Természetesen ez határozza meg a mindennapjaimat. A gimnázium. A gyerekek. A fiúk, akik olykor tényleg nagyon gyerekek. Máskor meg nagyon nem. De ez utóbbi ritka.

Colos nélkül elveszettebbnek érzem magam. Ő volt az egyetlen, aki örült, ha meglátott. A többiek inkább elzárkóznak. De egy kivétel mégis akad. Egy idős bácsi. Alig tud már mozogni, nehézkesen csoszog a botjával. Azt hiszem, csak azért hagyják tanítani, mert belehalna, ha nem tehetné. Ének-zene, és rajz. (Mostanában rajz és vizuális kultúra.) Ez az ő világa. Csak néhány órája van hetente.

A diákok szerint Adalbert bácsi a legtöbb órán  egyszerűen az életről mesél nekik. Olykor behozat egy képet. Egy reprodukciót valamely híres mestertől. És felszólítja a fiúkat, hogy mondják el a véleményüket a képről. Elfogulatlanul, akár tiszteletlenül. Nem számít, mit tudnak a festőről, a szobrászról. Nem számít, mekkora műalkotásról van szó. Ő azt kéri, hogy őszintén mondjanak véleményt. Nagy csendek szoktak következni. Amelyet nem hajlandó megtörni. Vár. Kivárja, hogy valaki elkezdjen beszélni. És mindig van vállalkozó.

Volt, aki felvetette, hogy inkább tanítania kéne és nem hagyni, hogy össze-vissza beszéljenek a gyerekek. Ostobaságokat. Hiszen így nem tanulnak semmit a műelemzésről. Nem lehet elvárni tőlük, hogy értelmes véleményük legyen, ha előbb nem tanítjuk meg nekik az alapokat.

De Adalbert bácsi fittyet hány az ilyen véleményekre.  Ráadásul olykor meztelen testeket ábrázoló képeket hozat be. Persze, nincs ebben semmi különös, még a vallásos festészet is tele van meztelen testekkel. Hát még a világi. És a művészet oszthatatlan. Mégis zavarba jönnek a fiúk, mikor arra biztatja őket, hogy alaposan vegyék szemügyre a képeket.

Nos, Adalbert bácsi felfigyelt rám. És valami miatt elhatározta, hogy a pártfogásába vesz.