Nem sértődöm meg. A gangról felhívom a profot. Nem azért, hogy tanácsot kérjek tőle az ügyben. Csupán azért, hogy beszéljek valakivel - és vele úgyis akartam beszélni. Nem tartaná-e tolakodónak a részemről, ha meglátogatnám. Nem akarok zavarni, persze. Ha inkább pihenne, nem megyek.

Nevet, jöjjek csak. De ételt ne vigyek, mert már így se tudja megenni, amit a lányok behordtak. Semmire nincs szüksége, de ha van kedvem sétálni vele egyet, akkor azt szívesen. Sose volt még ennyi ideje, és már kicsit unja az Acta Antiqua-számokat. Meg a keresztrejtvényeket. Utóbbiakat különösen.

Lejön a kapuba. Lefogyott valamennyit, de jobban néz ki, mint amire számítottam. Nem akart a kórház területén maradni. Keressünk egy cukrászdát. Erre nem készültem. Ha mégse tud annyit gyalogolni, míg találunk ... De, van valami a közelben. Szerencsénk van, tényleg nem kell messzire mennünk.

Nagyon régen ültünk így, kettesben. Kicsit különös érzés. Eszembe juttatja azt a nyári epizódot. Amikor úgy reméltem, hogy hozzámér. És mégse tette. Csak most veszem észre a párhuzamot. Hogy Ricsi se akarta megtenni. Lehet, hogy ez jelent valamit? Hogy azt jelenti, amit a prof esetében akkor? Ugyan, ez ostobaság. A helyzet mégiscsak teljesen más.

Kávé után rágyújt a napi egyetlen cigarettájára. Ekkor hasonlít leginkább önmagára. Elgondolkozva néz rám. Szerinte mintha feszült lennék. Remeg a kezem. Valami baj van? Nem, semmi baj. Örülök, hogy láthatom. Hogy jól van. Meséli, mennyire távolról szemlél mindent. Az egyetemi ügyek, a belső harcok. A vizsgaidőszak. Most nem érdekli, nem aggódik az egyetem-összevonások miatt sem. Lehet, hogy a vallástörténet nem valami fontos dolog. Vagy nagyon is fontos. Ki tudja. Mindegy. Majd eldöntik nélküle. De azért nem akar lemondani a tanszékvezetésről? Nem, illetve ki tudja. Lehet, hogy mindenről le kéne mondani. Mindenről? Neki? Csak nem szerzetesi életre gondol?

Hamiskásan mosolyog. Nem, azért ezt nem tartja valószínűnek. De át kell gondolnia az életét. Tán nem az a fontos, ami eddig fontosnak tűnt.

Csak búcsúzáskor kérdezi meg, mi van Ricsivel. Én pedig nem hozom elő se a féltékenységet, se a visszautasítást. Szeretnék boldognak tűnni. És erősnek.

Mindig megvártam, hogy ő lépjen. Sose mondta senki, hogy ezt így kell. Csak félénknek érzem magam. Még mindig. Hol vagyok én attól, hogy magabiztos lehessek ebben a játékban! Játék? Nekem persze nem az.

De egyszer át kellett lépnem a határt. És lehet, hogy rossz pillanatot választottam. Lehet, hogy nincs hozzá érzékem. Tudnom kellett volna, hogy éppen akkor nem alkalmas? Nem látszott elfoglaltnak. Vagy rosszkedvűnek, vagy ingerültnek. Mégse volt alkalmas. Finoman, de határozottan eltolt magától.

- Most ne ...

Ennyi volt. Nevetséges, de alig bírtam megállni könnyek nélkül. Nyeltem egy nagyot.

- Ne haragudj, nem akartalak zavarni.
- Semmi gond.

Még egy kicsit rám is mosolygott. És kiment a konyhába. Vagy két percig álltam az ablakban. Bámultam kifelé. Éppen zuhogott az eső és sütött a nap egyszerre. És nagyon szerettem volna átölelni. És felpofozni. És nekiugrani. Aztán kimentem a lakásból, a napsütésbe és az esőbe.

Nem akarom, hogy érezze, mennyire bizonytalan vagyok. Nem akarok bizonytalan lenni. Ha  a proffal beszélhetnék erről! Ő talán tudna tanácsot adni. De most nem zavarhatom ilyenekkel. Bár múltkor felhívott, mert épp nem jutott eszébe egy mitológiai alak neve. És bosszantotta. Hogy miért nem jut eszébe. Nem agyműtéten esett át. Gyorsan mondjam meg. Rávágtam. Erre megnyugodott. Úgyis ott volt a nyelve hegyén.

Ha majd jobban lesz, meglátogatom, és beszélgetek vele erről. Miként győzzem le magamban a féltékenységet. Vagy, hogy van-e rá okom egyáltalán. Tudom, hogy Ricsit szeretik a nők. És ő is szereti a nőket. Egyik tényre sincs ráhatásom. Nem is lenne jó, ha bármely tény megváltozna. De mit tehetnék azért, hogy ne csaljon meg? Vagy, hogy ne hagyjon el? Ha megcsal, azt még elviselem, azt hiszem. De tudni nem akarok róla. Ugyanakkor égek a kíváncsiságtól. Tudni szeretném úgy, hogy mégse tudjam. Vagyis, hogy ne fájjon. Ez pedig lehetetlen.

Este figyelem a hangulatát. Ha céloznék valamire? Ha rákérdeznék? De nem vádlón, számonkérőn. Csak érdeklődve, könnyeden. Hogy lehetne ilyet könnyeden megkérdezni? Van valakid rajtam kívül? Van okom féltékenynek lenni? Elég vagyok én neked, mondd? Mit tehetnék, hogy elég legyek? Mit tehetnék, hogy ne érezzem magam folyton hátrányban?

- Jelentkezett a kollégád szeretője? - kérdezem csak úgy, mintha akkor jutna eszembe.

Lehet, hogy Őzike ez a nő. 

- Miért jelentkezett volna?
- Hogy kibeszélje magát valakivel.

Ricsi felhúzza a szemöldökét.

- Velem?
- Olyan lehetetlen ötlet ez?
- Szerintem igen. Biztos vannak barátnői, akikkel kibeszélheti magát.
- Biztos. Illetve nem biztos. Nem mindenkinek vannak barátnői.
- Neked nincsenek?
- Nekem ... Olyan igazi barátnőm, akivel mindent megbeszélhetnék? Olyan nincs.
- Hát Judit?
- Vele nem beszélhetek meg mindent. Hiszen tudod.
- A prof miatt? De hát hol van az már!
- Akárhogy is, de ott van, a múltban. Emiatt nem lehetek vele teljesen őszinte.
- És Angéla? Igaz, ő nem az a fajta, akitől tanácsot kérhetnél. A lakótársaid?
- Velük annyira nem barátkoztam össze.
- Dolores nővér? Őt kedveled, vagy nem?
- Persze, de nem barátnő. Az élet bizonyos kérdései számára nem jelentenek semmit.

Ricsi somolyog.

- Azokat megbeszélheted velem. Igaz, hogy nem vagyok nő, de szerintem ez ebben az esetben előnyömre válik. 

A keze már el is indul, hogy simogasson. Nagyon vágytam rá, de még mindig nem merek kezdeményezni. Megvárom, amíg neki eszébe jut. 

- Neked van olyan barátod, akivel mindent meg tudsz beszélni?
- Mindent? Mi az a minden?
- Ha valami problémád van. Mondjuk, rólam beszélsz valakivel?
- Rólad? Dehogy. Az nem tartozik senkire, ami köztünk történik. 
- És, ha nem tudsz dönteni valamiben? 
- Én mindig tudok dönteni. Jól vagy rosszul, de egyedül hozom meg a döntéseimet. Nem a szakmaiakat, persze. De ami a magánéletemet illeti, abba senkinek nincs beleszólása.

Nekem sem - teszem hozzá gondolatban.

Megint Ricsi számítógépe előtt ülök. Feladatokat állítok össze a magántanítványaimnak. Egyszer csak megjelenik egy kis ablakban egy skype-üzenet. Úgy van beállítva a rendszer, hogy a skype automatikusan bekapcsol. Ha valaki nem tudja, hogy Ricsin kívül más is használja a computert, nyilván arra számít, hogy ő van a gépnél. Nem is szabadna meglátnom egy nem nekem szóló üzenetet. De meglátom. Szíven üt Őzike szövege.

"Ricsi, drága, miért nem válaszolsz az e-mail-emre?" 

Ricsi, drága. És az ő Őzikéje. Akinek nem válaszol. Mibe kerülne úgy tennem, mintha Ricsi lennék? És beszédbe elegyednem a nővel? Vagy visszakeresnem az eddigi csevegéseiket? Bár Ricsi nem skype-on szokott csevegni. Velem legalábbis nem. Lehet, hogy Őzikével igen? Vagy a nő most azért szólítja meg, mert másképp nem tud kapcsolatba lépni vele? 

Majdnem válaszolok. "Őzike, drága, itt Ricsi barátnője." Butaság. Ennek nyoma maradna, és Ricsi is látná. De ha most nem írok semmit, a megszólításnak akkor is nyoma marad. Ricsi sejteni fogja, hogy itt ültem, mikor ez az üzenet befutott. Ha nem mondok róla semmit, az is gyanús. Ha mondok, akkor meg féltékenynek tűnök. Vagy nem? Féltékeny vagyok?

A nő vár. Én nem mozdulok. Hátha ír még valamit.

"Ott vagy egyáltalán?"

Nem kap választ.

"Jelentkezz, kérlek. Beszéljük meg, jó? Csak ennyit kérek."

A nő kilép a csevegőből. Ülök és próbálom meggyőzni magam arról, hogy ez nem jelent semmit. De legfőképp arra törekszem teljes erőmből, hogy ne nézzem végig Ricsi és Őzike korábbi csevegéseit. Azt se nézzem meg, hogy voltak-e csevegéseik egyáltalán. Most ez gyávaság? Vagy a magánszféra tiszteletben tartása? Vagy mindkettő együtt? Őzike ... Ki választ magának ilyen nicknevet?

Erre nem számítottam. Hogy ilyen hamar felhív. Ráadásul vidám volt a hangja. Sokkal gyorsabban javul, mint bárki gondolta volna. Már sétálgat. És nevet. Bár ez egy mellkasi műtét után nem túl jó ötlet. De képtelen megállni. Mosolyogva hallgattam a kalandjait. Nincs hozzászokva egy ilyen kiszolgáltatott helyzethez. A nagy prof, aki előtt hajbókolnak. Aki egy tanszéket vezet. Aki pénzekről tárgyal, konferenciákon ad elő. Akitől félnek a diákok a vizsgákon. Ez a prof odabent nem létezik. Ott a sebészek az istenek. És úgy viselkednek, mintha mindenki más agyalágyult volna.

A beszélgetés alatt eszembe se jutott a védésem. Pedig szívesen eldicsekedtem volna az eredménnyel. De nem volt fontos. Majd, ha rákérdez, elmesélem. Esetleg Judittól már tudja. De kétlem, hogy pont az én védésem lett volna a legfőbb témájuk az utóbbi napokban.

Azon gondolkodtam, mit élt át Judit. Vagy a lányok. Nem tudom, mennyire aggódott. Bennem mindvégig volt valami szilárd bizonyosság. Hogy nem lesz semmi baj. Nem lehet. Babonaság. De lehet, hogy Judit sokkal rosszabbul élte meg. Főleg, mert ő minden nap látta is. Amikor elesett volt. És csövek lógtak ki belőle. Ő akkor is bement. A lányokat megkímélték ettől. Nem kell, hogy így lássák az apjukat. A prof nem akarta. Csak megijednének. Most már mehetnek ők is. Most már ismét önmaga. És nevet.

Egyelőre annyit tudok, hogy a prof jól van. Végül nem pénteken, hanem hétfő reggel műtötték. Most még az intenzíven fekszik. Juditot nem akarom zavarni kérdésekkel. Angéla keveset mond. Nagyon aggódott, de mióta azt hallotta, hogy minden rendben (ki tudja, ez mit jelent) megint a saját ügyei foglalkoztatják.

Ricsi is kérdezte, mi van a proffal. Csak röviden válaszoltam. Nem is tudnék hosszan. A neten próbáltam utánanézni, mivel jár egy ilyen műtét. De aztán feladtam. Nem biztos, hogy olyan pontosan akarom tudni. Talán majd később. Nem, nem aggódtam nagyon. De megkönnyebbültem, hogy minden rendben. Mikor megpróbáltam elképzelni, milyen lenne a világ, az életem nélküle, nem sikerült. Pedig nincs is annyira jelen. De mégsem bírom elképzelni. Gyerekes dolog, tudom. Átmeneti illúzió. De amíg ő valahol van, addig mintha rendben lenne minden. Egyszer azt mondta, mindig közel van hozzám. Akkor is, ha én úgy érzem, távol sodródtunk egymástól. 
 

- Csak arra várok, hogy végre leérettségizzen. Még a szóbelin is túl kell lennie. Olyan közel van már, hogy megmondhassam neki. De ettől nem lesz könnyebb. Ettől egyre nehezebb lesz. Nem tudom, hogy fog reagálni. Meggyűlöl mindkettőnket? Az anyját, engem? A nevelőapját? Nem tudom, lehet, hogy el sem szabadna mondanunk neki. De nem bírom tovább. Ettől függ minden. Ettől a vallomástól.

- Ki tud róla?
- Csak a szülei. Vagyis az anyja és a nevelőapja, meg én.
- Gyóntatók? Elöljárók?
- Persze, a gyóntatóm is. Meg talán Lídiáé. Ha még ugyanaz gyóntatja, aki tizennyolc évvel ezelőtt. És a rendfőnök. De az ő titoktartásuk felől biztos vagyok.
- Biztos, hogy a fiú nem sejti?
- Nagyon vigyáztunk, hogy ne sejtse.
- És ez a kérés Angéla felé, hogy találkozhass Lilivel?
- Tudom, ez gyanús volt. De azt mondtam Csabinak, hogy nagyon szeretném látni a kislányát. Ha már falaztam nekik.
- Szóval tudatosan falaztál nekik?
- Nem hagyhattam, hogy Csabi bajba keveredjen. Soha nem tehettem érte semmit. És csak azért vezekeltem, amit tizenkilenc éve elkövettem. Ugyanúgy, ahogy ő. A borzasztó csak az volt, hogy erőszakot feltételeztetek rólam.
- Angéla sose mondta, hogy történt.
- De mi mást hihettetek? Én és az a kislány? Értem, hogy undorító gondolat. Életemben nem kínlódtam még így.
- És erről Csabi anyja nem tud?
- Nem. Nem tud se Angéláról, se Liliről.
- Mégis, mikor akar ezzel az anyja elé állni?
- Nem tudom. Ő is azt várta talán, hogy végre nagykorú legyen. Hogy érettségi után tehesse meg.
- Túl sok ez egyszerre. Hogy ő megtudja, te vagy az apja, és, hogy az anyja megtudja, van egy unokája. Nagyon veszélyes így együtt.
- Talán egyik titok tompítja a másikat. Ha mindkét félnek van miért haragudnia, akkor tán a megértés is könnyebb lesz.
- Kiszámíthatatlan. És nekem most miért mondtad el?
- Egyrészt, mert már nem sok hiányzik, és úgyis megtudnád. Másrészt, hogy ne félj tőlem. Mert érzem, hogy tartasz attól: megtámadlak. Nem foglak.
- Nem tartok tőle.
- De tartottál. Megértem, nem kell magyarázkodnod. Inkább arra kérlek, hogy adj tanácsot. Szerinted ki kezdje a vallomástételt? Mit mondjak Csabinak? Tőlem tudja meg, hogy én vagyok az apja, vagy az anyjától? Egy összcsaládi jelenetet nem tudnék elviselni.
- Mit mond az anyja? Ezt vele kell megbeszélned.
- Nem akar tudni róla egyelőre. Megígértette velem Csabi születésekor, hogy a nagykorúságáig hallgatok. Nem akarta a gimibe íratni a gyereket, nehogy véletlen eláruljam magam. De a család férfi tagjai mind itt végeztek. Nem tudta mivel megindokolni, hogy miért pont Csabi ne ide jöjjön. Én tartottam a szavam. Most rajta a sor.
- Nem tudom. Nagyon bonyolult az egész. És nem biztos, hogy merek vagy tudok tanácsot adni. Át kell gondolnom. De ne siess az egésszel. Ha eddig kibírtad, légy türelmes még egy kicsit. Azt hiszem, az nem árthat.

Nem, a gyomorgörcs nem a védéssel függ össze. Megvolt, hiányérzetekkel, szomjazással, kiszáradt torokkal. Pedig csak fel kellett olvasni a válaszaimat. De minden olyan üresen csengett. Szívesen felnéztem volna a papírból. Mondtam volna a szöveget a bizottság tagjaira tekintve. A bizottság is messze ült tőlem, a meghívottak is. Ricsi valahol a terem végében. Addig el se láttam. Mennyivel könnyebb lett volna, ha a prof ott van az első sorban. Nem szólhatott volna hozzá. De akkor is megnyugtatott volna. 

Azért summa cum laudét kaptam. Nem éreztem, hogy megérdemlem. Főleg nem a felolvasásom alapján. Idegennek hatott az általam hetekkel korábban leírt szöveg. Esetlennek, rosszul fogalmazottnak. De biztos csak túl szigorú vagyok magamhoz. 

A védés után rohantunk Ricsivel a büfének berendezett kis terembe. Már korábban kipakoltunk. De mégiscsak nekünk kellett először odaérnünk. Volt, aki elvesztette tán a fonalat. És nem sikerült odatalálnia. Azért elegen jöttek. Alkoholt is vittünk. Ez Ricsi ötlete volt. Én tiltakoztam, de szerinte nem tehetjük meg, hogy egy ilyen alkalommal ne legyen ital a választékban. És nem pezsgő. Bár az a divat, de szerinte a pezsgő nem is ital. Mindig radikális az ilyesmiben. Úgyhogy portói bort vittünk. Nagy sikere lett. Az utolsó cseppig elfogyott. Oldottabb lett a hangulat. Az egyik bírálóm észre se vette, mennyit beszél. Válaszolni senkit nem hagyott. A többiek eloldalogtak másfelé. Nekem meg hallgatnom kellett. Mikor próbáltam volna reagálni, leintett. Ricsi grimaszokat vágott. És csak mosolygott rajtam.

Meglepett, hogy Judit és Angéla is eljött. Főleg Juditon csodálkoztam. De hát mit tehetne most a kórházban? Délutánonként bemegy a profhoz, egyébként meg mindent úgy csinál, mint máskor. Ígérte, hogy beszámol a férjének a védésemről. És mondta, hogy péntek reggel műtik. A német írásbeli érettségi ideje alatt. Hát ezért a gyomorgörcs.

Mégsem a védésem alatt fogják műteni a profot. Rengeteg kivizsgálás kell ehhez a műtéthez. Így ezen a héten már nem is kerül rá sor. Kicsit megnyugodtam. Nem fogom elsírni magam. Nem is izgulok. A védés miatt nem izgulok. Minden előre le van írva. Majdnem minden. Úgyhogy csak unalmas felolvasás lesz.

A büféről majdnem megfeledkeztem. Úgy illik, hogy a doktorandusz vendégül lásson mindenkit. De mindennel foglalkoztam, csak ezzel nem. Most ezt is gyorsan meg kellett szerveznem. Judittól ezúttal nem kérhettem tanácsot. De Ricsi szerint nem kell ezen sokat gondolkodni. Veszünk valami sütit, üdítőt, vizet, lefőzünk egy kis kávét, elvisszük termoszban. Papírtányérok, műanyag poharak. Csak nézzem meg, hogy van-e asztal, ahová pakolhatunk. Ne bánjam, hogy nem elegáns. Aki elegánsan akar enni-inni, menjen a New York kávéházba.

Meglepett, hogy hajlandó ebben segíteni. Hogy egyáltalán érdekli a védésem. De mindenképp ott akar lenni. Azt mondja, büszke akar lenni a nőjére. És megpaskolja a fenekem.

Különös lett volna, ha a prof is jelen van, és találkoznak. Bár olyan rég volt már, hogy a prof a vetélytársának számított. Azért nem felejtette el, ebben biztos vagyok. Azt az esős délután ott, a Balatonon egyikünk sem tudja elfelejteni.

Szombaton a prof hívott. Nem szokása, de mivel a héten védek, gondoltam, azzal kapcsolatosan akar megbeszélni valamit. Hát nem. Illetve áttételesen igen. Nem tud ott lenni a védésen. Sajnálja, de muszáj befeküdnie a kórházba. Szívműtét. Már hosszú hónapok óta nyűglődik, de eddig nem jöttek rá, mi baja. Most végre felfedezték. Sürgősen lépni kell. Nem is próbálta elodázni.Túl akar lenni rajta. A felépülés is hosszadalmas lesz.

Először alig bírtam megszólalni. Mennyire veszélyes ez a műtét? Á, rutin. Persze nem egy könnyű dolog, de nem is nagyon különleges. Ne aggódjam, mert már úgyis mindenki aggódik. Judit, a lányok, Angéla ... Meg persze a szeretője - teszem hozzá gondolatban -. Ha még megvan. De tán akkor is, ha már nincs meg.

Nem vagyok képes nem aggódni. De igyekszem jól viselkedni. Lehet, hogy pont a védésem napján műtik. Nem fogok tudni a disszertációra és a bizottsága koncentrálni. Azon jár majd az agyam, hogy most tolják be a műtőbe. Most törik el a bordáit. Most állítják le  a szívét. Kapcsolják gépre. Nem, nem akarom elképzelni.

A prof szinte vidám. Nagyon optimista, nagyon bizakodó. Ha belegondolok, hogy nem is olyan régen belehalt volna egy ilyenbe. Ha nem ott tart az orvostudomány, ahol. Hogy pont ma élünk, és itt, és azok vagyunk, akik ... Gondviselés? Vakvéletlen? A profnak, aki nekem ennyire drága, nem kell ebbe feltétlen belehalnia. De sokan belehaltak korábban - ilyen és jelentéktelenebb betegségekbe. Akkor hol a gondviselés? Mégis imádkozni fogok. Ilyenkor még az is imádkozik, aki nem hisz semmiben. Hiszen mi mást tehetne?

Nem is tudom, jól sikerült-e ez az út. Mást vártam a konferenciától. És mást vártam az első nyaralásunktól. Agapé tartózkodása annak ellenére bánt, hogy nem voltak nagy reményeim. Nem azért ajánlotta fel ezt a munkát, mert közeledni akart. Hanem, mert tényleg ez volt számára kézenfekvő. Ki is fizette, még bónuszt is adott. Sőt, kaptam tőle egy gyönyörű, drága és kifejezetten merész szabású hálóinget. Nem akartam hinni a szememnek. Nem beszél velem, de ilyen ajándékot ad. Kivel vásároltatta meg? És hogy jut eszébe hálóinget venni? Ráadásul ilyet? Ha már valakinek, Ricsinek illett volna hasonlót vennie. De neki nem jut eszébe. Mikor meglátta, azért csettintett egyet. Jó ízlése van ennek az Agapének. Gyanús ...

Ricsivel ilyen intenzitással együtt lenni különös volt. Nem szoktam hozzá. Néha vágytam a magányra. A kolostorban az a néhány óra, amit egyedül tölthettem, mikor nem kellett dolgoznom ... Az különösen jólesett. De Ricsivel is jó. Csak pont ezen a héten valahogy elbeszéltünk egymás mellett. Biztos az ünnepek miatt. Kritikus időszak volt a karácsony is. Megoldást kellene találnom erre. De abban biztos vagyok, hogy ő nem fog engedni. Nekem kell alkalmazkodnom.

Azt hiszem, megkönnyebbültünk, mikor hazaértünk. És ki-ki a saját szállására vonulhatott. Lehet, hogy nem csak ő nem alkalmas az együttélésre. Hanem én sem. Ez ijesztő gondolat. Nem tudom elképzelni, hogy egy férfi jobban tessen, mint ő. Szerelmes vagyok belé. És mégis kell a távolság. Vágyom a magányra. Hogy utána vágyhassam a viszontlátást.

Viszontlátás: az iskolában az utolsó német óra a negyedikesekkel. Alig ismertük meg egymást. És most már érettségiznek. Hiányozni fog Csabi. Nem mertem firtatni, mi történt időközben Colos és Lili találkozásával. Majd csak megtudom.

Madrid kicsit olyan, mint a tiszta és kikent-kifent Budapest lenne. Ha Budapest valaha is eljuthatna ebbe az állapotba. A Duna persze hiányzik belőle. A táj is nagyon más. De az épületek, az utcák, a parkok hangulata. Az hasonlít.

Parque del Retiro. A park, ahová vissza lehet vonulni. Sétálni, elmélkedni, nézelődni. Nem sokszor jártam itt. Időm se lett volna. Meg visszavonulni is mindig volt hová. Az egész életem visszavonulás volt. Talán. Ricsi mindenképp meg akarta nézni. Szereti a nagyvárosi parkokat. Ilyen lehetne a Városliget. Ha rendesen gondoznák. Igen, valami ilyen lehetne. Nem tudom, miért, de a park még inkább Pestet idézi, mint bármi más. Olyan, mint kirándulni egy sosemvolt gyerekkorba. Gimnazistaként a kimenők idején sétálgattam így. Csak akkor szinte mindig egyedül.

Verebek ugrálnak mellettünk, egészen közel, eszükbe sem jut félni. Hozzászoktak az ember jelenlétéhez. Ricsinél van egy kis kekszmorzsa. Kipróbálja, odajön-e valamelyik a tenyeréből enni. És tényleg, van olyan merész madár is. Bolondok - mondja. De nagyon tetszik neki.

A kristálypalotában nincs berendezés, át lehet látni rajta. Bent valami reklámfotózás megy, mint egy némafilm. Gyufaszálnő évszakhoz illő, lenge öltözetben. Egy fotós, néhány segítő. A fotósról csak lóg a ruha. A segítők között egy farmernadrágos, hosszú copfos, nem kisminkelt lány. Sokkal szebb az arca, mint a modellé. A palota túloldalán egy kövérkés, szemüveges férfi áll. Innen szinte meg sem lehet állapítani, hogy bent van-e, vagy kint. Keze a nadrágzsebében.

A kristálypalotában pantomimező szép arcú, farmernadrágos lány tekintete egy hosszú pillanatra találkozik Ricsiével. Könnyed mosoly. A bármi lehetne ígérete. Nem több, csak egy pillanat. És mégis rosszulesik. Nem szabadna ilyen féltékenynek lennem.

Nem tudom, hogy kell. Hogy kell a húsvétot renden kívül és családon kívül ünnepelni. Van bennem valami üresség. Szeretném szavakba foglalni. Szeretnék beszélni vele. Hogy érzékelje, milyen nehéz ez nekem. Nehéz a lebegés két világ között. Neki nem hiányzik a család. Nekem sincsenek jó élményeim erről. De attól még él bennem a nosztalgia. Hogy másképp is lehetne. Ricsi meg lemondott róla? Vagy csak nem hajlandó megosztani velem a vágyait? Mert még félreérteném?

Azon kapom magam, hogy visszavágyom a hétköznapokba. A keretek közé. Kijöttem a rendből, hogy szabad legyek. És most hiányoznak a keretek, amelyek megtartanak. Ahogy talán a belga királynő mondja: csak a protokoll miatt nem esik darabjaira. Én is valahogy így vagyok ezzel. Csak mi az én protokollom? Mi az a keret, amely egyben tart? Miért nem tudok felszabadulni, ahogyan ő? A semmittevés élvezetével.

Légy könnyed. Engedd el magad. Szórakozz, nevess, ezt várják tőled. Ezt várja tőled ő is. Elsősorban ő. Lehet parancsra könnyednek lenni? És ha nem? Hogy tanuljam meg ezt a művészetet?

Amikor terveztük ezt az utat, nem is néztünk utána, hogy pont nagyhétre és húsvétra esik majd. Nem tudom, hogy lehettem ilyen figyelmetlen. Persze akkor nem ez volt a fő gondom. De most itt vagyunk. És Ricsi azzal érkezett, hogy ő egyetlen templomot se akar látni belülről. Nagyhéten. És húsvétkor. Persze nem arról van szó, hogy én ne mehetnék el a szokásos szertartásokra. Ha akarok, elmehetek. De ne erről szóljon ez a pár nap. Ha egy mód van rá. Ricsi szerint ez a tolmácsolási hét éppen elég lehetett nekem jámborságból. Vagy nem volt elég?

Hozzászoktam, hogy olykor gúnyolódik. Önmagát is gúnyolja ezzel. Saját egykori önmagát. De miért kellett neki egy volt apáca? Még mindig vonzódik a katolicizmushoz. Nem tudja kiirtani magából. Ettől olyan hevesek az ellenérzései. És pont Spanyolországban kell lennie nagyhéten. Épp neki, aki a ceremóniáktól állítólag annyira irtózik. 

Megpróbálok egyensúlyozni. Ha nem akar egyetlen templomba se belépni. ne tegye. Olykor majd egyedül bóklászik. Hozzá van szokva. Én pedig lelkiismeret-vizsgálatot tartok. Mit kezdjek a féltékenységemmel? Beszéljek róla őszintén? Vagy titkoljam? Vagy próbáljam meggyőzni magam arról, hogy nincs jogom féltékenynek lenni? Jogom nincs, vagy okom?

Mégsem bírom ki, úgy mellékesen megkérdem, találkozott-e azzal a nővel. Azzal a nővel? Milyen nővel? Nyilvánvaló, hogy pontosan tudja. A visszakérdezéssel viszont is időt nyer. Azzal a bizonyos nővel. Nem akarom feltűnően fixírozni, de szeretném látni, hogy merre néz. Most a képzelete vagy az emlékezete működik-e? Nem tudom megállapítani. Azt mondja, nem találkoztak. Hezitálás nélkül mondja. Csakhogy ez nála nem jelent ártatlanságot. Tehát továbbra se tudom, mit higgyek. 

Hiába vártam arra, hogy beszéljünk. A konferencia persze mindkettőnket elsodort. Rengeteg mindenre kellett odafigyelnünk. Jól tudunk csapatban dolgozni, még mindig. Összeszoktunk. És ez nem múlt el azóta sem. Újra megtaláltuk a hangot, ha a szervezésről, a lebonyolításról volt szó. Klára még kicsit féltékeny is lett. Pedig nem fenyegetem a helyét. Ezt ő is tudhatná.

Nem csodálkoztam rajta, hogy Agapé nem beszélget velem egészen a rendezvény végéig. Bár, ha nagyon akarta volna, lett volna alkalma félrevonni. De úgy gondoltam, nem szeretné elsietni. Mégiscsak csúnya jelenetek vannak mögöttünk. Nem könnyű neki sem. Aztán végre lefutott az egész. Eljött az utolsó mise, az utolsó közös étkezés. Az ajándékosztás, az áldásosztás. A rohanás, hogy mindenki elérje a repülőjét. Én nem rohantam. Ricsi gépe este esedékes, addig nyugodtan átköltözhetek a panzióba.

Hirtelen szinte üres lett az anyaház. A nagy nyüzsgés után maradt a sok takarítani-való. A sok mosatlan edény. Majdnem felajánlottam, hogy segítek a konyhán, mikor észbe kaptam. Hiszen én már nem vagyok szerzetesnő. Én itt tolmácsként dolgoztam, kialkudott összegért. Némi nosztalgiával nézem a rendi ruhában hajlongó nővéreket, de ennyi. Civil vagyok. Kívülálló. Mégis Agapéra várok.

Majdnem elmegy mellettem. Aztán mégis megáll, jellegzetesen egyenes tartással, kissé kenetteljesen.

- Köszönöm a segítségedet. Anna, ugye, most a civil nevedet használod? Minden rendben volt. Klára átutalja a számládra az összeget, amelyben megegyeztünk. Van valami kérésed? Vigyen ki valaki a reptérre?
- Köszönöm, nem kell. Még itt maradok Madridban egy pár napig. Egy panzióban - teszem hozzá gyorsan, nehogy azt higgye, hogy szállásért kuncsorgok.
- Valóban? Akkor jó pihenést. Isten áldjon.

Indul tovább. Nem kérdez semmit.

- Agapé nővér - mondanám, de eszembe jut, hogy inkább tisztelendő anyának kellene szólítanom. Nem, ha így szólítom, már nem ugyanahhoz az emberhez beszélek, akit ismertem. Ismertem valaha? Most már nem ismerem. Azt hiszem, jobb, ha elengedem. Ahogy ő tette velem.

Zsong a fejem. Napok óta három nyelv között ugrálok, igaz, németre nem kell tolmácsolnom. Az valóban túlzás lenne. De Ruppert atyával persze németül társalgok. Az egyik este hosszabban beszélgettünk. Szakállt növesztett, kissé megöregedett, és kenetteljesebb lett. Mintha kevésbé volna őszinte. Vagy csak én változtam annyit, hogy már nem érzem őszintének, amit mond?

Elmeséltem neki az álmomat. Szerinte csak a saját bizonytalanságom kivetüléséről van szó. Nem is Ricsire vagyok féltékeny. Hanem ürügyet keresek a szakításra. Mert igazából nem akarok "odakint, a világban" élni. (Pedig nekem ez már idebent. A világban.) Szerinte visszavágyom a rendbe. Én meg nem hiszem. Nem vágyom már vissza. Vagy csak egészen halványan. Sokkal jobban vágyom Ricsire, mint a rendi életre. Bár nem tudom, mi lesz, ha mégiscsak megcsalt. Vagy nem csalt meg, de fog. Még nem is ez lenne a legnagyobb baj. Mi lesz, ha már nem szeret? Ha talál valakit, vagy máris talált, aki érdekesebb nálam? Akkor mi lesz?

Nem tudom, egyáltalán szóba hozzam-e neki a nőt. Az álmomat nem, mert azt csak kinevetné. Viszont megkérdezhetném, találkozott-e vele. Nem biztos, hogy azonnal tud dönteni, érdemes-e letagadnia. A hihető hazugságra ki van képezve. De ebben az esetben nem biztos, hogy egy másodperc alatt el tudja dönteni, hazudjon-e vagy sem. Bár miért is ne tudná. Vagy miért is ne mondhatná meg az igazat. Az álmom vonatkozhat a jövőre is. Vagy jelenthet teljesen mást is, mint gondolom. De Ruppert atya megfejtése nem látszik valószínűnek.

Ha őszinte akarok lenni Ricsivel, meg kell mondanom, hogy féltékeny vagyok rá. Most úgy megrohant ez az érzés. Nem azért, mert távol van. Inkább azért,  amit beleképzeltem ebbe a nőbe. Nem tudom, honnan jön a sejtés. Csak ott van, valahol mélyen.

Különös. Mintha azt reméltem volna, hogy Ruppert atyával megint közel kerülünk egymáshoz. És csalódnom kellett. Az a jóleső izgalom, ami azelőtt betöltött, ha vele voltam, már nincs sehol. Túl kevés lett mostanra ez a fajta ártatlan borzongás. Nem elég intenzív, és nincs benne testiség. Ez persze örvendetes. Mégis csalódtam egy kicsit. Bolond vagyok.

Miért pont ott találkoznak? Miért abban a lakásban? A nő nem akar egyedül odamenni. De el kell hoznia néhány dolgot, amit otthagytak. Túlságosan fájna neki, ha egyedül menne. Ezt mondja. Lehet, hogy így van. De mégis hazugnak érzem. Meg sem lep, hogy hasonlít Riára. Nem ő, de az a típus. Szinte a bőröm alatt érzem, hogy Ricsire milyen hatással van ez a nő. A szomorúsága, a gyásza, a szépsége. A szeretői mivolta. Talán már el is képzelte. A barátjával?

A nőnek van pénze. Rendőri fizetésből nem lehet önálló lakást bérelni. Csak erre a célra. Biztos nem Ricsi barátja fizette a bérleti díjat. Hogy lehet, hogy ennyire pontosan látom a lakást? És hogy lehet, hogy mind a két ember belső izgalmát ilyen pontosan érzékelem? Ez a nő már nem is gyászol, hanem csábít. Bemennek a hálóba. Nem hallom, mit beszélnek. Csak  a gesztusaikat látom. Ettől még nagyobb minden mozdulat jelentősége. A nő nem akárhogy ül le az ágy szélére. Hangsúlyozottan nőies. Nem magába roskadó, és nem hanyag tartású. Talán akkor is így mozog, ha egyedül van. Sose lehet tudni. Vajon ezt tanulta, vagy már így született?

Irigylem és féltékeny vagyok rá. Tudom, hogy mi következik. Csak idő kérdése. Ricsi nem fog ellenállni a kísértésnek. Eszébe se jut tán. Vagy azt gondolja, hogy ez valami kegyeleti tett. Mert a nő olyan szomorú. Annyira szüksége volt rá. Hogy valaki átölelje. És abból már olyan természetesen következett minden egyéb. Amikor megszűnik a ráció. Csak az ösztönök vannak. Olyan jól ismerem ezt. És hogy tudom benne szeretni. És most mennyire fáj.

Mikor felébredek, csupa könny az arcom. Nem, ez nem álom volt. Biztos vagyok benne, hogy azt láttam, ami valóban megtörtént. Vagy meg fog történni. És nem tehetek ellene semmit.

Hajnalban kelek. Jön értem a minibusz. A többiek még alszanak. Ricsitől indultam volna, de kiderült, hogy éjszaka is dolga lesz. Így még tegnap délután elbúcsúztunk. Nem sokáig leszünk távol egymástól. Nem volt fájdalmas búcsú. Egy hét múlva utánam jön. Ahogy megbeszéltük. Amint Madridba értem, hívjam fel. Lehet, hogy akkor még vagy már alszik, de nem bánja. Csak hívjam.

Most hirtelen semmi kedvem elutazni. Tele vagyok szorongással. Izgalommal és szorongással. Kicsit félek. Félek a feladattól, a hiába csináltam ilyet máskor is. Mindig van bennem egy adag drukk. Aztán belejövök, akkor már megy. De az eleje kicsit döcögős. Persze leginkább az érzéseimtől tartok. Viszontlátás Agapéval. Ruppert atya. Lehet, hogy a hatások kölcsönösen kioltják egymást. Annyi ember és annyi helyszín, annyi feladat egyszerre. Nem lesz időm elemezgetni magam. Nem lesz időm írni sem, valószínűleg.

Ami Colos és Lili találkozását illeti, az elmaradt. Már úton voltam a babakocsival, mikor felhívott, hogy nem tud eljönni a megbeszélt helyre. Berendelték valahová. Nem mondta, hová. Nem is tartozik rám. Viszont tudom, hogy ilyenkor nem lehet elszökni. És ez a találkozó mégiscsak szökés lenne. Kicsit megkönnyebbültem, hogy elmaradt. Nem bánom, ha nem kell tanúskodnom ennél a különös ismerkedésnél. Mire visszajövök, biztosan túl lesznek már rajta.

Angéla már megint. Amikor előadta, mit kér tőlem, nem akartam hinni a fülemnek. Pedig jól hallottam.

- Szeretném, ha elvinnéd Lilit sétálni. És megmutatnád Antal atyának.
- Colosnak? Akinek a nevét eddig ki se lehetett ejteni előtted? 
- Sose mondtam, hogy nem lehet kiejteni a nevét.
- Valóban nem mondtad ilyen egyértelműen. De beszélni nem lehetett róla veled.
- Most se akarok róla beszélni.
- Miért nem viszed el te Lilit hozzá?
- Nincs kedvem találkozni vele.
- Azt tudhatom, hogy mivel érdemelte ki a kegyet, hogy láthatja a lányod?

Nem merem azt mondani: a lányotokat. Nem lenne helyénvaló.

- Légy szíves, ne akard tudni. Kérjem meg inkább Juditot?
- Felesleges, én szívesen megteszem. De tudod, hogy napokon belül elutazom. Ráér utána?
- Jó lenne még ma.
- Még ma? Mi ez a sietség?
- Jó, lehet holnap is.
- Tőlem lehet ma is. Csak nem értem, miért ennyire sürgős.
- Régen vár rá. Hadd legyen meg az öröme.
- Milyen megértő lettél vele.

Angéla hátat fordít. Kinéz az ablakon.

- Nem vele vagyok megértő. Légy szíves, ne kérdezz többet.
 

Sokszor eszembe jut az a nő. Hogy mit érezhet, azt nem nehéz elképzelnem. És, hogy mit fog érezni, ha megtudja. Mikor Ricsit firtatom, írt-e már neki, röviden lerendez. Írt. És? Jött válasz? Jött. Mégis, mi? Megírtad neki, hogy meghalt a barátja? Meg. Hogyan reagált? Egész jól. Nem tudom. Hagyjuk ezt.

Miért hagyjuk? És mit jelent, hogy valaki egész jól reagál egy halálhírre? Ha én lennék a nő helyében, biztos nem reagálnék jól. Pedig a számomra mégiscsak ott a remény, hogy valaha viszontlátom azt, akit elvesztettem. Ha ő nem hisz a túlvilágban, akkor neki ez a vigasz sem marad. A férfi búcsú nélkül távozott. Váratlanul. Kiradíroztatott az életéből. És még meg sem gyászolhatja igazán. Hogyan gyászolhatna meg valakit, akinek a létezése titok? Hogyan gyászolhatná meg titokban? És mégis. Kénytelen meggyászolni azt, akit szeretett. Lehet, hogy ez színvallásra fogja késztetni?

Aztán eszembe jut, hogy az asszony valószínűleg beszélni akar Ricsivel. Ki mással beszélhet az egészről? Lehet, hogy a titkát senkivel nem osztotta meg. Főleg nem olyannal, aki ismerte a szeretőjét. Lehet, hogy találkozni fognak. Talán ezt nem akarja elmondani Ricsi? De mi értelme titkolózni? Megértem, ha így döntenek.

Én meg Angélával futok össze váratlanul, a tanítás végén. Gyerekkocsit tologat fel s alá a gimnáziumhoz közeli téren. Nyilvánvalóan nem rám vár. De azért odamegyek hozzá, amíg meg nem érkezik, aki elé eljött. Minden bizonnyal Csabit várja ilyen kipirultan. Egy kérdésemre  már tudom a választ: Angéla nem titkolja Lili létezését. De mi van, ha Colos is meglátja őket? Bár tanítás után nem siet haza, hiszen az épületben lakik. De mégis. Talán Angéla szívesen találkozna Colossal? Vagy már elfelejtette, hogy itt tanít? Nem értem ezt a lányt.

Mikor figyelmeztetem, csak mosolyog, megvonja a vállát. Majd legközelebb óvatosabb lesz. De most már megvárja Csabit. Nagyon készültek erre a találkozásra. Mintha nem csak pár napja leveleznének ... Lilit kénytelen volt magával hozni, mert otthon senki nem akart vigyázni rá. De Csabit biztosan nem zavarja. Én ebben nem lennék olyan biztos, de nem mondok semmit. Lili kipirult arccal alszik. Hirtelen nagyon jó lett az idő. Kissé túl van öltöztetve. Megsimogatom a karját, aztán elindulok hazafelé.

Ricsi napok óta szótlanabb a szokásosnál. Valami nyomja a szívét. Rákérdeztem többször. Nem, semmi különös nem történt. És, ha történt is, úgyse beszélhet róla. Erre valók a kollegiális sörözések. Ott beszélhet - a többiekkel. Idegenekkel soha. Én idegen vagyok? Na jó, nem vagyok idegen. De nekem se mondhatja el, ami vele a munkában történik. Akkor most mi a gond? Nem osztotta meg a kollégákkal? Ezt még velük se lehet. Nem lehet? Miért?

Sóhaj. Javaslom, hogy menjen gyónni, ha másképp nem szabadulhat ettől a tehertől. Ezen jót mosolyog. De végre mosolyog. Nem, esze ágában sincs gyónni. Különben sem bűnről van szó. Nem az ő bűnéről. Szóval valaki máséról? Csak nem egy bűncselekmény eltussolásáról? Dehogy. Ez nem olyan értelemben bűn. Tulajdonképpen nem is biztos, hogy bűn. Nem az ő tiszte megítélni.

Most akkor elmondja, vagy nem? Hátha segíthetek. Jól van. Akkor legyen. Nekem elmondja.

A spanjáról van szó. Arról, aki nemrég halt meg. Neki kellett átvenni az ügyeit.  Összeszedni a benti cuccait, és eljuttatni a családhoz. Átnézni a számítógépét. Törölni, ami magánjellegű, például. Tett egy felfedezést. A barátjának szeretője volt. Rögtön a prof jut az eszembe. Mi lenne, ha az ő számítógépét nézné át valaki. Ha valaki rosszindulatú, az mekkora károkat okozhat utólag. De Ricsi nyilván nem ilyen.

- És most azon gondolkodsz, hogy elmondd a feleségének?
- Dehogy. Eszem ágában sincs elmondani. Nincs jogom hozzá.
- Azt hiszem, igazad van. Lehet, hogy tudja úgyis. Vagy lehet, hogy nem tudja, akkor meg minek utólag bántani vele? Nem elég, hogy elvesztette a férjét?
- Ebben nincs vita köztünk, Panni. Csak azt hiszem, a barátnő nem sejti, mi történt. Jött pár e-mail. A nő nem érti, miért nem kap választ. Attól tartok, előbb-utóbb nem fogja bírni, és sms-t küld. Vagy telefonál a haverom mobiljára.
- És a feleség így rájöhet.
- Ha nem ügyes a barátnő, igen. Bár erre inkább az sms az esélyes. Ha egy nő veszi fel a telefont, a szerető nyilván azonnal óvatossá válik. De mégsem lenne ez jó így. Mi van, ha a hírre bepöccen? Nem tudom, milyen jellegű volt a viszonyuk. Nem akarom olvasgatni az e-mail-jeiket. Hozzá vagyok szokva, hogy mások magánéletében kutassak, de ez más. Ehhez nincs jogom.

A prof annak idején mindent megtiltott nekem. Csak e-mail-t írhattam. Lehet, hogy ez a szegény nő sem tehet mást. Borzalmas érzés lehet. Ricsi nem hagyhatja ebben a bizonytalanságban.

- Nem tudom, a feleség mit csinált a mobillal. Hogy kikapcsolta-e. Vagy felveszi, ahányszor csak csörög, hogy a hívóknak megmondja, a férje meghalt? És biztos küldenék egy sms-t az összes mobilon lévő számra. Így elkerülhetném a sok felesleges magyarázkodást. Meg, hogy folyton csörögjön a mobil. De nem biztos, hogy neki is eszébe jut. Ki gondolkodik ilyenkor logikusan? Hogy szokás manapság halálhírt közölni, különben is? Újságban? De ki olvas papírújságot?
- Nem tudom, hogy szokás, ha nem idős emberről van szó.  Szerintem csak egyet tehetsz. Írj a barátnőnek. Közöld vele, hogy mi történt.
- De e-mail-ből megtudni, hogy meghalt, akit szerettünk? Ez kegyetlen lenne.
- Sms-ből se lenne jobb. Ha már az előbb felvetetted.
- Ez is igaz. Nincs jó megoldás.
- Akkor mit akarsz tenni? A telefonszámát nem tudod?
- Azt nem. És a nevét sem. Titkos fiókról írt a haveromnak. Valami kitalált nevet használt. Bárki lehet.
- Neked megvan rá a lehetőséged, hogy így is kiderítsed, ki az. Persze, ha a saját gépét használja. De ez elég valószínű.
- Persze, elvileg megtehetném. De ezzel felfedném a kilétét, noha nincs jogom a titkához.
- Ricsi, akkor mégis csak az e-mail marad.
- Úgy tűnik. De nem tudom, mit írjak. És honnan? A haver benti e-mail-jéről? Szörnyen morbid dolog lenne, hogy azt hiszi, végre válaszol a kedvese, erre a halálhírét közlöm vele.
- Hát írj a saját e-mail-edről.
- Azt meg nem biztos, hogy elolvassa.
- Kérj olvasási visszaigazolást. Egyebet nem igazán tehetsz.
- Tudom. Mégis nyomaszt az egész.
- A felelősség? Hogy tőled kell megtudnia? De hát ki vehetné le rólad ezt a terhet?
- Senki, Panni. Épp ez az. Hogy senki.
 

Igyekszem magam utolérni a könyvek átnézésével. Ugyanakkor lassan befutnak a madridi tolmácsolás részletei. (A gimnázium igazgatójával már megbeszéltem, hogy hiányozni fogok. A konferencia után meg tavaszi szünet. Tehát akkor Ricsi terve is megvalósulhat.) Bizonyos előadásokat előre le kell fordítanom, mégpedig két nyelvre is. Nehéz teológiai szövegek. Megvallom, olykor unom is őket. Már nincs bennem az a lelkesedés meg alázat, mint korábban. És más dolgokon jár az eszem. Például Coloson. Miért érzem úgy, hogy még mindig nem világos ez az egész történet? Hányszor és hányan hazudtak nekem ennek kapcsán? Hányszor következtettem tévesen én? Lehet, hogy soha nem tudom meg, mi történt valójában.

Csabi és Angéla elkezdtek levelezni. Ezt Csabitól tudom. Angéla regisztrált az egyik közösségi portálra, így sikerült kapcsolatba lépniük. De a fiú nem tett említést részletekről. Például Liliről. Pedig meglepő lehet számára, ha eddig nem tudott róla. És honnan tudott volna? Vagy mégis tudta? Esetleg még mindig nem tudja? Ha Angéla a faluban kitalált egy férjet, Csabi számára kitalálhat valami mást. Egy kiugrási történetet, amelyben nem szerepel se terhesség, se gyerek. Legalább is egyelőre. Persze mindez feltételezés. Sokkal valószínűbb, hogy Csabi tud Liliről. Csak nem akarja firtatni a dolgot. Vagy velem nem akar róla beszélni.

Colos bezzeg akarna beszélni. Mindenről, ami foglalkoztatja. De tőlem csak nem várhatja, hogy megmondjam neki, lenne-e esélye a kinti életben. Hogy biztassam. Hogy kijelentsem, igen, elég vonzó férfi ahhoz, hogy érdekelje még a nőket. Érzem, hogy igazából arra vágyik, hogy valaki átölelje, sőt ... Ha nekem szerzetesként voltak ilyen vágyaim, egy férfinak miért ne lehetnének? Természetes, hogy vannak. De én nem tehetek semmit az érdekében. Tartok is tőle, van bennem némi viszolygás, meg zavaros helyzetet teremtene, félreérthető lenne. Felebarátként nem ölelhetek meg egy férfit. Vagyis őt nem ölelhetem meg. Lehet, hogy más kedvéért meg tudnám tenni. De miatta? Nem vagyok rá képes.

Valahogy csak akadt egy asztal, amelyhez olykor leülhetek. A német tanár is itt ült, azt mondják. Kérdeztem, hogy van, de nem jártak bent nála. Majd mennek. Akkor kiderül. Nem túl népszerű egyébként a gyerekek körében. Nem az a fajta, akit önként meglátogatnának. Kötelességből persze megteszik. Csak abban nem sok a köszönet.

Úgy alakult, hogy van egy lyukasórám. A szerzetesek ilyenkor nem maradnak a tanáriban, közel van a szobájuk. Civil tanár kevés akad. Ebben az órában senki más nincs rajtam kívül a helyiségben. Így nyugodtan tudok dolgozni. Végre megkaptam a tankönyveket. Át kell néznem, milyen módszerrel dolgoznak, mit tanultak eddig. Hol tartanak. Úgy csöppentem ide, mint egy ejtőernyős. Sokat kell készülnöm az elején.

Annyira elmerülök a munkában, hogy összerezzenek, mikor bejön valaki. Oda se kell néznem, hogy tudjam, ki az. Lehet, hogy Ricsinek van némi igazsága. Colos nem hagy nyugodni. De mit tehetnék ellene, el nem zavarhatom. Nem jön oda mindjárt. Leül az asztalához. A tanári másik végébe. Épp csak odaköszön. De tudom, pontosan tudom, hogy nem akar dolgozni.

- Nem akarlak zavarni.

Ezzel a mondattal szokták elkezdeni a zavarást. A szemtelen válasz viszont nem lenne helyénvaló.

- Át kell néznem a könyveket.
- Tudom. Panni, ne haragudj, ha ezzel jövök. De muszáj beszélnem valakivel.

Felnézek. Elég megviseltnek látszik. Nem bírom elküldeni, nem lenne emberséges. Bármennyire is tartok tőle. Tartok tőle? Vagy viszolygok? Nem, az azért túlzás.

- Miről szeretnél beszélni?
- Különösnek tűnhet. Bár számodra talán nem annyira. Éppen azért szeretném veled megbeszélni. Te végigjártad ezt az utat. Nagyon csodállak érte. Bátor nő vagy.
- Köszönöm. Ezek szerint a rend elhagyásán gondolkodsz?

Közelebb jön. Leül az asztal túloldalára.

- Azt hiszem, túl késő - jelenti ki.
- Miért lenne túl késő?
- Mert nem tudnék nulláról felépíteni valamit. Mint te. Te még időben léptél. És elképesztően bátor vagy.
- Ezt már mondtad.
- Nem üres bók. Valóban annak látlak.
- Szerencsém is volt. Sok segítséget kaptam. Ha nincsenek barátaim, nem tudom, mi lett volna. Hol lennék most.
- Kérdezhetek valami nagyon személyeset?
- Mondjad.
- Van valakid? Úgy értem, van egy olyan férfi az életedben, akire számíthatsz?

Miért érdekli ez egyáltalán?

- Van. Remélem, számíthatok rá.
- Miatta léptél ki?
- Nem.
- Szerinted ... mondd meg őszintén, ha kérdezhetek ilyet ... Nem, felejtsd el. Ezt nem merem. Nem lehet.

Nem szólok semmit. Ha nem akarja mégsem, úgy nekem is jobb. Ki tudja, mi jár a fejében. De látom, hogy gyötrődik. Akármennyire is szégyenletes, amit csinált, nem bírom megállni, hogy sajnáljam.

- Mégis muszáj. Muszáj tudnom.
- Mit?
- Hogy ... Mint férfinak, szerinted lenne esélyem? Odakint?
- Mint férfinak?
- Igen. Lenne esélyem rá, hogy egy nővel élhessek? Hogy legalább ... El tudod ezt képzelni?
- Miért is ne ... Biztosan.
- Csak bátorítani akarsz. De érzem rajtad, hogy te is ... te is irtózol. Azt hiszem. Félsz tőlem.
- Csak azért, amit tudok. Angéla miatt. De nem irtózom. Nem is félek.
- Nagyon jóságos vagy. A gesztusaid azonban mást mondanak, mint a szavaid. A testeddel nem tudsz hazudni.

Veszélyes vizekre eveztünk. Nem akarom ezt a témát folytatni.

- Tehát ki szeretnél lépni? Beszéltél már valakinek róla?
- Persze. Ahogy tanácsolni szokták. A gyóntatómmal meg az elöljárómmal. De azok nem tudják, milyen, ha valaki elhagyja a rendet. Te viszont tudod. Csakhogy te fiatal vagy. És szép. Nyilván egy pillanatig se volt kétséges, hogy találni fogsz valakit. Ha csak rádnéz az ember, segíteni akar. És pátyolgatni. Ez rám nem áll.

- A magánytól félsz?
- Most is magányos vagyok. Aligha lehetnék magányosabb.
 

Angéla bejelentette, hogy meglátogat. Eddig nem nagyon mozdult ki a községből. De most elhatározta, hogy illik néha városi levegőt is szívnia. Judit otthon marad Lilivel, Angéla hónapok óta először érezheti magát másnak, mint anyának. Mikor beszéltünk, csak azt említettem neki, hogy dolgozom, ezért délelőtt nem leszek otthon. Rendben, akkor délután.

Tartottam tőle, hogy kénytelen leszek bevallani, hol dolgozom. Ha nem kérdi, nem mondom el. De ha rákérdez, akkor nem fogok hazudni. Sokáig úgysem titkolhatom. Ennek még annyi haszna is lenne, hogy megtudnám, akar-e Colosról beszélni. Vagy gondosan kerüli a témát továbbra is.

Alig érek haza, már csenget is. Mikor kinyitom neki az ajtót, meglepődöm. A megszokott, szerény öltözék helyett most valami egészen mást visel. Szűk nadrág, szűk pulcsi, rövid szövetkabát. Az alakja olyan, mint a terhesség előtt, karcsú, kislányos. Az arca is kislányos, de most kifestette magát. Ezt se láttam még tőle.

- Nagyon csinos vagy - jegyzem meg, bár szinte soha nem mondok ilyet. Most egyszerűen muszáj. Gondolatban hozzáteszem, vajon férfi miatt öltözött-e így. Lehet, hogy találkája volt valakivel? De kivel?

- Judit lányai öltöztettek fel. Kijelentették, hogy nem mehetek be olyan szakadtan Pestre, ahogy akartam. Ki is sminkeltek.
- Így már értem. Jól kijöttök egymással?
- Annyira nem. Illetve nem mindig. Kedvesek, de kicsit el vannak kényeztetve.
- Persze, a prof elkényezteti őket. Gondoltam.
- Igen, inkább ő, mint Judit.
- És Lili? Őt is elkényeztetik?
- Olykor igen, de azért nagyrészt velem van. Most viszont jó, hogy egy kicsit nélküle lehetek. Bár furcsa. Nagyon furcsa. Úgy jöttem végig a vonaton, hogy hiányérzetem volt. Mikor meglátok egy kisgyerekes nőt, szinte zavar, hogy nem tudja rólam, én is olyan vagyok, mint ő. Valahogy együvé tartozunk. Még értetlen gyerektelennek néz.

Nevetek.

- Értetlen gyerektelen? Én is az vagyok?
- Ha még nincs gyereked, persze.
- Ez valami külön osztálya az emberiségnek?
- Valami olyan.

Aztán teázunk. Angéla Liliről beszél, nagyrészt ő foglalja le a gondolatait. Nem is nagyon kérdez rólam. Nem bánom. Szinte már úgy tűnik, nem lesz szó a munkámról. De egyszer csak eszébe jut, hogy érdeklődjön felőlem is. Mikor megemlítem a gimnáziumot, felélénkül. Nem megdöbben, vagy méltatlankodik. Hanem izgalomba jön.

- Ott tanítasz németet? Esetleg Csabit nem láttad? Emlékszel még rá, szegényt akkoriban ... Hát, nem volt szép tőlem.
- Láttam Csabit.

Szóval Colos mintha nem is létezne, ellenben Csabi. Ő érdekli.

- És hogy van? Idén érettségizik, ugye?
- Igen, úgy láttam, nagyon jól van.
- Nagyon kedves fiú. Igazán. Szeretném ... Nem, hagyjuk.
- Mit szeretnél?
- Biztos nem is emlékszik már rám. Ostobaság lenne írni neki. Nem gondolod?
- Emlékszik rád. Kérdezett felőled.

Angéla mélyen elpirul. Szóval így állunk.

Másnap este vacsora közben mondom el Ricsinek, hogy hol tanítok. Szinte nem is reagál. Kicsit megcsóválja a fejét, hümmög. Aztán megvonja a vállát.

- A te dolgod, Panni. Felnőtt nő vagy. Azt csinálsz, amit akarsz.

Ez hirtelen rosszabbul esik, mintha kiabálna. Nem számítok már neki? Ennyi közönnyel fogadja ezt a hírt? Vagy belefáradt abba, hogy veszekedjen velem? Miért hangzik olyan sértőn, hogy felnőtt nő vagyok? Hiszen az vagyok. Nem igazán akarok az lenni? Tán ez a baj?

- Nem haragszol?
- A te életed. A te munkád. Csak aztán ne sírj, ha Colos a nyakadra jár. Remélem, tudod, hogy nem fog békén hagyni.
- Milyen értelemben?
- Hát Lilivel, meg Angélával. Miért, más értelemben is nyomul? Bepróbálkozott?

Ricsi még erre gondolva sem mutat különösebb érdeklődést. Tényleg kezd közömbössé válni.

- Nem, egyáltalán nem.
- Bár csodálnám, ha nem is jutna eszébe. És ez a csóka nem csak álmodozik az ilyesmiről.
- Ugyan már, azért, mert egyszer ilyesmi történt. Nem kell messzemenő következtetéseket levonni.
- Na persze. Én szóltam.
- Most ijesztgetni akarsz?
- Nem. Úgyis hatástalan. Szerintem te kifejezetten élvezed a kockázatot.
- Nincs semmiféle kockázat.
- Ezt te sem hiszed.
- De ... Szerintem nincs kockázat. Azt is megbánta, amit tett. Nem követ el még egy ilyen marhaságot.
- Nem ismered a férfiakat.

Most én vonom meg a vállam.

- Ugyan már, mintha más se járna az eszetekben.
- Ha elvonási tüneteink vannak, akkor más se jár.
- Nem hiszem.
- De, csak hidd el. Colosnak egész szép elvonási tünetei lehetnek. És ott vagy az orra előtt. Bizalmas viszonyban álltok. Kísérget, segít beilleszkedni. Elhagyatott folyosók. Egy üres osztályterem. Pannika, csak megmutatok neked valamit.

Felállok az asztaltól. Elviselhetetlen, hogy így beszél. Féltékeny?

- Össze-vissza képzelődsz.
- Lili is a képzelet terméke, ugye?
- Nem. De aki egyszer vétkezett, az nem feltétlen teszi meg még egyszer. Miért nem tudod elképzelni, hogy megváltozott?

- Miért nem ülsz vissza? Egyél még.

Nem tudom, miért, visszaülök. De nem eszem.

- Csabit is tanítom - váltok témát.
- Csabit? A kosaras srácot? 
- Szóval emlékszel még rá.
- Persze, hogy emlékszem. Szóval tanítod. És?
- Váltottunk pár szót. Angéla felől kérdezett.
- Nocsak. Ezek szerint tud valamit? Lehet, hogy a Colos-Angéla-féle kalandról is tud? 
- Azt nem hiszem. De tőlem nem is fogja megtudni.
- Jobb is, ha nem kavarod bele még ezt a srácot is. Épp elég, hogy Colossal barátkozol.
- Nem barátkozom.
- Nem? Akkor mit csinálsz? Teréz anyát játszol?
- Nem, semmit nem játszom.
- Jól van, hagyjuk.