi megszemlélte a szobrokat, a katonai járműveket, a falromot, és elindult egy lépcsőn lefelé. Eddigre két-három kisfiú is odaoldalgott és nagy szemeket meresztett. A magyarázatokat elviekben nekem szánta, de sokkal hálásabb közönsége akadt a gyerekek személyében. Áhítattal figyelték. És követték. Ő pedig ösztönösen felvette a magyarázó apuka vagy tanítóbácsi szerepét. Segített a kis kölköknek a lépcsőn, felemelte őket, hogy jobban lássanak valamit. Egészen hátra mentünk, ahol a magyar Maginot-vonal egyik lövészállásába lehetett bebújni. (Úgy emlékszem, ez állt a tájékoztatón.)

A szülők többször visszahívták a gyerekeket. Azok mentek is, de megint elunták a semmittevést, aztán visszaszaladtak, újabb érdekességekért. Megnézték a szögesdrót-darabot, az őrbódékat, és a halványkék Trabantot. Még kicsik voltak ahhoz, hogy történelemről lehessen nekik mesélni. Mégis nagyon élvezték.

Végül vagy tíz percet töltöttünk odabent, a fogadáson. Amikor már a nagy tömeg elvonult, megkóstoltunk néhány falatkát, pár sütit. És boroztunk egy kicsit. Ennyi.