Összefutottam Katával, a tévés műsorvezetővel. Volt tévés műsorvezetővel. Őt is leépítették. Annyira megviselte, hirtelen azt hittem, beteg. Mindig olyan magabiztosnak és csinosnak láttam. Tökéletes sminkkel, csinos ruhában, frissen mosott hajjal. Most egészen másképp néz ki.

Elmondta, hogy a férjének, aki egyébként szabadúszó operatőr, szintén alig van munkája. Otthon ül egész nap, nézi a plafont. Vagy a tévét, és szitkozódik. Minden más operatőr munkáját lepocskondiázza. De leginkább az országot szidja. Minek kellett neki idejönni. Mindig is mondta, hogy az ő hazájában kellett volna maradniuk. Akkor most nem lennének ebben a helyzetben.

Katának nincs egy nyugodt perce. Nem bírja odahaza, a férfi nem hajlandó kimozdulni, így ő megy el otthonról. De valójában nem tudja, most mit kezdjen magával. A szakmájában idehaza képtelen elhelyezkedni. Már mindenkit megkérdezett. Hiába csinálta jól, amit csinált. Most nem kell sehol.

Azt tervezi, hogy pár napra lemegy a szüleihez vidékre. A kislányuk már ott nyaral. Csak a férjétől nyugta legyen egy kicsit. Át akarja gondolni, mit tehetne. Lehet, hogy a férje hazájában kell mindent újrakezdeniük. Csak a házasságuk sincs tökéletes állapotban. Nehéz, nagyon nehéz.

Meghívom egy kávéra, hagyom, hogy kipanaszkodja magát. Nem tudom, mi egyebet tehetnék érte. Mikor elköszönök tőle, félig szomorú mosollyal konstatálja, mennyire megszépültem. Nagy varázsló lehet a szeretőd - mondja. - Nehogy kiengedd a kezedből.

Gyönyörű parkba visz. Árnyékos terasz, vízpart, gyerekek játszanak a fűben. Korai vacsora. Mosolygós, józan, baráti hangulat. Talán a gyerekek jelenléte teszi, de rákérdez. Vajon Ricsivel tervezünk-e családot. Egyáltalán volt-e szó róla. Először nem akarok beszélni a témáról. Aztán lassan kiszedi belőlem a részleteket. Hümmög. Persze, egyrészt érti, hogy senkit nem lehet rábírni a családalapításra. De azt gondolja, hogy nem szabad lekötnöm magam valaki mellett, aki ezt ennyire visszautasítja. Ha én határozottan erre vágyom. Olyan határozottan nem vágyom erre. Magam sem tudom, mire vágyom igazán.

Később meglepő ajánlattal áll elő. Augusztus első két hetében Olaszországba mennek nyaralni. Az egész család. Még Angélát is a kicsit is viszik. A balatoni nyaraló meg üresen. Vajon nem lenne kedvem? Természetesen vihetem Ricsit, ha ráér. Azt viszek, akit akarok. Minek üljek ilyen melegben a belvárosi lakásban? A nagymama-féle ház már nem az enyém, oda úgyse mehetek. De ez a lehetőség ... Igazán nagylelkű felajánlás. Nem kell mást tennem, mint elfogadnom.

Sejtem, hogy Ricsinek egyáltalán nem fog tetszeni az ötlet. Még így sem, hogy a prof nincs a közelben. Még hogy a profék nyaralójába menjek? Mintha nem lenne pénzem nyaralni, ha éppen ahhoz van kedvem. Gondolom, ezt mondja majd. (Esetleg többes szám első személyben.) Alamizsna. Hagyjanak már békén, Panni. Ne jótékonykodjanak veled, nem szorulsz rá. Még mindig gyereknek néznek? Vagy minek?

Mosolyogva megköszönöm a profnak, de nem mondok még se nemet, se igent. Én nagyon szeretnék menni. Nem csak a kert, a szabad levegő, a fürdési lehetőség miatt. Kíváncsiságból is. A házukat már ismerem. De a nyaralót még nem. Ott lenni és nézelődni a könyvek között. Beszívni a bútorok illatát. Benne élni egy kicsit abban a hangulatban. Bár kicsit elszomorítana, hogy ő nincs ott. Hogy ők nincsenek ott. Biztos üresség-érzésem is lenne. Nem tudom. De valószínűleg úgyse lesz belőle semmi. Mert Ricsi megalázónak érezné ezt a felajánlást. Talán jobb, ha meg se említem neki.

Alig írom le, hogy a prof ritkán hív, felhív három nap egymás után. Valami miatt most van kedve beszélgetni. Sőt. Találkozni is.

Nem tudom, jól tettem-e, hogy beleegyeztem. Máskor eszembe se jutott volna ezen gondolkodni. De amit Ricsi kérdezett, és ahogy kérdezte, azt nem tudom elfelejteni. Azzal hitegettem magam, hogy a prof már nincs olyan hatással rám, mint régen. Beleszerettem valaki másba. Együtt élek valaki mással. A barátság megmaradt, de az erotika kiveszett belőle. Belőlem, belőlünk. Valójában nem tudom, belőle kiveszett-e. Vagy hogyan működik ez? A puszta elhatározás segít abban, hogy ne kívánjunk valakit többé? Az ő esetében vajon így van? Ha találkozunk, még látja bennem azt, akit egy éve? Vagy már egyáltalán nem?

Magamban is bizonytalan vagyok. Ha Ricsi nem teszi fel a kérdéseit, és ha a prof nem hív fel háromszor, eszembe se jutna. De mi volna, ha? Persze nem hiszem, hogy bármi lenne. Nem, ezt biztosan nem akarhatja. Ha azonban ő mégis akarná, én nem akarom. Nem szabad akarnom semmiképpen.

Ostobaságokon gondolkodom.

Felhívott. Nagyon ritkán hív, nem akar zavarni. Főleg, ha úgy sejti, hogy Ricsivel vagyok. Az tényleg kellemetlen egy kicsit. De ezúttal magam voltam otthon. (Otthon: milyen könnyen ráruházzuk ezt a szót egy helyre.) Hazulról hívott. Elújságolta, hogy egyedül van. A többiek a nyaralóban. Csak ő jött haza, hogy végre felvegye a fonalat. Be kellett mennie a tanszékre. Amíg létezik. 

- Csak ültem a saját székemen. A saját irodámban. A saját könyveim között. És nem tudtam, mi az ördögöt keresek. Hogy mit kellene tennem. És minek. Tanszéki értekezletet hívtam össze délutánra. Mielőtt szétszéledne mindenki. Néztem magam elé, és nem tudtam, mik legyenek a napirendi pontok. Juli főzött egy erős kávét. Rágyújtottam. Bámultam a számítógépet. Nem jutott eszembe semmi.

Aztán persze magamhoz tértem. Valahogy megtartottam az értekezletet. Nagy erőfeszítést kellett tennem ahhoz, hogy oda tudjak figyelni. Fel kellett volna hívnom egy csomó embert. Még addig se jutottam, hogy összeállítsam a listát. 

- Segíthetek valamiben? - ajánlottam föl hirtelen. 
- Csak tudnám, miben. Gondolkodni nem tudsz helyettem. 
- A keresztelőn úgy tűnt, jól érzed magad. Elemedben vagy.
- Ott nem kellett koncentrálnom. Az más. De a munka, az valahogy annyira idegen. És érdektelen. 
- Biztosan bele fogsz lendülni. Ahogy elképzelem, mit éreznék, ha újra nővérként kéne élnem. Szerintem én sem tudnám, mit keresek ott. És hogyan kell hozzáfogni. 
- Remélem, nem készülsz arra, hogy kipróbáld. Én nem ajánlom.
- Nem, eszem ágában sincs. Most nagyon jól érzem magam így. 

Hallom a kulcsot a zárban. Intek Ricsinek, aki csak némán bólint, mikor látja, hogy telefonálok. Kimegyek a konyhába. Beszélünk még vagy öt percig. De már nyugtalan vagyok, le kéne tennem. Végül is hazajött a ház ura. Illik köszönni neki. 

- A profod? - kérdezi azonnal.
- Honnan veszed?
- A hangszínedből. És a mimikádból. Még mindig odavagy érte? 

Magához húz, és egészen közelről néz a szemembe.

- Kedvelem mint barátot.
- Csak kedveled? 
- Mit akarsz hallani? 
- Az igazat. Csupán kedveled, vagy ennél többről van szó?
- Talán többről. Különös, hogy ezt olyan pontosan akarod tudni.
- Miért lenne különös?
- Mert te sose beszélsz az érzelmeidről.
- Ugyan már, dehogynem. 
- Te? 
- Én hát. De most nem rólam van szó. Hanem rólad.
- Ha az érdekel, hogy szerelmes vagyok-e belé, akkor a válaszom nem. 
- Olyan dühösen mondod ezt, mintha magadat is meg akarnád róla győzni. 
- Hagyjuk ezt a faggatózást.
- Rendben, hagyjuk. Ne haragudj.

Eltűnik a mosdóban. Mikor kijön, odamegyek hozzá.

- Mire vagy igazából kíváncsi?
- Semmire, Panni, hagyjuk. Marhaság volt faggatóznom. Nevetséges dolog a részemről. 
- Féltékeny lennél a profra?
- Én? Féltékeny? Ugyan.
- Semmi okod nem lenne rá, ezt remélem, tudod.
- Persze, hogy tudom. Mondom, hogy felejtsd el az egészet.  

Se iskola, se tanítványok. Noha mindig elfoglalom magam, mostanában túl sok az időm. Megint eszembe jutott anyám barátja. Az a német férfi, akit Ricsi szerint meg kellene látogatnom. Most itt az alkalom. Időm is van, pénzem is. Nem akadályoz semmi. De ha csak rágondolok, elfog a félsz. Nem is félsz, inkább valami kényelmetlen érzés. Mint mikor valami kellemetlen elintéznivalója van az embernek, és csak halogatja. Mióta halogatom. Eddig volt rá épp elég kifogásom. De most?

Persze nem kötelező. Tudom, hogy senki és semmi nem kényszerít rá. Ha nem akarok beszélni vele, akkor nem beszélek. És marad a tudatlanság. A találgatás, a feltételezések. Lehet, hogy inkább ezt választom, mint valami szomorú bizonyosságot. Nem akarom biztosan tudni, hogy anyám gondolt-e rám egyáltalán, miután elhagyott. Nem akarom biztosan tudni, hogy nem akart magával vinni. Vagy visszajönni értem. Minek kínoznám magam ezzel a bizonyossággal? 

Persze, hívhatjuk ezt gyávaságnak is. Ugyanígy nem akarom biztosan tudni, hogy Ricsit mi fűzi Őzikéhez. Jelent-e az a nő egyáltalán valamit. Inkább meg se kérdezem. Nem járok utána. Nem kutatok. Könnyen megtehetném. De valami visszatart. Talán a tapintat, talán a gyávaság. Talán az önvédelem.

Mit is mondjak? Néha annyira megértő és kedves. Mire visszatértem a keresztelői ünnepségről, összeszerelte a számítógépasztalt. Amelyet korábban a profék lakásában használtam. A hálószoba legvilágosabb sarkába állította. A maga módján még be is rendezte. Odatette a laptopomat, a szótáraimat. És a szentképeket, amelyek eddig egy eldugott polcon voltak. Még egy helyes kis csokor virágot is vett. Igaz, befőttesüvegbe rakta. Azt mondja, nem találta a vázát. Marika néni elpakolta valahová. Vagy Ria vitte magával? Lehet, hogy eleve Ria vázája volt.

Azt se tudtam, mit mondjak. Annyira meghatott. Sietett hozzátenni, hogy asztali lámpát is kapok majd, csak még nem volt ideje megvenni. De ha akarom, válasszam ki én. Végül is az én lámpámról van szó. Aztán megtaláltam a vázát. Kicsit túl nagy ehhez a csokorhoz. Nem ártana beszerezni egy kisebb vázát is. Csak, hogy legyen választék. Ricsi szerint egy nőnek soha semmi nem elég tökéletes. De ezen mindketten csak mosolygunk.

Mégiscsak keresztanya lettem. Colos természetesen kifejezetten boldog volt attól, hogy Angéla engem választott. Így a korábbi nehézségek fel sem merülhettek. Ricsi nem jött el, pedig hívtam. Nem akart ennyi ismerőssel találkozni, akik kérdéseket tehetnek fel neki. Persze, ebben van logika. Nem is tettem neki szemrehányást. Csak hiányzott. Egyébként valószínűleg akkor se jön el, ha nem ez a helyzet.

A profék fizették az egész vendéglátást. Angélának alig van saját pénze. Csabinak még annyi sem. Csabi szülei pedig ... A keresztelő utáni ebéden tudtam meg, hogy nem kíváncsiak Lilire. Nem hiszik el, hogy minden kétséget kizáróan Csabi az apja. És amíg ezt nem tudják biztosan, addig nem is akarják látni a babát. Csabinak persze nem említhetem, hogy mit kavarhatott fel az anyjában ez a hír. És a nevelőapja? Vajon most hogy érzi magát? A teljes elutasítás arra utal, hogy képtelenek kezelni a helyzetet. Időre van szükségük. És Colos valószínűleg sürgetné volt szerelmét, hogy végre Csabinak is mondják el az igazat.

Nehéz ilyenkor, mert egyszerre mindenkivel szeretnék beszélni. A profot igencsak élénknek láttam. Mintha átlendült volna a túlélő hangulaton. Látszott, mennyire fontos neki a családja, hogy Angélát és Lilit is közéjük számítja. Nem tudom, hogy bírja ennyi nővel. Bár most Csabival azért van egy fiú is. Nem vagyok vele egészen tisztában, hogy milyen gyakran találkozik Csabi Angélával. És milyen jellegű a kapcsolatuk. De a fiú kötődik a lányához, ez látszik.

Valahogy mellé sodródom, mikor még egyszer veszünk a süteményekből. Kérdezgetem a terveiről. Az érettségi nagyszerűen sikerült. Természetesen egyetemre megy. Mégpedig külföldre. Ezt a szülei már rég eldöntötték. Ő pedig mindaddig lelkesedett az ötletért, amíg nem tudott Liliről. De most elbizonytalanodott. Nem, összeköltözni nem akar Angélával. Jó helyen van a lány ebben a családban. És ő úgysem tudna gondoskodni se róla, se a gyerekről. (Szerelemről szó sem esik.) Viszont nem akarja hónapokra elhagyni. A gyereket. Angélára nem sok gondolatot pazarol ez a fiú. Vagy csak nem annyit, amennyit én reméltem.

Marika néni teljes harci díszben. Még reggel van. Úgy érzem, túlságosan is korán ahhoz, hogy ő megérkezzen. Hálóingben ülök a piritósom és a kávém társaságában, mikor beállít. Kulcsa van, természetesen. És nem számított rám. Nekem illene tudnom, hogy ma jön, de elfelejtettem. Alacsony is, törékeny is, kicsit aszott jelenség. Van egy fia, bár nehéz elképzelnem, hogy valaha nőnek nézett ki. Azt is nehéz elképzelnem, hogy fizikai munkából tartja el magát.

- Jó reggelt, Marika néni.

Igyekszem fesztelennek látszani, de nem vagyok az.

- Jó reggelt, aranyoskám.

Gondolom, mindenkit így szólít. Fárasztó annyi nevet megtanulni.

- Elnézést, hogy még hálóingben vagyok. Elfelejtettem, hogy ma jön.
- Ugyan már, aranyoskám, csak ne zavartassa magát. Mintha itt se volnék. Jó étvágyat.
- Megkínálhatom valamivel? Elfogad egy kávét?
- Én mindig hozom a magam kis ozsonnáját, ne tessék fáradni. Feketét csak odahaza iszom. Tudja, ahogy én szeretem. A konyhában szoktam kezdeni, de csak ne zavartassa magát. Akkor megyek a fürdőszobába.
- Elnézést, de éppen oda készültem.

Széttárja a kezét.

- Akkor hol kezdjem? Tessék megmondani.

Legszívesebben hazaküldeném. Majd én kitakarítok. Időm, az van. Ugyan nem szeretek takarítani, és messze nem vagyok olyan ügyes, mint ő. De most nagyon zavaró a jelenléte. Ugyanakkor tudom, hogy csak a munkáját végzi. És Ricsi nagyon elégedett vele. Valóban pedáns tisztaság van a lakásban. Azt is tudom, hogy Marika néninek biztos helye van Ricsi lelkében. Hadakozni ellene felesleges lenne. De most nagyon nehezemre esik kedvesnek lenni.

- Esetleg a nappaliban? Lehet róla szó?

Amikor a rendben kellett parancsokat adnom, nem voltam zavarban. Bár nem vagyok uralkodó alkat. De ott világos volt a hierarchia. Itt pedig. Nem vagyok én Marika néni elöljárója. Ha itt valaki otthon van, az sokkal inkább ő, mint én.

- Hát persze, aranyoskám. Csak másképp szoktam, tudja. Az ilyen vénasszonynak mint én, megvannak a maga rigolyái.
- Mindjárt végzek a reggelivel, akkor akár kezdhet a konyhában is. Öt perc.
- Ó, a világért se zavarnám, aranyoskám, csak reggelizzen nyugodtan.

És áll a konyha közepén. Engem néz. Még csak le sem ül. Gondolom, gyengeségnek vagy illetlenségnek tudná be, ha le merne ülni. Elment az étvágyam, sietősen fejezem be a reggelit. Menekülök a fürdőszobába. Aztán a lakásból is.

Megrökönyödve néz rám. A szemét forgatja. Felsóhajt.

- Honnan veszed ezt, Panni?
- Csak megkérdeztem.
- De hogy jut egyáltalán az eszedbe?
- Sokminden az eszembe szokott jutni.
- Igen, ezt tudom.
- Nos?
- Nos, mi? Hogy csalódtam-e benned? A múltkori miatt? Épp ellenkezőleg. Pontosan ezt szerettem volna már régóta.
- Komolyan?
- Nem, komolytalanul.

Nevetünk.

- Nézd, ha valaki, én pontosan tudom, miket kell leépítened magadban. Ezért nem is erőltettem. De vágytam rá.
- Sose említetted.
- Nem vagyok az a kibeszélős típus, tudod.
- Tudom.
- Gondoltam, majd csak belelendülsz egyszer. És lőn.
- Nekem ez olyan ... furcsa. 
- Az elején kicsit furcsa. De nem rohanunk sehová. Rengeteg időnk van.
- Rengeteg időnk?
- Amennyit csak akarsz.

Tudom, hogy ez nem ígéret. A rengeteg idő annyira viszonylagos.

- Türelmes leszel?
- Persze. Eddig is az voltam. És nagyon megérte.

Sokatmondóan mosolyog. Ebbe a rejtélyes, kópés mosolyába szerettem bele.

Még sose ittam ennyit. Nem volt tiltva az alkohol a kongregációban sem. Elég gyorsan a fejembe száll a bor. Akár két deci elég ahhoz, hogy lebegni kezdjek. És szinte mindenen nevetni. De szerzetesként azért ettől őrizkedtem.

Ricsivel olykor iszom egy kis bort, vagy akár mást is. De tegnap a kerti összejövetelen valahogy elkapott a hév. Kipróbáltam mindenfélét. Főleg többfajta likőrt. És viszonylag keveset ettem. Ennek köszönhetően bolond hangulatom kerekedett. Kicsit hangosabban beszéltem, mint szoktam. De főleg rengeteget nevettem. Így utólag attól tartok, túlságosan elengedtem magam. Lehet, hogy ez visszatetsző volt. Nem ilyennek ismernek. Ricsi persze nem tesz féket a nyelvére ilyenkor. Tőle azonban már megszokták. Meg egy férfinél ez úgymond természetes.

Nagyon későn jöttünk el, taxival. A kocsiban kicsit el is aludtam. Úgy hittem, be fogok ájulni az ágyba. De másképp alakult. Félig bódultan, nevetősen, felszabadultan olyan hosszan szeretkeztünk, mint még soha. Hajnalban hagytuk csak abba. Dél körül ébredtem. Mikor visszagondoltam az egészre, őszintén elszégyelltem magam. Pedig tudom, hogy nem kellene, nem szabadna. De mégis belepirulok. Attól tartok, hogy ő többé nem fog olyannak látni, mint azelőtt. Mintha elvesztettem volna még egyszer az ártatlanságom. Zavarbaejtő.

Különösnek tűnhet, de hiányzik a saját szoba. Annyi mindenről lemondtam nővér koromban. De szobám volt. A magam ízlése szerint berendezett, otthonos, szép szobám. Ahol egy kicsit úgy érezhettem, hogy biztonságban vagyok. Mióta eljöttem, azóta is mindig volt szobám. De Ricsi lakásában nincs. Persze, hogy nincs. Most minden tér közös. A háló és a nappali is. És hirtelen, mintha kiszaladna a lábam alól a talaj. Nincs helyem. Nincs sarkom. Nincs egy asztalom se, ahová kitehetném a keresztet és a kedvenc szentképeimet. Lehet, hogy Ricsi nagyon nem venné jó néven, ha ezt a kis házi oltárt felállítanám valahol? Pedig mindenhová elkísért. Mondhatni, ez az otthonom.

Hirtelen kicsit idegenül érzem itt magam. Vajon Ria is így érezte? Vagy ő hamar kialakította magának a saját terét? Neki biztos nem esett nehezére, hogy olyan tárgyakat helyezzen el, amelyek az ő személyiségét tükrözik. De én nem tudom, miként kezdjek hozzá. Vendégnek tekintsem magam? Vagy jogokkal rendelkező lakótársnak? Inkább vendég vagyok. Átmeneti szállóvendég. De ennél talán mégiscsak több.

- Ezekbe a fiókokba pakolhatsz. És itt van három polc a ruháidnak. De ha több helyre van szükséged, csak szólj. Megoldjuk.
- Biztos nincs annyi ruhám, mint ... - nem fejezem be a mondatot.

Ricsi meg nem hallotta meg. Vagy úgy tesz, mintha.

- A könyveidet pedig ide teheted, ha megfelel.
- Persze, hogy megfelel.
- Örülök, hogy itt vagy, tudod?
- Eddig is sokat voltam itt.
- De az más volt.
- Nem fogsz rámunni?
- Jaj, Panni, ne kérdezz ilyen ostobaságokat.
- Miért lenne ez ostobaság? Riával is ez történt, vagy nem?
- Nem, Riával nem ez történt.
- Hát mi?

Megállít a pakolásban, és átölel.

- Az történt, hogy belédzúgtam. És nem tudtam kezelni a helyzetet. Igazságtalan voltam vele és türelmetlen.

Mindezt úgy adja elő, hogy nem látom az arcát. 

- Szóval belémzúgtál?
- Úgy valahogy.
- Sose említetted.
- Nem? Meglehet.
- Sose mondtál ilyet.
- Akkor most mondom.
- Még mindig belém vagy zúgva?
- Szerinted?
- Mondd meg te, utálok találgatni.

Sóhaj. Eltol magától, a szemembe néz. Ettől most elgyengülök, pedig megszokhattam volna már.

- Igen, beléd vagyok zúgva.
- Köszönöm.

Elneveti magát.

- Köszönöd?
- Köszönöm, hogy kimondtad.
- Hát, te? Hogy állsz ezzel?
- Hogy beléd vagyok-e zúgva én is?

Bólint.

- Persze.

Múltkor összefutottam Babyface-szel. A szokásos kedves holdvilágarc. Szerény, jóindulatú mosoly. Mindössze néhány szót váltottunk, de szinte azonnal elújságolta a hírt. Várják a harmadikat. Titokzatos és büszke képpel mondta. Nem volt kedvem rákérdezni, Ricsi tudja-e már. Persze, hogy tudja. Nyilván tapintatból nem említette. Vagy elfelejtette, végül is mi közöm hozzá? Épp, hogy ismerem Babyface-et és családját. 

Már megint hallgattam. Megfogadtam, hogy nem hozom szóba a témát Ricsinek. Csupa ilyen témánk van. Szeret-e, vagy sem. Ki az az Őzike? És mi lesz, ha soha nem akar gyereket? Ha pedig nem akar, én se akarjak? Miközben minden egyes szeretkezés olyan, mintha. Teljes átadás, teljes összhang. A lénye egy része mégis zárva marad előttem. Hiába beszéltünk múltkor, azon a bizonyos éjszakán annyi mindenről. Újra visszahúzódik. Újra távolodik. Így lüktetünk. Vagy csak én lüktetek. Bennem lüktet valami.

Valamelyik éjjel a babáról álmodtam. Nagyon ritkán álmodok róla. A hálószoba közepén lévő babakocsiban fekszik. És kiborul belőle. Még nagyon kicsi lehet, mégis beszél. Mama, segíts. Borzasztó hallgatni. Képtelen vagyok odamenni hozzá, hogy felemeljem. Sírva ébredek. Nem Ricsivel aludtam, különben felébresztem. Még akkor is, ha ezt az álmot aligha lenne kedvem elmesélni neki.

Egy éve, hogy Emerenciát eltemettük. Egy éve szegtem meg a tisztasági fogadalmam. Egy éve fordult meg az életem.

Kimentem a temetőbe. Talán megdöbbentő, de azóta nem jártam ott. Sokszor eszembe jut Emerencia néni, de úgy is tudok hozzá szólni, ha nem a sírjánál teszem. Most azonban szükségét éreztem, hogy jelképesen meglátogassam. Rekkenő hőség. De a temetőben sok az árnyékos hely.

Lassú séta. Közben megpróbálom felidézni, mi minden történt egy év alatt. Vajon jól döntöttem-e, hogy eljöttem. Van-e bennem kétely. Megbánás. Lelkiismeret-furdalás. Nincs. Most egyáltalán nincs.

Lehet, hogy csak átmeneti állapot. De most így jó minden, ahogy van.

Magam sem tudom, miért. Van, hogy elfog a szomorúság. Képtelen vagyok magyarázatot adni rá. Elég egy kissé csípős megjegyzés valaki részéről, aki fontos nekem. Egy kritika, amelyet nem érzek jogosnak. Ha meg jogos, annál rosszabb. Könnyen megbántódom. De igyekszem úgy tenni, mintha nem lenne. Mert annyira oktalannak érzem. Még a magam számára is rejtély, miért pont az a megjegyzés fájt. És miért annyira. Hát a másik honnan sejtené, hogy megbántott? Biztos én is bántó vagyok. Akár észrevétlenül.

Még mindig kitart a túlságos naivitásom. Ezt Ricsi hányja a szememre. Biztos igaza van. Ő pedig talán épp az ellenkező pólust képviseli. Ha én hajlandó vagyok bizalmat szavazni valakinek, ő csak csóválja a fejét. Biztos így természetes, védekezési mechanizmus. Ahogy bennem is az, ha hiszek valakinek. Amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Néha úgy érzem, ez szakadékot teremt közöttünk. De ez csak ideig-óráig van így. Aztán megint közel kerülök hozzá. És attól tartok, egyre közelebb. Csak az nem biztos, hogy ő is ugyanúgy érzi. Érzelmekről szinte soha nem beszélünk.

Most azzal lepett meg, hogy a nyári szünidőre költözzem egészen hozzá. Ugyanis eladják a fejem fölül az albérletet. És nyáron nehéz újat találni. A diákok, akikkel megoszthatnám, hazamennek vidékre. A színésznő már talált magának lakást. Melinda pedig ösztöndíjjal külföldre megy egy évre. Tehát új hely után kell néznem. De ha csak szeptembertől, az azért sokkal könnyebbé teszi a dolgomat. Mégis tartok ettől a Ricsi-féle ötlettől. Ha Ria ottléte bosszantotta, velem miért lenne másképp?

Little Bear szerint a Szűzgarázs mint blogcím elavult. Igaz, már nem teljesen helytálló. De megszoktam és a hangzása is tetszik. Nem tudom, mivel egészíthetném ki. 

Segítsetek a döntésben! Egy kis szavazást írok ki. Kommentekben pedig konkrét címjavaslatokat is várok. Ahhoz ragaszkodnék, hogy a Szűzgarázs kifejezés szerepeljen továbbra is.

Köszönöm.

Panni

A cigaretta megmaradt. Kevesebb, de azért most is kéznél kell lennie annak a doboznak. A kávé. A kocsikulcs. A szabadság jelképei. Mégis látszik a változás. Nem tudom pontosan, miben. A mozgása még nem a régi. Óvatosabb, persze. Még itt fáj, ott fáj. Méri a pulzusát. Bár van, aki szerint nem kell ezzel foglalkozni. Csak érzésre, ami jólesik. Nem szabad megerőltetnie magát. De mondják már meg, mi az, hogy megerőltetni? 

Úgyis jót tesz a séta, és vezetni is szeretne egy kicsit. Csak pár napja vezet. A hosszú kiszolgáltatottság után ez most nagyon jólesik neki. Bár a pihenés is jólesett. Nem bánja, hogy nem engedték haza előbb. Mert otthon úgyis dolgozott volna. És így valóban pihent. Mióta odahaza van, tevékenyebb. De még mindig ugyanazokon a kérdéseken gondolkodik. És azokról beszél. Hogyan alakult így, ahogy alakult. Mennyin múlt a megmenekülése. Mekkora szerencséje volt. Még a múlt heti konferencia se nagyon érdekelte. Pedig ő teremtette a hagyományt. Szívügye volt eddig. Most csak mosolyogva konstatálta, hogy lement nélküle is. Tudják a tanszéken a dolgukat. Nem feltétlen kell ő oda. 

Azért nem fogja bírni szeptemberig az otthoni ejtőzést. De még nem akar visszamenni. A vizsgaidőszakra nem. Az nem hiányzik neki. És a lobbizás? Hogy megmaradjon a tanszék? Azt ki másra bízhatná? A híresztelések szerint összevonhatják egy másik tanszékkel. Még jó, hogy magát az egyetemet nem fenyegeti a bezárás réme. De belső átszervezések lehetségesek. És ilyenkor az egyes számú vezetőn rendkívül sok múlik. Ezt a prof is tudja. 

- Ha nem függnének tőlem a kollégák, nem érdekelne. Még ez sem. De velük nem tehetem meg, hogy harc nélkül feladjam. 
- És a diákok? Nem számítanak semmit?
- Dehogynem. A diákoknak viszont mindegy, milyen keretek között tanulják ugyanazt. 
- Nem, szerintem nem mindegy. 
- Te elfogult vagy. 
- Nem lenne kedvem többet bemenni abba az épületbe, ha megszűnne a tanszék. 
- Nekem sem. De ez nem szempont. 

Végre eldöntötte. Azt mondja, most már nincs visszaút. Talált magának lakást, munkát, igaz, nem a fővárosban, de nem is túl messze. Egyszerűen úgy érzi, most kell lépnie. Nem halogathatja tovább. Most még van egy kis esélye, hogy beleszokjon. Hogy civil életet élhessen. Néhány év múlva már nem lenne.

Nagyon kimerült vagyok. Csak nézem Colost, ahogy kipirult arccal magyaráz. Tényleg elszánta magát. Nem akar többé szerzetesként élni. Nem bírja, hazugság az egész, belefáradt. Pedig nem csak abba lehet belefáradni. A küzdelem mindenütt nagyon kimerítő. Mikor a világ csak nem akar a mi képünkre és hasonlatosságunkra átalakulni. És ostoba módon harcolunk ellene.

Az utolsó tette Lili megkeresztelése lesz. Aztán kilép. A papságról nem lehet lemondani, mert az egy életre szól. De nem gyakorolja majd többé. Hiányozni fog, persze. Borzasztóan fog hiányozni. Mégsem képes tovább élni így. Nem látta a fiát felnőni. Legalább az unokáját láthassa. Persze, ha az unoka szülei is úgy akarják. Nem tudom, mi minden történt, mióta elutaztam Madridba. És most erőm sincs rákérdezni. Csak nézem, ahogy magyaráz. Új élet. Nehéz lesz. Valószínűleg nehezebb, mint nekem.

Első alkalommal érettségiztettem szóban. Jobban izgultam, mint a diákjaim. És sokkal jobban, mint a védésemen. Magamról tudom, hogy mire vagyok képes. De a diákról, aki ott ül előttem, és akit nem volt időm megismerni ... A gyengébbeket szinte észrevétlenül segíteni. A bizonytalanabbaknak önbizalmat, visszajelzést adni. Ricsi meséli, hogy a visszajelzés hiánya 2-3 perc alatt kikészíti az embereket. Ha olyanoknak kell beszélniük, akiknek a szemük se rebben. Sőt, akik lehajtják a fejüket. Vagy elnéznek az illető mellett. (Vannak ilyen tesztek.) A biztatás elképesztően fontos. Nagyon erős egyéniség kell hozzá, hogy kibírjuk, ha nem kapunk visszajelzéseket.

Mikor előadást tartok, két-három ember között vándorol a tekintetem. Éppen azok között, akiknek az arcán tükröződik valami. Hogy el ne veszítsem a szemkontaktust, bele se nézek a papírba. Mikor arra kényszerülök, hogy felolvassak egy szöveget, úgy érzem, vákuum vesz körül. Nincs kapcsolatom a közönséggel. Nagyon zavar. Ezért nem értem azokat, akik elmennek egy konferenciára és felolvasnak.

De vissza a szóbelire. Volt, akivel nagyon megszenvedtem. Csabit vizsgáztatni meg valóságos élvezetnek bizonyult. Nem is tudom, miért nem hozta előre az érettségijét egy évvel. Mostanában ez a szokás. A tudása valószínűleg már tavaly is megfelelt volna. De nem tette. Mikor kimentem a teremből, hogy lelket öntsek a vizsgára várakozókba, láttam, hogy egyáltalán nem izgul. Egy regény volt a kezében - történetesen németül. De talán nem is olvasott bele. Csak alibiből hozta magával.

A végén mindenki átment.

Két napos, többé-kevésbé nemzetközi konferencia. A két külföldi résztvevő miatt mindenki angolul vagy németül ad elő. Ennek megfelelően a legtöbben felolvassák az előadásukat. Amit nehezen viselek. Hiányzik a prof is. Az ő könnyedsége,a hozzászólásai, amelyek felrázzák a társaságot. Az előadása, amelyet szájtátva hallgatnánk. Az anekdotái nagy öregekről. Az egész lénye, a hangja, a mosolya. Egyébként már hazament a kórházból. De még nem foglalkoztatja a munka.

Ebédnél egy régi ismerős ül mellém. Régen találkoztunk már, neki újdonság, hogy kiléptem. Egy másik egyetemen tanít. Tudtam, hogy valami köze van a teológiához, a felszólalásaiból ez kiviláglott. De csak most került szóba, hogy majdnem pap lett belőle. Az utolsó pillanatban gondolta meg magát. Akárcsak Ricsi. Ahogy hirtelen utánaszámolok, majdnem egyidősek lehetnek. Tehát akár ismerhetik is egymást. Rákérdezek. András szélesen elvigyorodik. Hát hogyne. De én honnan ismerem a jó öreg Ricsit?

Annyit mondok, hogy a barátom. Ez így félreérthető, de András nem kéri, hogy pontosítsak. Így aztán eszébe jut megkérdezni, hogy Ricsi még mindig azzal a szép szőke nővel van-e együtt. Riával. Ha van esze, elveszi feleségül. Nyelek egy nagyot. Hirtelen úgy érzem, elviselhetetlen a meleg. Pedig az étterem légkondicionált. Halkan megjegyzem, hogy már nem. Ricsi nincs már együtt Riával. András megint vigyorog. Nocsak, nocsak. Ez, ha úgy vesszük, jó hír.

Aztán megkérdezem, ő miért nem lett pap. De csak annyit mond, hogy átgondolta, és rájött, hogy nem alkalmas rá. Mindvégig kételkedett magában? Nem. Egyáltalán nem kételkedett. Csak akkor, az utolsó pillanatban jött rá, hogy nem. Bennem mindig rengeteg kétely volt. András vehemensen bólogat. Tele a szája. Mikor lenyeli a falatot, kijelenti:

- Egy nő másképp van összerakva.
- Milyen szempontból?
- Sokkal nehezebb lemondania az anyaságról, mint egy férfinak az apaságról.
- A férfiak másról mondanak le sokkal nehezebben.

Nem akarok ennél explicitebben fogalmazni. De mintha nem hallaná, amit mondok.

- A férfiaknak is fontos az apaság. De őket annyi minden más foglalja le. Egy nőnek ez az elsődleges.

Megint fülig pirulok.

- Nem minden nőnek olyan fontos ez.
- Dehogynem, dehogynem. Megértem, hogy kiléptél. Nagyon kevés nőnek való ez a dolog.
- A szerzetesség?
- Az. Egy nő alapítson családot. Meg fogod látni.
- Mit fogok meglátni?
- Hogy ez neked is fontos lesz. Ha még nem az.
- Te megnősültél?
- Nem. Egyelőre. Talán arra várok, hogy eltöröljék a cölibátust.
- Arra várhatsz még.
- Ó, már közel az idő.
- Nekem nem ez a benyomásom.
- Te nem tudod, mi folyik itt.
- Bármi is folyik, abból még nem következik, hogy odafent beadják a derekukat.
- De, már nem sok idő van hátra. Meglátod.
- És akkor? Megnősülsz és felszentelteted magad?

Nevet.

- Nekem már késő. Lehet, hogy mind a két dologról lekéstem. Bár, ha Ria éppen facér ...

Megint nevet.

- El nem tudom képzelni, ki miatt dobta Ricsi azt a nőt. Te tudod? Mert a srácot ismerve nem hiszem, hogy magányosan tengetné a napjait.
- Nem is tengeti. 
- Na, és kivel él? Ismered?
- Velem.
- Veled? Húha ... Miért nem mondtad az előbb? Sok marhaságot összehordtam itt. Ne haragudj.

Másfél év alatt soha nem írtam közéleti dolgokról. Mert ez nem az a napló. De aki gyakorlatilag együtt él egy rendőrrel, az nem vonhatja ki magát az események hatása alól. Meglehet, Ricsi szokatlan viselkedése is erre vezethető vissza. Arra a dühre és tehetetlenség-érzésre, amely most jellemzi őket. Lehet, hogy ennek a negatív hangulatnak köszönhetem, hogy közelebb engedett magához. Keserű öröm.

Minden nap valami újjal fogad. Erről beszélünk telefonon, erről személyesen. Kollégái jelennek meg nála. Söröznek a konyhában és kiabálnak. Nyugdíjasok hívogatják. A régi munkatársak. Ezek tán még dühösebbek. Hallottad ezt? És azt, hallottad? Nem gondolhatják komolyan. Visszakozni fognak. Dehogy fognak. Végigviszik. Miből fogom kifizetni a hiteltartozásom? Mit érdekli az őket? Én ezeknek nem megyek vissza. Nincs az a pénz. Te még hogy bírod odabent? Képes vagy így dolgozni?

Mindenütt dühös emberek. És nyugtalanság.

Eltolódnak a hangsúlyok. A körülöttem lévő férfiak más arcukat mutatják. Különös időbeli egybeesés. Mintha mindez összefüggne. Colos vallomása. A prof kórházba kerülése, műtéte és lábadozása. De főként az idegenség, amellyel most a saját életét szemléli. Aztán pedig Ricsi.

Mióta ismerjük már egymást? Több, mint egy éve. És több mint fél éve vagyunk szeretők. Nem tudom, pontosan mik vagyunk még. De szeretők biztosan. A legutóbbi alkalom óta még inkább. Végre elhitte, hogy nem kell óvatoskodnia. Tekintettel lennie rám. Végre felnőtt nőnek éreztem magam mellette. Vele. Mesélt és mesélt. A volt feleségéről például. A gyerekkoráról. Saját belső bizonytalanságairól. Szinte megijedtem, hogy reggelre megbánja. De nem. Vagyis, azt hiszem, nem bánta meg.

Az ágyban beszélgettünk. És a konyhában, mert megéheztünk és kimentünk enni. Szeretkeztünk és beszélgettünk. Nem, mintha eddig sose tettünk volna ilyet. De most mégis más volt. Több és intenzívebb. Ennyi idő kellett neki, hogy beengedjen bizonyos kapukon? Vagy csak azt hitte, hogy nem vagyok kíváncsi ezekre a rejtett szobákra? Vagy nem vagyok elég erős, hogy elviseljem, amit bennük találok?

Örökké találgatunk. Még most is. Ez után az éjszaka után is folyton kérdezgetem magamtól: mégis, kicsoda ő? Talán neki sem könnyű erre válaszolnia. Ha egyáltalán akar. Legalább önmagának, ha másnak nem is.

Mikor csak ülsz, nézel magad elé. És nem hallod, mit beszélnek hozzád. Mert az előző éjszaka hatása alatt vagy. Még mindig. Még napokig. Elmondhatatlan.

Lehet, hogy valaki éppen fontos dolgot próbál közölni velem. Ki is? Átnézek rajta. Alig tudom nyitva tartani a szemem. Látom, ahogy ajkai szavakat formálnak. De a jelentésük nem jut el hozzám. Hatalmas erőfeszítést kell tennem, hogy ne kérjem meg, hagyja végre abba. Most nem tudok odafigyelni. Biztos nagyon érdekes, amit mesél. Mégis unalmasnak hat. Álmosítónak. Minden, ami nem az a lebegés, álmosító.

Elnézést kérek. Kisietek a szobából. És a hűvös falhoz nyomom a homlokom. Ki kell bírnom valahogy. Magamhoz kell térnem. Bármilyen nehéz.

Igen, gondoltam rá, hogy elhúzódom. Inkább csak dacból. Amiért úgy eltolt a múltkor. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie, hogy újra megpróbáljam. Akkor, ha én szeretném. Jó sok idő lesz. De én nem tudom őt visszautasítani. Nem megy. Biztos nincs bennem elég büszkeség. Vagy túlságosan kívánom. Vagy csak így a legegyszerűbb. Behódolás, szolgálat, engedelmesség. Mindez ott van bennem akkor is, ha öleljük egymást. Bármit megteszek, csak mondania kell. Bármit - ez persze így biztos nem igaz. De úgyse mond olyat, amit ne tennék meg. Lehet, hogy szívesen mondana? Mégsem meri? Mennyire van még a fejében a múltam? Mennyire számít ez neki?

Néha úgy szeretném tudni, milyen volt Riával. Megkérdezném, de nem vagyok rá képes. Pedig tudom, hogy sokat tanulnék belőle. Ria tapasztalt, magabiztos. Kezdeményez is, úgy sejtem. Nem csak a parancsokat várja. Amelyek sose úgy hangzanak el, ahogy Ricsi igazán ki szeretné mondani. Tekintettel van rám. Még mindig. Pedig szeretném, ha nem lenne. 

Sose kívántam rosszat annak, akit helyettesítek. Kellemetlen helyzet. Abból származik előnyöm, hogy más szenved. Az igazgató atya közölte velem, hogy a következő tanévben is számítanának rám. A német tanár valószínűleg nem térhet még vissza. Ha mégis, akkor sem teljes óraszámban. De a jelenlegi helyzetben úgy tűnik, nem fog teljesen felépülni. 

Egyébként viszonylag kevés problémám akad a fegyelmezéssel. Bár most, hogy ennyire meleg van, néha megőrülnek egy kicsit a fiúk. És olykor elkapok egy-egy pillantást. Biztos csak én értem félre. Sose tudtam értelmezni az ilyen pillantásokat. Akkor ez most azt jelenti, hogy ... De hát még gyerekek. Én gyerekeket látok, akármilyen magasak, tagbaszakadtak is. Akármilyen mély a hangjuk. És akármennyire tudom, hogy sérti őket, ha csak a gyereket látom bennük.

Ha Ricsinek említem ezeket a hangulatokat, nézéseket, pirulásokat, megvonja a vállát. Persze, mit vártam. Nyilván megkívánnak. Nem kell foglalkozni vele, ignoráljam. Minden csinos nővel ezerszer megtörténik. De a gyerekeket nem szabad bátorítani azzal, hogy észreveszem az ilyesmit. Bátorítani - persze, hogy eszem ágában sincs bátorítani senkit. De ignorálni mégsem tudom.